A 9. századi Angliát egy mozgáskorlátozott viking formálta át

2019. április 15. 18:11 Múlt-kor

A 793-ban a Lindisfarne szigetén található kolostor elleni támadást követően a vikingek portyái szinte mindennapossá váltak Angliában. Néhány évtized elteltével, 865-ben azonban egy egészen új mértéket öltött a tengerről érkező agresszió: az angolok az úgynevezett „nagy pogány hadsereggel” álltak szemben.

Korábban

Testvérek bosszúja?

A sereg több ezer harcosból állt, többnyire Dániából, de voltak köztük a mai Norvégia, Svédország és Írország területéről származók is, parancsnokai pedig Csonttalan Ivar és fivérei, Halfdan és Ubba voltak. Ők Írországban alapozták meg hírnevüket a 850-es években a dublini viking királyság ura, Fehér Olaf szolgálatában. A 9. században Anglia nem volt egységes ország, ehelyett négy királyságra oszlott: ezek az északi Northumbria, a középen elhelyezkedő Mercia, Kelet-Anglia, és a déli részek nagy részét irányítása alatt tartó Wessex voltak.

Mire Ivar valamikor 870 után elhunyt, Northumbria, Mercia és Kelet-Anglia nagy része már a vikingek irányítása alatt állt. Az angolok ezt a területet Danelaw néven ismerték. Mindezt egy olyan hadvezér alatt érték el, akinek nehezére esett járni, ezért a legendák szerint egy felfordított pajzson vitték csatába.

A skandináv sagák szerint Ivar lábaiban születésétől fogva „csak porc volt ott, ahol csontnak kellett volna lennie, de ettől eltekintve magasra és jóképűvé nőtt, bölcsességben pedig a gyermekeik legjobbja volt.” Szülei a legenda szerint a kalandor-király Ragnar Loðbrók és a völva (jósnő) Aslaug voltak, a gyermek születési rendellenessége pedig annak volt köszönhető, hogy többi gyermeküktől eltérően erőszakból fogant. A tudományos konszenzus szerint Ragnar valószínűleg inkább fiktív alak, mint valós történelmi személy – alakja arra szolgált, hogy a különféle mítoszok szereplőit egymáshoz kapcsolja, illetve eggyé kovácsolja a skandináv népek terjeszkedésével létrejövő különböző legendáriumokat.

Mindazonáltal Csonttalan Ivar létező személy volt, és vélhetően nem ok nélkül viselte e ragadványnevet. Egyes elméletek szerint az osteogenesis imperfecta, azaz tökéletlen csontképződés nevű veleszületett betegségben szenvedhetett, mások szerint ízületei hipermobilak lehettek, azaz a normálisnál lazábbak, ami szintén mozgáskorlátozó hatású lehetett. Lehetséges az is, amire a 13. században keletkezett Ragnarssona þáttr („Ragnar fiainak története”) egyik sora utal, miszerint a „csonttalan” kifejezés az impotencia eufemizmusa.

A sagák meglehetősen nemes célúként írják le a nagyszabású skandináv inváziót: Ivar és testvérei apjuk, Ragnar halálát kívánták megbosszulni az őt eláruló northumbriai király, Ælla hatalmának megdöntésével. Ez minden bizonnyal egy utólagos magyarázat, amellyel a fosztogatáson és területfoglaláson kívül mással is próbálták magyarázni a hadjáratot. Ha Ragnar Loðbrók létezett is, igen kevéssé valószínű, hogy Ælla úgy ölette volna meg, ahogyan azt a hagyományok rögzítik, azaz hogy egy mérges kígyókkal teli verembe vetette. Nem csupán az valószínűtlen, hogy egy angolszász király ilyen vermet tartott volna fenn, de a Brit-szigeteken ekkoriban sem éltek az emberre veszélyes marású kígyófajok.

Sokkal valószerűbb az, hogy Ælla árulása és a kígyókkal teli verem puszta allegóriák. Ællát angolszász kortársai is trónbitorlónak tartották, aki Northumbria legitim uralkodóját, Osbehrtet taszította le a trónról – a vikingek és leszármazottaik ezzel mintegy készen kaptak egy antagonistát a történetükhöz, mivel tény, hogy Ælla volt az első uralkodó, akinek országára támadt a nagy pogány sereg.

következő oldal 1 / 2