A szörnyek szemszögéből is értelmezhető az óangol Beowulf-eposz
Egy friss filológiai elemzés szerint a középkori Beowulf-eposz narratívája jóval összetettebb a hősök és szörnyek hagyományos szembeállításánál. A spanyol középkori angol irodalmi társaság folyóiratában (SELIM) megjelent tanulmány egy régóta vitatott szövegrészlet újraértelmezésén alapul: Teraszava Dzsun, a japán Aojama Gakuin Egyetem kutatója szerint a költő bizonyos jelenetekben az ellenfelek szemszögéből láttatja a küzdelmet.
- A kutatók egy vitatott óangol kifejezés újrafordításával vizsgálták a híres középkori költeményt.
- A cselekmény egy pontján a főhős szándékait rosszindulatúnak és megtévesztőnek írja le a szöveg.
- A nyelvészeti elemzés rávilágít, hogy a szerző esetenként az ellenfelek perspektíváját is alkalmazta.
A kutatás fókuszában a költemény 748. és 749. sora áll, amely a főhős és Grendel, a szörnyeteg híres összecsapását írja le Hrothgar király csarnokában. Amikor a teremtmény Beowulf felé nyúl, a harcos hirtelen megragadja ellenfelét. Az eredeti óangol szöveg a hős szándékait az inwitþancum kifejezéssel érzékelteti, amely a korszak irodalmában egyértelműen gonoszságot, csalást és rosszindulatot jelent. Ez a szóhasználat évszázadok óta fejtörést okoz a fordítóknak, hiszen egy erényesként és bátor védelmezőként ábrázolt karakterhez társít kifejezetten negatív tulajdonságokat.
A korábbi évtizedek során a műfordítók különböző stratégiákkal próbálták feloldani ezt az ellentmondást. Egyesek, köztük J. R. R. Tolkien vagy a kortárs Seamus Heaney tompították a kifejezés élét, és haragként, határozottságként vagy éberségként ültették át a modern nyelvekre. Más filológusok magát a nyelvtani szerkezetet értelmezték át úgy, hogy a rosszindulat ne a hősre, hanem magára Grendelre vonatkozzon. A japán kutató elemzése szerint azonban ezek a megoldások ellentmondanak az óangol nyelvtan bevett szabályainak, így a szót annak eredeti, negatív jelentésében kell megtartani.
A tanulmány szerzője szerint a logikai bukfencek eltűnnek, ha feltételezzük, hogy a költő az adott jelenetben tudatosan váltott nézőpontot. Amikor Grendel megtámadja a csarnokot, a saját szemszögéből nézve Beowulf nem egy nemes megmentő, hanem egy fenyegető, ellenséges figura. Ezt a narratív technikát támasztják alá a korszak más irodalmi emlékei is, amelyekben szintén találhatók hasonló kettősségek. A költeményben szereplő legendás germán hős, Sigemund, valamint az Andreas című óangol versben feltűnő Szent András esetében is megjelenik a szörnyetegekre használt aglæca kifejezés, amely az ellenfelek félelmét és perspektíváját tükrözi.
A nézőpontváltás nem korlátozódik kizárólag a Grendellel vívott harc epizódjára a művön belül. A kutató rávilágított, hogy miután a hős végez az első szörnyeteggel, a szöveg Grendel anyjának bosszúhadjáratát egyfajta gyászoló, fájdalommal teli útként írja le. Ez a megfogalmazás arra ösztönzi a hallgatóságot, hogy ne csupán egy arctalan démonként, hanem egy gyermekét sirató anyaként is tekintsen a lényre. Hasonló irodalmi eszközök figyelhetők meg a történet végén a sárkánnyal vívott küzdelem során, ahol a kincseket elrabló emberek a fenevad szemszögéből agresszorként jelennek meg a történetben.
Ez is érdekelhet
A Beowulf a korai középkori germán irodalom egyik legjelentősebb, több mint háromezer soros hőskölteménye, amelynek pontos keletkezési ideje a mai napig tudományos viták tárgyát képezi. Bár a mű óangol nyelven íródott és Angliában maradt fenn egy 11. század eleji kódexben, a cselekmény a 6. századi Skandináviában játszódik. A történet a dánok és a götének udvari életét, törzsi konfliktusait és a korabeli harcos elit értékrendjét örökíti meg egy olyan átmeneti korszakban, amikor a pogány germán hőseszmény már keveredni kezdett a lassan terjedő keresztény világképpel.
A modern filológiai kutatások fokozatosan árnyalják azt a korábbi leegyszerűsítő képet, amely a középkori eposzokat pusztán a jó és a rossz archaikus küzdelmeként értelmezte. A spanyol folyóiratban közzétett japán elemzés rávilágít a kora középkori szerzők komplex narratív képességeire. Bár Beowulf vitathatatlanul a történet morális középpontja marad, a költő tudatos nyelvhasználata azt bizonyítja, hogy a korabeli közönség képes volt befogadni és megérteni egy összetett, több szemszögből bemutatott eseménysort is a szájhagyomány útján terjedő, majd később lejegyzett történetekben.
