2024. nyár: Hírhedt emberrablások
ITT vásárolhatsz termékeinkből

A király sem tudta megfékezni a leprások elleni pogromokat Franciaországban

2023. december 3. 16:04 Múlt-kor

1320–21 fordulóján hisztéria és erőszak hulláma söpört végig Dél-Franciaországon és Észak-Spanyolországon. A francia hatóságok és a spanyol népharag zsidók és leprások tömegét égette meg egy szentségtelen összeesküvésre hivatkozva, amelyben Jeruzsálem szent városát Franciaország koronájára cserélték volna el.

Jézus és a leprások
Jézus leprásokat gyógyít meg egy 16. századi illusztráción

Testi és lelki betegség

A középkori európaiak számára a leprát, mint betegséget nem az orvostudomány empirikus és induktív (tapasztalati tények alapján következtetésre jutó) megközelítése, hanem jól körülhatárolt, autoritással rendelkező írások bölcsességére építő skolasztikus filozófia definiálta – elsősorban is Galénosz és Avicenna írásai, illetve Mózes harmadik könyve, amit a Leviták könyve néven is ismerünk.

A leprások összeesküvésének 1321-es kibontakozásakor a betegség azonosításának feladata már az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló képzett orvosokra hárult. Egyikük, Bernard de Gordon azonban még 1305-ben is így írt egy felháborodott hangvételű levelében: „a leprát napjainkban igen rosszul vizsgálják”.

A középkori orvosok nem haboztak hozzáérni a leprásokhoz: bár Brugge városának előírásai megkövetelték, hogy a lepragyanús betegek kesztyűt hordjanak, a korabeli fametszeteken – például Hans von Gersdorff Leprás betegek vizsgálata című alkotásán – az orvosok mindenféle óvintézkedés nélkül érintik meg a szenvedőket.

Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a betegség terjedésében a „rossz levegőnek”; Bernard leírása szerint is „talán a rossz, romlott vagy dögvészes levegő” felelt a lepráért. Mind a törvények, mind a bibliai hagyományok előírásai elkülönítették a leprásokat a társadalomtól, így azok, akik nem a leprosariumnak nevezett telepeken éltek, félreeső kápolnákban, keresztutaknál létesített menedékekben, kunyhókban húzták meg magukat. Német nyelvterületen a leprásokat néha a Veltsiechen szóval írják le, ami annyit tesz: „a mezők betegei”.

Még a leprásokkal való társalgást is veszélyesnek tekintették. Bernard szerint a lepra egyik oka „[a leprásokkal való] túlzásba vitt fecsegés”, egy másik orvos, Henri de Mondeville pedig így írt: „se az orvos, se a felcser ne foglalkozzék [a leprásokkal], (…) mivel ez egy felettébb utálatos és ragályos betegség, és mert a leprás nagy örömét leli az orvosokkal való fecsegésben, a hozzájuk közel kerülésben (…) és ha az emberek megtudják, meggyűlölik az orvost, aki a leprával foglalkozik (…) és gyakorta romlottnak és átkozottnak tekintik.”

A lepra félelmetes betegség volt a középkori ember számára: nem csupán folyamatosan súlyosbodó és gyógyíthatatlan volt, de testi hatásaiban a borzasztó torzulásoktól a szinte észrevehetetlen „fehér lepráig” terjedt, mely utóbbi „fehérnek és szépségesnek” hagyta meg a leprást.

A leprások megbélyegzésének egyik legfontosabb oka azonban a lepra morális dimenziója volt. Galénosz és Avicenna nyomán Bernard is a „melankolikus nedvek” felszaporodásának tulajdonította a lepra eredetét. A Hippokratésztől eredeztethető humorálpatológia elmélete szerint a test egészségi állapotát a négy őselemhez köthető négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe, nyák – egyensúlya befolyásolta. A hideg és száraz jellemzőkkel felruházott fekete epe (melaina kholé) túlsúlyát tartották felelősnek a lepra tüneteinek kialakulásáért.

A leprások számára ez azért jelentett problémát, mert a testnedvek az egészségi állapot mellett a személyiséget is meghatározták. A fekete epe túlsúlya különféle jellemhibákra utalhatott, amelyek a pesszimizmustól és a melankóliától a Jágóhoz hasonló shakespeare-i gazemberek karakteréig terjedhettek.

Az epés megnyilvánulások és a lepra közötti összefüggés nyomán egyes szerzők, például Bingeni Szent Hildegárd arra következtettek, hogy a lepra eredete „a falánkság és az ittasság, [amelyek] vörös göböket és féregszerű keléseket okoznak (…) a bujaság, amely kérges tályogokat növeszt, alattuk a vöröslő hússal…”.

A leprát és a bujaság bűnét a 14. században társították egymással a legerősebben. Avicenna Kánonjának latin fordítása szerint a leprások „melankolikus, aljas, rossz szokások” rabjai. Ambroise Paré így írja le a leprásokat: „félénkek, álnokak és gyanakvóak, mert a melankólia miatt magukban sem bíznak. Hevesen vágyják továbbá nők társaságát, különösen betegségük növekvése és pangása alatt, a hő miatt, amely bennük izzik…”

A leprások nem leprásokkal létesített együttlétei a 14. századi doktorok szerint további leprás gyermekekhez vezettek, Bernard szerint ugyanis „a lepra oly förtelmes, hogy az anyaméhben sem tisztul ki, és így örökletes betegség, akárcsak a köszvény” (valójában csak a köszvény köthető örökölt genetikai hajlamhoz).

Így aztán a közösségtől elszigetelt, koldulásból megélni kényszerülő leprás egy erkölcsileg romlott, egyre terjeszkedő erő része lett, a középkori közösség látóterében, de a társadalom peremén.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2024. nyár: Hírhedt emberrablások
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
12 450 ft 9 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft
Leprásház egy 13. századi miniatúránToulouse-i Szent Lajos fektet az ágyába egy leprás betegetA leprások koldustálkával és kereplővel jártak, hogy mindenki felismerhesse őketA „pásztorok” ostromolnak egy kastélytV. Fülöp francia királyZsidók százait égették meg elevenen
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár