Pompeji elfeledett rabszolgái

2013. szeptember 23. 09:42

Amicának hívták, nevét és lábnyomát egy terrakotta csempe örökítette meg, barátja, Detfri mellett. Az ilyen leletek ritkaságszámba mennek, hovatovább egyedülállóak, Amica ugyanis rabszolga volt - azon kevesek egyike, akik "arcot" kaptak Pompejiben.

Korábban

I.sz. 79-ben a Római Birodalom egyik legnagyobb városa egy szempillantás alatt eltűnt a térképről. Miután a Vezúv kitört, Pompeji kikötővárosát és lakosságát forró hamu és kő temette maga alá. A város pusztulásakor Pompeji lakossága körülbelül 20 ezer lehetett, s bár senki nem tudja pontosan, hogy ebből mennyi volt a rabszolga, némi támpontot ad, hogy egy tipikus római háztartásban öten-heten dolgoztak, de a nagyobb házakban (mint amilyen a város déli felén található Menander-ház) akár ennél is többen megfordultak egyszerre.

Pompeji rabszolgái szinte láthatatlanok – mondja Lauren Hackworth Petersen, a Delaware-i Egyetem kutatója, aki kutatása során rengeteg időt töltött azzal, hogy Pompejiben járva-kelve ráleljen az ókori romvárosban élt rabszolgák nyomaira. A rabszolgák szinte teljesen eltűnhettek uraik szeme elől: kocsmákban, pékségekben, kertekben lézenghettek, vagy éppen egy ház árnyékában egy padon heverve pihenhették ki fáradalmaikat. Petersen szerint a város rabszolgái ily módon köddé válhattak a mégoly pezsgő, zajos pompeji utcákon – ellentétben az írott emlékekkel, amelyek részletesen megemlékeznek róluk.

És persze a törvényekkel. A római jog szerint a rabszolgák tárgyak voltak, amelyek felett a gazdájuk korlátlanul rendelkezhetett, és a háziállatok közé sorolták őket, így jogképesek sem voltak. A Római Birodalom munkaerő szükségletének tekintélyes hányadát a rabszolgák adták, amelyek száma az i.e. 1. századra elérte Itália lakosságának harminc-negyven százalékát. Egy tehetősebb római polgár 500, egy római császár akár 20 ezer rabszolga felett is rendelkezhetett. A római rabszolgaság nem faji alapú volt, a rabszolgák tömegei, tekintet nélkül etnikai hovatartozásukra, a Róma által meghódított területekről kerültek ki.

Nem volt ez másképp Pompejiben sem. A szűk, kétirányú, kövezett utakat szamarak húzta kocsik, emberi szemét és állati fekália töltötte meg, miközben a rabszolgák a szemét között átgázolva szállították a vagyonos elit tagjait. Petersen érdekességként említi, hogy a rabszolgák ruházatukat tekintve nehezen voltak felismerhetők, illetve megkülönböztethetők a szabadoktól. Sokszor ugyanis ugyanazt a tunikát viselték, ráadásul volt, hogy a római polgárok nem vették fel tógáikat, mivel az túl hosszú volt ahhoz, hogy a piszkos, mocskos utcán tisztán lehessen tartani.

A sorsuk elől való kitérés egyik lehetősége a menekülés volt, azonban a szökött rabszolgák felkutatását profi „fejvadászokra” bízták az ókori Rómában. Az elfogott szökevények homlokára betűket égettek: FUG (fugitivus), azaz szökevény. Annak a rabszolgának sem volt esélye, akinek maradványát évszázadokkal később, a város régészeti feltárása során találták meg Pompejiben: ő rabláncra verve halt meg a Vezúv kitörésekor az egyik rabszolgabörtönben.