A középkori találékonyság csúcsát jelentették az egyre fejlettebb ostromgépek

2019. október 2. 19:53 Múlt-kor

A filmekben látható hatalmas csatajelenetek gyakorisága ellenére a középkori hadviselés legsűrűbben előforduló formája az ostrom volt. Az egyik fél körbevette a másik megerősített várát, városát vagy egyéb erődítményét, és a falak áttörésével vagy valamilyen csellel bejutva, avagy a bent lévők kiéheztetésével igyekezett elérni a győzelmet. Mint a hadviselés minden formájában, az ostrom esetében is sok minden múlott a terepen és az elérhető nyersanyagokon.

Korábban

A 12. században terjedt el az ellensúlyos hajítógép, avagy torbocsin (franciául trébuchet), amely a gravitáció erejét felhasználva egy hosszú rúd egyik végén lévő súllyal hozta mozgásba annak másik végét, amelyen jellemzően egy parittyában helyezkedett el a lövedék.

A torbocsin esetében – mint más hajítógépeknél – a cél az volt, hogy a lövedéket elég messziről lehessen elindítani ahhoz, hogy a célt eltalálja, az ellenség azonban ne tudja viszonozni a lövéseket.

A korai időszakban a hajítógépek elsődleges célja nem a falak lerombolása volt, sokkal inkább a kövek, illetve – a biológiai hadviselés egy korai formájában – holttestek a falakon belülre juttatása volt.

Az ellensúlyos hajítógépeket, mint a már a rómaiak által is ismert onagert és más ostromgépeket, többnyire az ostrom helyszínén fellelhető anyagokból, főleg fából készítették.

Amikor egy ostromló sereg letáborozott a célba vett erősség közelében, ideális esetben volt elég kivágható fa a környéken a tüzelőanyag, az esetleges fal alatt ásott aknák támasztékai, illetve az ostromgépekhez szükséges anyag biztosításához.

Az ostrom végeztével – akár sikeres volt, akár nem – az ostromgépeket elpusztították, vagy legalábbis szétszedték és újrahasznosították elemeiket. Ahogy Robert Bruce skót király is megfogalmazta, miután leromboltatta országa több várát: soha nem szabad olyasmit hagyni a csatatéren, amit a jövőben az ellenség felhasználhat.

Ahogy azonban egyre gyakoribbá váltak az ostromok olyan helyeken, ahol kevés fa volt fellelhető, a középkori stratégák egyre inkább az ostromgépek előre történő elkészítése és az adott helyszínre szállítása felé kezdtek hajlani.

A 11. és a 14. század között a Szentföldön szinte folyamatosan ostromolták egyik vagy másik erősséget a szemben álló felek. Az erdőségekben egyáltalán nem bővelkedő Közel-Keleten volt a legnagyobb szükség arra, hogy tartós és szállítható ostromeszközöket hozzanak létre.

Árulkodó például, hogy mind Damaszkusz, mind Jeruzsálem városa állandó faanyag-készleteket tartott fenn, amelyek több célt is szolgáltak, idővel pedig a muszlim seregek magukat az ostromgépeket is elkezdték Damaszkuszban felhalmozni, hogy aztán máshol vessék be őket. Valószínűleg nem összeszerelve, de könnyen összeszerelhető állapotban tárolták őket.

A korabeli leírások szerint Jaffa ostrománál például Szaladin szultán seregei képesek voltak négy ostromgépet készíteni három nap alatt. Habár ehhez a források szerint arra is szükség volt, hogy emberei egész éjszaka is dolgozzanak, nem tűnik hihetőnek, hogy frissen kivágott fákból rakták volna össze őket ilyen gyorsasággal. Sokkal valószínűbb, hogy előre elkészített elemeket hoztak magukkal – lehetséges, hogy akár Damaszkuszból.

I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király a források alapján vélhetően hasonló módszerhez folyamodott, amikor Szicíliából hajózott Akkó ostromához – ez már csak azért is tűnik ésszerűnek, mert Szicílián lényegesen több fa volt, mint Akkónál. A szentföldi város sikeres bevételét követően Richárd aztán hajóra rakta gépeit, és a part mentén szállíttatta őket tovább.

Egy évszázaddal később a muszlim haderőnek nem volt ilyen szerencséje: a mameluk harcosok feladata volt, hogy Akkóhoz egészen Damaszkuszból a hátukon szállítsák a szárazföldön át ostromeszközeiket.

Előfordult a keresztes hadjáratok során, hogy nem csupán az ostromgépeket szállították messzi földről a Közel-Keletre.

Amikor 1174-ben a szicíliai normann királyság ostrom alá vette Alexandriát Egyiptomban (melynek akkor Szaladin volt a vezíre), a sereg három hajítógépe mellé kemény, vulkáni eredetű fekete köveket is hozott magával Szicíliából, amelyek a puhább helyi kőzetekből épült erősségek lerombolására sokkal alkalmasabbak voltak.

Lehetséges – bár nem bizonyított –, hogy Oroszlánszívű Richárd is hozott magával lövedéknek valót a szigetről.

A Közel-Keleten használt korai torbocsinok a későbbi európai hadszíntereken aztán átadták helyüket a sokkal nagyobb, nehezebb konstrukcióknak. Ezeknek egyre inkább a vastag falak lerombolása, illetve a méretük által keltett pszichológiai hatás volt a célja.

I. Eduárd angol király is tisztában volt ezzel, amikor megépíttette War Wolf („hadifarkas”) nevű ostromgépét, amelyet a skóciai Stirling vára ellen használt.

Annak ellenére azonban, hogy Nyugat-Európában jóval több fa állt rendelkezésre, azok a hadvezérek, akik megjárták a keresztes hadjáratokat, megmaradtak a szállítható és összeszerelhető ostromgépeknél.

Ahogy Szaladin is gyors egymásutánban ostromolhatta ezek segítségével a keresztesek várait, úgy Oroszlánszívű Richárd angol, valamint Fülöp Ágost és IX. (Szent) Lajos francia uralkodók is dokumentáltan szét- és összeszerelhető torbocsinokat vetettek be európai hadjárataikon is.

A 14. századi csúcs után azonban nem csupán az ellensúlyos, de másfajta hajítógépek ideje is hamar lejárt. Helyüket a szintén előre elkészített, viszonylag könnyen szállítható és kiszámítható hatású ágyúk vették át.