40 kilométerre is ablakokat tört be az egész New Yorkot felébresztő lőszerraktár-robbanás

A New York-i öbölben, a Szabadság-szobortól nem messze fekvő Black Tom-sziget nyugalmát 103 évvel ezelőtt, 1916. július 30-án felvillanó fénycsóvák zavarták meg. Az őrök közül néhányat a Jersey City-i tűzoltóságra küldtek, mások azonban siettek, amilyen gyorsan csak tudtak. Erre pedig meglehetősen jó okuk volt. Az egyik korai afroamerikai lakójáról elnevezett szigeten hatalmas mennyiségű lőszert tároltak.

Philadelphiáig hallatszó robbanások

Aznap a 17-es számú Johnson uszály 50 tonna TNT-vel volt megrakva, emellett pedig 69 teherszállító vagon több ezer tonnás lőszerrakománya is arra várt, hogy Franciaországba és Nagy-Britanniába szállítsák.

Bár az Egyesült Államok ekkor még nem lépett be az első világháborúba, nyílt titoknak számított (amennyiben létezik ilyen), hogy jelentős mennyiségű lőszerrel látják el a brit hadigépezetet – olvasható a Smithsonian cikkében.

Mint kiderült, azoknak az őröknek lett igazuk, akik futni kezdtek. Nem sokkal hajnali két óra után egy hatalmas, a Richter-skála szerinti 5,5-ös erősségű földrengés erejével megegyező robbanássorozat rázta meg a szigetet, a robajt egészen Philadelphiáig lehetett hallani és érezni.

Manhattan és Jersey City lakói gyakorlatilag egy emberként ugrottak ki az ágyból, és még a legmélyebben alvókat is felverte álmukból a fülsiketítő zaj.

Még a legkeményebb üvegből készült, Manhattan belvárosában és Brooklynban található ablakok is betörtek (a robbanás helyszínétől 40 km-re is törtek be ablakok), és hatalmas füst szállt a város fölé. Az Ellis Island-en egy jobb élet reményében várakozó bevándorlókat ki kellett telepíteni a szigetről.

Peter Raceta, a kikötőben várakozó uszály kapitánya két társával együtt a hajókabinból nézte a tragédiát. „Amikor a robbanás történt, úgy tűnt, mintha felülről jönne – zutty! – mint egy Zeppelin-bomba” – idézte fel az eseményeket a New York Times riporterének.

Raceta elmondta, a kikötőben kilenc másik uszály is a közeledő vontatóhajóra várt, ám az már nem érkezett meg. A kapitány nem tudta megmondani, mi lett a hajókkal, ám úgy tűnt számára, hogy a levegőbe repültek, két társa pedig felszívódott – feltehetően nem élték túl a robbanásokat.

A Woolworth Building őrei „azt hitték, eljött az idejük, letérdeltek és imádkoztak” – volt olvasható az egyik újságban. A Szabadság-szoborban több mint 100 ezer dolláros kár keletkezett, a fáklya az incidens óta nem látogatható (a szobor 1984-ben új fáklyát kapott, az eredeti 2019. májusa óta a Szabadság-szobor Múzeumban tekinthető meg).

A repülő golyókkal és repeszekkel szemben a tűzoltók tehetetlennek bizonyultak. Orvosok és nővérek siettek azonnal a helyszínre, de a halálos áldozatok száma szerencsére viszonylag alacsony volt – egyes számítások szerint kevesebb mint tíz ember vesztette életét a robbanások következtében.

A kárösszeg azonban a becslések szerint mintegy 20 millió dollárt (mai áron számolva mintegy félmilliárdot) tett ki. Az ügyben indított nyomozás során kiderült, hogy a lőszerek nem egy véletlen folytán robbantak fel – a sokak által az Egyesült Államok területén egy idegen ország állampolgárai által végrehajtott első terrortámadásnak titulált akció állt a háttérben.

A tettes nyomában

A robbanássorozatot követő napokban a káosz volt az úr. A rendőrök letartóztattak három vasúti tisztviselőt emberölés vádjával, mivel a tűz két teherszállító vagonból indult ki. Ezután a móló őreit vitték ki kihallgatásra, a tragédia éjszakáján ugyanis több füstölőt is meggyújtottak a szúnyogok távol tartása érdekében.

