Húsz éve kezdődött a boszniai háború

Húsz éve, 1992. április 6-án Szarajevó ostromával robbant ki a második világháború utáni legsúlyosabb európai katonai konfliktus, a boszniai háború, amely százezer halálos áldozatot követelt és másfél millió embert tett földönfutóvá. Kegyetlen etnikai tisztogatások, sikertelen béketervek jellemezték az időközben háromoldalúvá váló balkáni háborút. A srebrenicai népirtás 12 ezer áldozata beavatkozásra sarkallta a NATO erőit. A légi bombázásoknak köszönhetően 1995 szeptemberében a háborúzó felek tárgyalóasztalhoz kényszerültek.

A konfliktus

A Balkán tarka nemzetiségi összetétele már a Habsburg és a török birodalom számára is nehézségeket jelentett, amelyeket azonban még a titói Jugoszláviában is sikerült féken tartani. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után a Koszovó és Vajdaság autonóm tartományokat magában foglaló Szerbia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró társulásából álló szövetségi államban felerősödtek a nacionalista törekvések.

1986-ban lépett a politikai porondra a népszerűségét szélsőséges nacionalista, nagyszerb retorikával megalapozó Slobodan Milosevic, aki 1989-ben lényegében felszámolta Koszovó és a Vajdaság autonómiáját. Mivel Montenegró szavazataira is számíthatott, a szövetségi elnökségben Szerbia döntő fölénybe került, s figyelmen kívül hagyta a többi tagköztársaság föderációs törekvéseit. A belső feszültségek szükségszerűen vezettek robbanáshoz: Szlovénia és Horvátország 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, amelyet (Szlovénia esetében rövid, Horvátország esetében hosszabb és 20 ezer áldozatot követelő) háborúban védtek meg.

A legsúlyosabb válság a szerbek, a horvátok és a muzulmán bosnyákok lakta Bosznia-Hercegovinában alakult ki, ahol 1990-ben a szabad választások után csak rövid életű koalíciós kormány jött létre. A tagköztársaság parlamentjéből 1991 októberében kivonultak a szerb képviselők, akik 1992. január 9-én kikiáltották saját államukat, a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságot (Republika Srpska). Egy hónappal később Boszniában népszavazást rendeztek a függetlenné válásról, amelyen a szerb lakosság bojkottja mellett 99,4 százalékot kapott a szövetségi államból történő kiválás támogatása. A jugoszláv hadsereg elhagyta ugyan Boszniát, de a hadfelszerelés és a tisztek jelentős része a Szerb Köztársaság hadseregében maradt. A boszniai horvátok és a bosnyákok is létrehozták saját haderejüket, számtalan félkatonai egység is alakult, de a Belgrád által is támogatott Republika Srpska jelentős fölénnyel rendelkezett.

A polgárháború Szarajevó ostromával robbant ki. A boszniai szerb haderőnek rövid idő alatt sikerült ellenőrzése alá vonnia a stratégiai fontosságú, a Szerbiával földrajzilag összefüggő területeket. Megkezdődtek a kegyetlen etnikai tisztogatások, a nem szerb lakosoknak el kellett hagyniuk otthonukat, helyükre az ország többi részéből elűzött szerbek érkeztek. 1992 júniusában az eredetileg Horvátországba telepített ENSZ-erő, az UNPROFOR mandátumát Boszniára is kiterjesztették, de elsődleges feladata a nemzetközi repülőtér védelme és a segélyek biztosítása lett, a harcokba, a civil lakosság védelmébe nem avatkozott be.

AFP

Időközben a horvátok és a bosnyákok között is nőtt a feszültség. A háború 1993-ra már háromoldalúvá vált, s a boszniai horvát kisebbség is kikiáltotta saját államát, a Herceg-Boszna Horvát államot. A felek a vérontást megakadályozni hivatott rövid életű fegyverszüneteket megszegték, a béketervek - köztük az ország "kantonizálásáról" szóló Vance-Owen terv - sorra elbuktak. 1994 márciusában aztán a bosnyák és a boszniai horvát fél békét kötött, létrehozva Bosznia és Hercegovinát, ismét két szemben álló oldalra szűkítve le a háborút.

A háború legvéresebb fejezete 1995 júliusában következett el: szerb csapatok körülzárták az ENSZ-védelem alatt álló Srebrenicát, s nyolcezer 12 és 80 év közötti bosnyák férfit mészároltak le. A városban 450 holland békefenntartó teljesített szolgálatot, de tétlenek maradtak, mert nem voltak megfelelően felszerelve, nem voltak nehézfegyvereik, ráadásul egyértelmű felhatalmazásuk sem volt.

Cselekedni kell!

Az egész világot megrázó srebrenicai népirtás végre cselekvésre ösztönözte a nemzetközi közösséget. A NATO 1995 szeptemberben légicsapások sorozatával gyengítette meg a boszniai szerbek állásait, akik tárgyalóasztalhoz kényszerültek. A háborúzó felek 1995 novemberében az egyesült államokbeli Daytonban kötöttek békét: Franjo Tudjman horvát, Slobodan Milosevic szerb és Alija Izetbegovic boszniai elnök Richard Holbrooke amerikai közvetítő védnöksége alatt állapodott meg. A 11 cikkelyből álló békeszerződést ünnepélyes keretek között 1995 decemberében Párizsban írták alá, s azt a nagyhatalmak vezetői is ellátták kézjegyükkel. A daytoni egyezmény értelmében Bosznia és Hercegovina föderatív állammá alakult: a bosnyák-horvát föderáció az ország 51 százalékát foglalta el, míg a Republika Srpska a föderáció 49 százalékán alakult meg.

Slobodan Milosevic szerb, Alija Izetbegovic boszniai és Franjo Tudjman horvát elnök aláírják a Dayton-i békét (fotó: AFP)

A boszniai polgárháborúban mintegy 102 ezren vesztették életüket, közülük 55 ezer volt a civilek, 47 ezer a katonák száma. A civil áldozatok közül 16 700 volt a szerb, 38 ezer a horvát és a bosnyák, a katonák közül a bosnyák hadsereg 28 ezer, a szerb 14 ezer, a horvát hatezer katonát vesztett.

A háborút követően Hágában megkezdte működését az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket kivizsgáló nemzetközi törvényszék. Az elmúlt időszakban valamennyi vádlottat sikerült felkutatni és elfogni, közöttük egyaránt szerepel szerb, horvát és bosnyák katonai vezető. A legsúlyosabb bűnökkel vádolt Ratko Mladic és Radovan Karadzic (a boszniai szerbek katonai, illetve politikai vezetője) csak a közelmúltban került kézre. A háború vége óta eltelt két évtizedben az egykor háborúzó balkáni államok mind jelentős politikai változáson mentek keresztül. A daytoni megállapodást kézjegyükkel ellátó politikusok sem élnek már: Franjo Tudjman 1999-ben, Alija Izetbegovic 2003-ban halt meg, a hágai törvényszék elé állított Slobodan Milosevic 2006 márciusában zárkájában hunyt el, ügyében halála miatt nem született ítélet.