A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

2018. október 25. 11:57 Múlt-kor

Korábban

Varázsszer, „az ördög itala”, potencianövelő: nyolc tény a kávé történetéből
„Akinek ott kellett lennie, az ott volt” – nem a széthúzás, hanem a túlerő miatt szenvedtünk vereséget Mohácsnál
A polgári lakosság szedett-vedett zsoldosokkal vállvetve védte meg Bécset Szulejmán seregétől 1529-ben

Elit katonákból haszontalan bajkeverők

A XVI. századtól kezdődően az aranykor rendíthetetlen szigora gyengülni kezdett. A janicsárok pénzéhes és előjoghajhász katonákká változtak, akiken egyre inkább múlott egy-egy trónutódlási harc kimenetele. „Az egyre gyakoribbá váló testvérgyilkosságok esetében is, amit a trónvárományosok az ellenlábas eltávolítása érdekében rendeltek meg, a janicsárok pótolhatatlan szerepet töltöttek be” – mondja Bernardini. „Sokszor az ő segítségükkel dőlt el, ki lesz a következő uralkodó. Az 1600-as években például IV. Murád szultán testvére, Ibrahim húsz évet töltött el a szeráj aranyozott börtönében azért, hogy az uralkodó ne gyilkoltassa meg. A szultán leléptetése után a janicsárok szabadították ki a fogságból, és végül ők voltak azok is, akik megölték, miután őrültnek titulálták.”

A hadsereg hanyatlása tovább folytatódott: az 1600-as évek végén engedélyezték a janicsárok házasságkötését, lehetőségük volt második és harmadik állást vállalni (sokan kereskedtek), és karriert építeni korrupt üzelmeiknek köszönhetően. A cölibátus feloldása és a devsirme megszüntetése egy olyan foglalkozássá tette a janicsárságot, mely apáról fiúra szállt, s ami olykor biztos pontként szolgált a török családok gyermekeinek. A könnyelművé vált janicsárok egyre inkább problémaforrásnak számítottak, és gyakran fenyegetést jelentettek az elitre nézve. Felesleges, drága és hatástalan kaszttá váltak, ugyanis a fegyelem és a testedzés hiánya a hatékonyság rovására ment.

Ezt bizonyítja több komoly vereség is, mint például az 1683-as bécsi kudarc, mely azon túl, hogy örökre megállította az oszmánok európai terjeszkedését, bebizonyította a török hadsereg európai hadseregekkel szembeni alkalmatlanságát, melyek időközben sokat fejlődtek, miután tanultak korábbi taktikai és technológiai hibáikból. „Az Oszmán Birodalom, mely fénykorában Lengyelországig ért, illetve a janicsárság, mely egykor a katonaság elitjének számított, már csak árnyékai voltak önmaguknak” – magyarázza Bernardini. „Nem véletlen, hogy II. Mahmud, az 1800-as évek első szultánja és újítója megszüntette a janicsárságot: elsősorban a hadsereget akarta megreformálni és tudta, hogy ennek legnagyobb akadálya éppenséggel a saját ’testőrsége’.”

Ahogyan a krónikák mesélik, a „boldog esemény”, azaz a vég 1826-ban jött el: a janicsárok sokadik lázadása vérengzésbe csapott át. Minimum négyezer janicsár vesztette életét Isztambul kaszárnyáinak ágyútüzében. A szultán egykori védelmezőinek története véresen ért véget; a már haldokló félhold birodalma pedig kevesebb, mint egy évszázaddal később mindössze egy epizód maradt a történelemkönyvek lapjain.