Amerikai belpolitikai vihart is kavart a Szent Korona újvilági kalandja során

2017. december 7. 12:13 Glant Tibor

A Szent Korona hazánk egyik legikonikusabb nemzeti szimbóluma. Végigkíséri nemzeti históriánkat első királyunktól a mai napig. Az elmúlt közel ezer év során a Szent Korona többször is idegen földre került, de csak egy ízben töltött folyamatosan hosszabb időt, több évtizedet Magyarországon kívül, az amerikai „kalandja” alkalmából. Történetét ma egy Lendület nevű akadémiai kutatócsoport vizsgálja Pálffy Géza vezetésével. A Szent Korona és a koronázási ékszerek ma a Parlament Kupolatermében tekinthetőek meg, a koronázási palást pedig a Nemzeti Múzeumban.

Korábban

A Szent Koronához fűződő alkotmányos hagyományokat a Horthy-rendszer idején fejlesztették tovább, állították az igazságtalan trianoni béke revíziójának szolgálatába és tették állami ideológiává. A Szent Korona az összes magyart és az összes magyarlakta területet egyesítette és képviselte, így az 1920-ban elcsatolt nemzetrészeket és a második háború után (tengerentúli) száműzetésbe kényszerült honfitársainkat is. A kommunista diktatúra erről természetesen hallani sem akart, és új, „demokratikus” (értsd: sztálini) alkotmánnyal próbálta a korábbi nemzeti alkotmányos hagyományt felülírni.

Olajoshordóból a széfbe

A Szent Koronát a szovjet hadsereg elől menekülő nyilasok (konkrétan Szálasi Ferenc) parancsára a Magyar Királyi Koronaőrség vitte német területre, a mai Ausztriába. Ott Mattsee mellett a Szent Koronát, az országalmát és jogart egy kettéfűrészelt olajoshordóban elásták, majd a már csak a kardot tartalmazó, lezárt Koronaládát átadták az amerikai hadseregnek. Pajtás Ernő ezredes, az egység parancsnoka azt hazudta az amerikai kihallgatótisztnek, hogy a koronaékszerek mind a ládában vannak. Amikor azután Gömbös Gyula nyilassá vált fiától, Ernőtől megszerezték a láda kulcsait, kiderült, hogy az csaknem teljesen üres. A Koronát és másik két nemzeti kincset végül július 24-én éjjel kiásták és a regáliákat egyesítették. Egy másik amerikai egység eközben a salzburgi érseknél megtalálta a palástot és a Szent Jobbot. A koronázási ékszerek ezt követően a muzeológusokból és restaurátorokból toborzott különleges alakulat, a magyarra „Műkincsvadászoknak” fordított (ld. George Clooney 2014-ben bemutatott filmjét) „Monuments Men”, azaz a Monuments, Fine Arts and Archives (MFAA) egység kezébe került.

Egy heidelbergi fotózást követően a frankfurti német nemzeti bank trezorjába vitték, majd a nácik által elrabolt európai műkincsek összegyűjtésére, katalogizálására és visszaszolgáltatására létrehozott wiesbadeni gyűjtőközpontba került. 1946 elején itt a négy, koronaládában tárolt koronázási ékszert nyilvánosan ki is állították az amerikai katonák és a nemzetközi sajtó számára. A wiesbadeni központ bezárását követően a relikviákat a müncheni gyűjtőközpontba szállították. A háború utáni koalíciós kormányra nehezedő szovjet nyomás miatt Nagy Ferenc miniszterelnök nem hivatalosan arra kérte a Truman-kormányt, hogy a regáliákat tartsa amerikai őrizetben. Ezzel párhuzamosan a Nagy-kormányt képviselő Magyar Restitúciós Bizottság vezetője, Hahn Sándor hivatalos visszaszolgáltatási kérelmet nyújtott be a müncheni gyűjtőközponthoz. Végül Washington Nagy Ferenc kérésének támogatása mellett döntött. 1948 márciusában Molnár Erik, az új kommunista kormány külügyminisztere is hivatalosan kérte vissza a Szent Koronát, de őt is elutasították. Felmerült még a koronaékszerek vatikáni elhelyezése is, de végül az amerikai külügy ez ellen foglalt állást.

Glant Tibor teljes cikke a Múlt-kor történelmi magazin 2017. téli számában olvasható