Miért ügynökközpontú a jelenkori magyar (egyház)történetírás?

2012. december 29. 11:05 Szabó Csaba

Korábban

Pszichológia és leíró felfogás

A pszichológia téziseit a jelenkori magyar ügynökközpontú leíró szempontú történetírásra alkalmazva, feltételezzük, hogy a történészt, a múlt kutatóját, a megismerés utáni vágy ambicionálja, és a kíváncsiságtól fűtött igyekezete keveredhet többek között a becsvággyal (én legyek az első, aki megírom, leleplezem…), a személyes érintettséggel, amely nem szükségszerűen rokoni, ismerősi kapcsolat, hanem egy hosszantartó kutatás eredményeként kialakult érzelmi kapcsolat is lehet. Például egy életrajz szerzőjét „bensőséges” viszony fűzi az általa ábrázolt történelmi személyiséghez, még akkor is, ha negatív megítélés tapad hozzá. Véleményem szerint pl. egy Hitler-életrajz szerzőjénél is megvan az említett személyes érintettség, abból eredően, hogy a kutatás során begyűjtött többletinformációk, és az ebből fakadó mélyebb ismeret miatt a szerzőben kialakulhat az érzés, hogy mintegy sajátjának tekinti a témát, akár a negatív történelmi személyt is.

A kíváncsiság, a leleplezés iránti vágy gyermeki öröm. A hároméves körüli kisgyermekek gyakran játsszák, játszatják szüleikkel azt a bújócskát, amikor egy akár gyéren berendezett szobában „jól láthatóan” az asztal alá bújnak, és rendkívül élvezik, hogy csak hosszas keresgetés során találják meg őket. Fordított szereposztásban, kereső személyként ők is „eljátsszák” a tüzetes keresést, majd hihetetlen módon örülnek a leleplezett szülő megkerülésének.

A leleplezés öröme minden kisgyermekben él, amíg hisz a Mikulásban, a fenyőt állító és ajándékozó Jézuskában, a húsvéti tojást hozó nyusziban. Minden gyerek szeretné látni őket, de amikor aztán kiderül az igazság, lelepleződik az édesanya, édesapa, nem biztos, hogy derűs a valóság. Valamennyi fájdalommal jár a „becsapás”… Így lehet ezzel az ügynököt leleplező történész, író, újságíró is. Egészen biztosan keserű a felismerés, amennyiben rokoni, baráti, ismerősi viszonyban áll a totalitárius rezsim egykori beépítettjével. Többnyire még akkor is, ha csak egy idegen ügynök rosszindulatú jellemzését ismeri meg a leszármazott, a barát.

Egészséges morális magatartás mellett, vagy csak a belénk kódolt „eleve megbocsátás” miatt, egy számunkra idegen ügynök leleplezése sem okoz örömöt, katarzist. Így voltam Keresztes Szilárd görögkatolikus püspökkel. Hónapokig tologattam a fénymásolatokat, mire végül megírtam a történetet, de semmiféle felemelő élmény nem járt át (még az első közlésé sem). Saját példám mellett megemlíthetem Tabajdi Gábor esetét is „Feledy Zsolttal”, vagyis a leleplezett Kiszely Istvánnal. Gábortól tudom, hogy ő is sokáig jegelte a „leleplezést”, kereste a kapcsolatot Kiszelyvel. A történet szakszerű megírása után sem érzett örömöt. Mindkettőnk esetében a publikálás melletti végső döntést az a hit adta meg, hogy a mégoly keserű igazság is egy szelet, egy rész az egészből. És mi sem érdekli jobban a történészt, mint az egész megértése. A történész tehát ambícióval és kíváncsisággal, meg valami egyéni belső mozgatóval áthatottan tör az „igazság” felé, de egyáltalán nem biztos, hogy katartikus élményt jelent a végső megismerés.

Nem vitatkozom Rainer M. Jánossal, aki szerint „a ’leleplezést’ úgy ábrázolni, mint eleve ördögtől valót, egyszerűen dőreség – sovány megítélésem szerint a társadalom joga tudni, hogy választottjai vagy más reprezentánsai kifélék és mit tettek. Különösen furcsa ez azért, mert az elmúlt tíz évben az ún. leleplezők a bíróságra mehettek (és vesztettek…), a leleplezettekkel pedig a nyilvánosság előtt megszólalók többnyire erősen megértően viselkedtek.” Nem vitatkozom Rainer M. Jánossal, mert egyetértek vele.

előző oldal következő oldal 2 / 3