Felemás magyar desztalinizáció

2012. november 21. 15:06

A magyar politikai vezetés két alkalommal – Sztálin halála után, illetve a Szovjetunió Kommunista Pártja 1961-ben megtartott XXII. kongresszusát követően – tett kísérletet arra, hogy a magyarországi koncepciós perek áldozatait rehabilitálja, illetve erkölcsi elégtételt szolgáltasson számukra, és felelősségre vonja a törvénysértések elkövetőit.

Korábban

Gyakran elmaradt az "igazságtevés"

Sztálin halálát követően, 1954 és 1956 között – a tábor országait és magát a Szovjetuniót is megelőzően – Magyarországon már lezajlott egy felemás rehabilitációs folyamat, ez azonban lényegében csak a koncepciós perek kommunista elítéltjeire terjedt ki. Rajk László és mártírtársai 1956. október 6-ai temetésével a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetése nemcsak jogilag, de politikailag is rehabilitálta Rajkot és társait. „De vajon csakugyan rendben van-e minden, vajon valóban befejeződött-e az igazságtevés?” E kérdéseket Kónya Lajos író tette fel néhány nappal a forradalom előtt az Irodalmi Újság hasábjain.

Nemcsak a munkások, parasztok, értelmiségiek, a „kisemberek” által is hiányolt rehabilitálására nem került sor, de számos kommunista esetében is elmaradt az „igazságtevés”. Többségüknek egészen a rendszerváltásig kellett várniuk a teljes rehabilitációra.

Az SZKP XX. kongresszusát követően, 1956 nyarán megkezdődött a politikai perekben kompromittált egykori államvédelmi tisztek elleni vizsgálat is, ez azonban a forradalom után nem folytatódott, illetve néhány személyre korlátozódott. Az MDP vezetése úgy vélte, az 1956. júliusi központi vezetőségi (KV) ülés lezárta a rehabilitáció akkor már közel három éve húzódó s a pártvezetés tekintélyének sokat ártó kényes kérdését. Azzal, hogy a KV-ülésen a fő felelőst, az MDP korábbi első titkárát, Rákosi Mátyást leváltották, Farkas Mihály egykori honvédelmi minisztert pedig kizárták a pártból, pontot tettek az ügyre.

A legfőbb ügyész 1956. július 31-ei országgyűlési beszámolója is ezt a folyamatot kívánta betetőzni. Nonn György elismerte: „Elvtársaink, akiket a törvénytelen perekben elítéltek, nem voltak árulók, kémek, kártevők”. A vizsgálatok nyomán a Legfelsőbb Bíróság összesen 149 elítélt ügyében hozott döntést, ebből 124 elítéltet minden vádpont alól felmentett, 15 esetben marasztaló ítéletet hozott, 10 személynél enyhébb büntetést szabott ki. Emellett mintegy 300 alaptalanul elítélt szabadult ki. A legfőbb ügyész kijelentette, hogy nem állnak meg az alaptalanul elítéltek ügyének felülvizsgálatánál, hanem valamennyi politikai elítélt ügyét felülvizsgálják.

Az 1956. júliusi KV-határozat után már nem volt tartható az a koncepció, miszerint a törvénysértésekben a fő szerepet az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) korábbi vezetője, Péter Gábor és bűntársai játszották. A KV által megválasztott új első titkár, Gerő Ernő az igazi felelősség kérdését azonban nem akarta nyíltan firtatni. A szovjet vezetésnek ígéretet tett, hogy nem lesz Farkas Mihály-per, a politikai értelemben fő felelős Rákosit pedig szovjetunióbeli „gyógykezelésre” küldte.

következő oldal 1 / 2