Nem kell feltámasztani a csendőrséget

2012. április 12. 16:13

Martin Bormann, a „leghűségesebb párttárs”

Nem azon van a hangsúly, hogy mi egy adott közbiztonsági szervezet neve, inkább a szervezettség a lényeg - mondta el Szakály Sándor egy budapesti konferencián. A történész ezzel azoknak is üzent, akik szerint vissza kellene hozni az 1945-ben megszüntetett csendőrséget.

Korábban

Hermann Róbert hadtörténész a Társadalmi, politikai és katonai konfliktusok a 18-20. században címmel a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán megrendezett konferencián az 1848-1849-es nemzetiségi konfliktusokról beszélt. Ugyan a háborús bűnök, háborús atrocitások kifejezések csak a 20. és 21. században gyökeresedtek meg, ezek a fogalmak bizonyos megkötésekkel a 19. századra is alkalmazhatók – hívta fel a figyelmet Hermann Róbert. A korszak jellemzője, hogy – összehasonlítva a 20. század konfliktusaival – ekkor még civilizált háborúk folytak, annak ellenére, hogy például a hadifoglyok helyzetét rögzítő nemzetközi egyezmények még meg sem születtek, azokat a szokásjog alakította. Ugyan a század elején zajló napóleoni háborúk közül elsősorban a perifériát (spanyol gerillaháború, Oroszország) jellemezte a háború rideg logikája, de például a központi területen, Franciaországban állítottak fel koncentrációs táborokat. Később hasonló volt a helyzet az olasz felkelések idején és a császári területeken, ahol a Habsburgok keményen felléptek a lázadók ellen.

Hermann Róbert – rátérve 1848-49 nemzetiségi konfliktusaira – rámutatott: a Délvidéken etnikai háború, klasszikus etnikai tisztogatás zajlott. A vegyes lakosságú mezővárosban, Zentán például elüldözték a magyarokat, s akik otthon maradtak, azokat kivégezték. A kilencvenes évek balkáni háborúiban tökélyre fejlesztett tisztogatásokat azonban érdekes módon nem a reguláris és irreguláris haderők, hanem a polgári lakosság követte el. Hasonló volt a helyzet Erdélyben és a Partiumban, ahol a román felkelők kegyetlenkedéseinek leginkább a szórványmagyarság volt kitéve. 1848 novemberétől a császári hadsereg próbálta ezt kordában tartani, s tiszteket neveztek ki a felkelők mellé, de a szociális színezetet öltő erdélyi polgárháború túlkapásai a szabadságharc végéig folytatódtak.

Az előadó több példát is hozott a nemzetiségi ellentétek megnyilvánulási formáira: ilyen volt a háborús hisztéria, amely többek között Szőregen, Szegeden és Debrecenben eszkalálódott; az irreguláris haderők közötti konfliktusok, amelyek különösen Jellasics támadása, a horvát és magyar népfelkelők között szaporodtak meg; a reguláris és irreguláris erők összecsapásai (például a Noszlopi Gáspár vezette népfelkelők utáni „hajtóvadászat”, amely akkora skandalum volt, hogy még az osztrák minisztertanács is foglalkozott az üggyel); a polgári lakosság terrorizálása (előbb Lemberg, Prága, Krakkó, majd Gyulafehérvár, Arad és Pest); de több példa akad a reguláris erők elleni gerillatámadásokra is.

Szakály Sándor egyetemi tanár, az MTA doktora a magyar királyi csendőrségről értekezett. Mint arra a Károli Gáspár Református Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola vezetője előadásában rámutatott: a csendőrségről még mindig keveset tudunk, ezért érdemes lenne folytatni annak árnyalt vizsgálatát, ami a jövő doktoranduszainak feladata lehet.

A csendőrséget az 1881-es törvénnyel állították fel. Ennek előzménye volt, hogy a kiegyezés után (amikor a zsandárság közbiztonsági feladatait a vármegyék vették át) Horvát-Szlavónországban és Erdélyben két zsandárezred is fennmaradt. A politikai és katonai vezetés rájött, hogy a csendőrséget újra kell szervezni, mivel alkalmas arra, hogy fenntartsák vele a rendet. A csendőrség eredetileg egy kettős alárendeltségű közbiztonsági őrtestület volt, ezt változtatta meg az 1922. évi VII. törvény, mikor a szervezet a belügyminisztérium alá került. Ezzel ugyanis el lehetett kerülni, hogy a trianoni szerződésben meghatározott 35 ezer fős hadseregbe ne tartozzon bele a csendőrség 12 ezres állománya.

Szakály Sándor szerint a magyarországi népbíróságok működése és az egykori csendőrök elleni perek sincsenek kellőképpen feldolgozva, de legalább ilyen érdekes lehet a nagy iratanyagokkal rendelkező igazolóbizottságok kutatása.

Az előadó elmondta: a további kutatásoknak például tisztázniuk kellene, hogy tényleg zajlott-e az a társadalmi mobilizáció, ami a csendőrökkel kapcsolatban gyakran előjön. A történész kifejtette: korábban úgy gondolták, hogy a csendőr általában jómódú parasztgazda sarja, de az igazság ezzel szemben az, hogy zömük a legszegényebb parasztcsaládok közül került ki, ezért fontos volt az anyagi gyarapodás, s persze a társadalmi presztízs is. A Magyar Országos Levéltárban, a Budapesti Fővárosi Levéltárban, a Hadtörténeti Levéltárban és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában ugyan sok forrás van a szervezetre vonatkozóan, de az iratanyag egy része kikerült az országból vagy megsemmisült.

Szakály Sándor kiemelte: a csendőrség európai szintű, jó szakmai teljesítményű közbiztonsági szervezet volt, amelynek felderítési mutatója 85 százaléknál kezdődött (ez ma 40 százalék). A csendőrség ugyan a múltból a mának üzen, de nem az a lényeg, hogy egy újonann felállított szervezetet minek nevezünk, hanem hogy milyen a szervezettsége. A magyar királyi csendőrség alapvetően a megelőzésre helyezte a hangsúlyt, jó volt a személyi állomány összetétele (tisztből csak 600 volt, mára az arányok eltorzultak). A történész megjegyezte, hogy nem lehet elmenni a csendőrségnek az 1944-es deportálásokban betöltött szerepe mellett sem, mivel ott atrocitásokat követtek el – ezt is fel kell dolgozni, ami a jövő történészgenerációjának feladata kell hogy legyen.