A szövetségi hatóságok azonban nem ide vezették vissza a tűz kiindulását, és végül arra jutottak, hogy a robbanásokat bizonyára véletlen baleset okozta – annak ellenére, hogy több, javarészt New York környékén található gyárban gyanús körülmények között bekövetkező robbanás miatt német ügynökökkel szemben is felmerült a gyanú.

Ahogy Chad Millan The Detonators című könyvében rámutatott, az USA-ban ekkoriban egyfajta naiv jóhiszeműség határozta meg a németekhez való hozzáállást. Még Woodrow Wilson elnök sem tudta elképzelni, hogy a németek képesek lennének hasonló akciók véghezvitelére.

A művelt, szorgalmas, jól öltözött német-amerikaiak patriotizmusuknak, az amerikai életstílushoz való alkalmazkodásuknak köszönhetően más kisebbségekhez képest kevesebb probléma merült fel integrációjuk kapcsán.

Johann Henrich von Bernstorff 1914-ben lett washingtoni német nagykövet. A gróf azonban nem diplomatákkal, hanem kémekkel, valamint a német háborús erőfeszítések minden szükséges eszközzel történő támogatására elkülönített több millió dollárral érkezett az amerikai fővárosba.

A nagykövetségen hamis útleveleket állítottak ki, amelyek lehetővé tették, hogy a németek az antantblokád ellenére is szabadon utazhassanak.

A nagykövet emellett támogatta több, Nagy-Britanniába utánpótlást szállító hajó elsüllyesztését, valamint az ún. nagy fenol-tervet, amelynek keretében a németek elérték, hogy az amerikaiak jelentős mennyiségű fenolt ne a briteknek juttassanak háborús céljaik elérése érdekében, hanem a németek használják fel a készleteket aszpirin előállítására. 

A nagykövet mesterkémeinek egyike Franz von Rintelen volt, akinek „ceruzabombája” halálos fegyvernek bizonyult. A cigarettaméretű eszközben savakat helyeztek el, amelyet rézkamrákban tároltak. Az elemek találkozása kisebb, csendes robbanást idézett elő, és az eszközből lángok törtek fel.

Ha megfelelően tervezték meg és helyezték el, úgy időzíthették, hogy csak napokkal később robbanjon fel, amikor a hajók rakományukkal együtt már a tengeren voltak.

Von Rintelenről úgy tartják, 36, összesen több millió dollár értékű rakománnyal megpakolt hajó elsüllyesztése fűződik a nevéhez. A mesterkém megfelelő összegű kenőpénz segítségével könnyedén a hajók közelébe férkőzött.

Feltehetően ugyanígy jutott be Michael Kristoff, egy, a New Jersey állambeli Bayonne-ban élő, a világháború során az amerikai hadseregben szolgáló, emellett azonban a németeknek kémkedő szlovák emigráns is a Black Tom-i lőszerraktárba 1916 júliusában.

A nyomozók Kristoff főbérlőjétől megtudták, hogy néha különös módon viselkedett, és olykor koszos kézzel és ruhával, üzemanyagtól bűzölögve tért haza az éjszakai órákban. Kristoff feltehetően két német segítője, Lothar Witzke és a német-amerikai Kurt Jahnke segítségével helyezte el a robbanószereket, amelyek végül a július 30-i robbanássorozatot okozták.

A nyomozók számára azonban több évbe telt, hogy megállapítsák a németek robbantásokban játszott felelősségét.

A háború után felállított, a cégek és a kormányok első világháború alatti német szabotázsakciók következtében elszenvedett kártérítési igényeinek elbírálása érdekében létrejött bizottságok 50 millió dollárt szavaztak meg a Black Tom-incidens károsultjainak.

Évtizedek teltek azonban el, mire a németek kiegyenlítették a számlát. Közben hulladéklerakó projekteknek köszönhetően a Black Tom-szigetet a Liberty State Park-hoz csatolták hozzá. Manapság egy emléktábla őrzi az esemény emlékét.