A Vatikán foglyának nyilvánította magát, nem tárgyalt Olaszország egyesítőivel a sértődött pápa

2021. szeptember 20. 14:39 Múlt-kor

Itália egyesítésének utolsó lépése Róma elfoglalása volt, amelyre 1870. szeptember 20-án került sor. II. Viktor Emánuel olasz uralkodó hosszú évekig halogatta a döntő lépést, mert a pápát a francia császár, III. Napóleon katonái védték. Miután a francia–porosz háborúban a franciák vereséget szenvedtek, megnyílt az út Róma felé, IX. Piusz pápa azonban ellenállóbbnak bizonyult a vártnál.

Korábban

Az 1866-os porosz–osztrák–olasz háborúban az osztrákok súlyos königgrätzi veresége után az Olasz Királyság újabb területekkel gazdagodott. Az 1866. október 3-án megkötött bécsi békeszerződés értelmében Friuli és Veneto tartományokat Velence városával egyetemben Olaszországhoz csatolták. II. Viktor Emánuel király, aki korábban az Itália egyesítését elindító Szárd-Piemonti Királyság uralkodójából lett Olaszország vezetője, Róma megszerzését tűzte ki célul.

A Pápai Állam utolsó bástyája makacsul őrizte függetlenségét, és IX. Piusz nem egyezett bele az önkéntes csatlakozásba. Az a különös helyzet állt elő, hogy a Torinóban ülésező első olasz parlament 1861 márciusában ugyan megszavazta az Olasz Királyság létrejöttét és Rómát annak fővárosává tette, ám a király nem léphetett be „birodalma” központjába. A katolikus egyház fejét nem lehetett száműzni.

Az Egyházi Állam 1860-ban elvesztette területei legnagyobb részét, amikor Viktor Emánuel akkor még szárd-piemonti hadereje szétverte a pápai sereget és elfoglalta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, de Rómába a győztesek már nem vonultak be, sőt az Egyházi Állam történelmi magját megvédték a győzelemittas, túlzottan radikális Garibalditól is.

Giuseppe Garibaldi tábornok ugyanis úgy gondolta, hogy miután fegyvereseivel megbuktatta a Nápoly-Szicíliai királyságot, tovább folytatja az „országegyesítő” körútját, és miután szeptember elején elfoglalta Nápolyt, fegyvereseivel Róma felé vette az irányt. Viktor Emánuel, aki nem akart diplomáciai bonyodalmakat a francia császárral, maga sietett Garibaldi elé, és Dél-Olaszországban, Teanónál találkozott vele. A köztársaságpárti Garibaldi nem folytatta menetelését Róma felé, így a Pápai Állam, amely III. Napóleon francia császár haderejének védnöksége alatt állt, egyelőre megmenekült.

1862 nyarán az olasz egyesítés ikonja, a nyughatatlan Garibaldi Szicíliából újra Róma felé vette az irányt, az önkéntesekből toborzott seregét azonban az olasz királyi haderő feltartóztatta. Az Aspromonte-hegy melletti ütközet mindössze tíz percig tartott, mivel a szembenálló felek tisztelték egymást. Garibaldiban és önkénteseiben a királyi haderő katonái az egységes Olaszország megteremtőit látták, ezért nem akartak vérfürdőt. A fegyverek mégis eldördültek és a csekély számú sebesült között ott volt maga Garibaldi is, aki később amnesztiával szabadult az ezt követő fogságból.

Az 1866-os háború után a köztársaságpártiak, élükön Garibaldival – aki „Olaszország szégyenének és pestisének” nevezte a pápaságot – újra felbátorodtak. 1867 novemberében ismételten megpróbálkozott Róma elfoglalásával, de a mentanai csatában a Pápai Államot védő francia egységek szétverték erőit.

Róma elfoglalását végül a francia-porosz háború segítette elő. A porosz erők megállításához ugyanis III. Napóleonnak minden katonájára szüksége volt, így kivonta egységeit Rómából. Miután a franciák elhagyták a várost, a tömegek megmozdultak Rómában, és az utcákon tüntetve követelték az olasz kormány Rómába költözését.

Az 1870. szeptember 1-jén és 2-án megvívott sedani ütközetben a poroszok bekerítették és megverték a franciákat, foglyul ejtették magát III. Napóleon császárt is. Ezzel elhárult a francia intervenció veszélye, Viktor Emánuel végre akcióba léphetett, noha a katolikus egyházat irányító IX. Piusz tekintélye óvatosságra intette.

II. Viktor Emánuel király 1870. szeptember elején Gustavo Ponza di San Martino grófot küldte Piuszhoz tárgyalni. A gróf közölte a pápával, hogy az olasz hadsereg kész Rómába vonulni, hogy oltalmat és védelmet nyújtson Őszentségének.

A gróf egy egyezményt is átnyújtott a pápának, amelyben az olasz állam deklarálta, hogy a „Leóváros”, amely nagyjából a mai Vatikán állam területének felel meg, a pápa irányítása alatt maradna. Ezen felül az olasz állam garantálta a pápa szabadságát a katolikus világgal zajló kommunikációban, valamint diplomáciai mentelmi jogot mind a pápai nunciusok és külföldön tartózkodó követek, mind pedig a Szentszéknél működő külföldi diplomaták számára.

IX. Piusz azonban nem elégedett meg sem a katonai védelemmel, sem a szűkebb Pápai Államnak biztosított szuverenitással. Viperának nevezte az olasz világi hatalmat, majd amikor lehiggadt, csöndben csak ennyit mondott San Martino grófnak: „Nem vagyok próféta, de azt mondom, hogy önök soha nem fognak Rómába lépni!” A nagyjából 13 ezer fős pápai hadsereg behúzódott Róma falai mögé és nem mozdult onnan. A patthelyzetet az olasz királyi haderőnek kellett feloldania.

Raffaele Cadorna tábornok 50 ezer fős hadereje 1870. szeptember 19-én ért Róma falai alá. Háromórás ágyúzás után szeptember 20-án ledöntötték az ókorban felhúzott Aurelianus-falat és a Porta Piánál behatoltak a városba. A pápát védő haderő letette a fegyvert, IX. Piusz pedig bezárkózott a Vatikánba és a „Vatikán foglyának” nyilvánította magát, és nem tárgyalt az olasz állammal. Itália egyesítése Róma elfoglalásával lezárult, de a Vatikán és az olasz állam közötti jogi és politikai nézeteltéréseket csak 1929-ben, a lateráni egyezménnyel sikerült tisztázni.