A római díszpáncéloknak nem volt harci értékük

2010. február 17. 09:30 MTI

A római díszpáncéloknak, tekintve, hogy igen vékony lemezből készültek, nem volt harci értékük, kizárólag a díszítés célját szolgálták - hangsúlyozta Borhy László egyetemi tanár, az ELTE ókori régészeti tanszékének vezetője.

Korábban

A történész abból az alkalomból nyilatkozott, hogy csütörtökön a Tárgyak az ókorból előadássorozat keretében a római díszpáncélokról beszél a Gólyavárban. Ismertetése szerint már a 19. század első felében felfigyeltek a kutatók az egykori római határvidék, a limes mentén előkerülő, reliefekkel díszített bronztárgyakra, de csak 1924-ben kezdte egységesen kezelni egy német kutató ezeket a fegyverzeti tartozékokat, díszpáncélnak nevezve el őket.

1952-ben Harald von Petrikovits osztrák régész egy németországi leletegyüttes révén jött rá, hogy a tartozékokat lovas játékok, az úgynevezett Trója-lovaglás alkalmával használták. Az ókori szerzők részletesen leírják a nemes ifjak által végzett lovas gyakorlatokat: körkörösen haladva, meghatározott pontokon fordulatot kellett végrehajtaniuk a lovakkal, vagy dárdát elhajítaniuk hátukról. E gyakorlatok a katonaságnál is meghonosodtak.

Fennmarad Hadrianus császár kőbe vésett beszéde, amelyet a Lambaesisben (ma Lambese, Algéria) állomásozó légió hadgyakorlatát megszemlélve mondott. "Külön megdicsérte a katonákat azért az egységért, amelyet az álarcban végrehajtott lovaglás, illetve dárdahajítás során mutattak" - emelte ki Borhy László.

Mint kifejtette, a katonákat és lovaikat egyaránt díszpáncélba öltöztették. A légiósok sisakot, maszkot és mellpáncélt viseltek. Az utóbbi azonban nem a filmekből ismert, a teljes felsőtestet, mellkast, hasat és hátat borító páncél volt, hanem csupán egy 18-20 centiméter hosszú és 15 centiméter széles, a nyakkivágásnál félkörben ívelő bronzlemezt jelentett. A felszereléshez tartozott még lábvért, térdvédő és a pajzs közepére illesztett pajzsdudor. A ló fejére díszes fejvértet illesztettek, szügyét pedig egy 30-35 centiméter átmérőjű bronzkorong ékesítette. A díszpáncélok reliefjén a római mitológia katonasághoz kapcsolódó istenalakjai jelentek meg, illetve a katonai győzelmi szimbolika, például a légiót jelképező sas vagy egy-egy csapat címerállata. Ismertek bajelhárító motívumok is.

"Lévén a katonaság veszélyes szakma, megpróbáltak olyan bajelhárító elemeket megjeleníteni a díszfegyvereken, amelyek hitük szerint megvédték viselőjüket" - jegyezte meg a régész, hozzáfűzve, hogy Harald von Petrikovits a sisak és a maszk két típusát különítette el: az egyik Nagy Sándor hajviseletét és a portrékról ismert arcvonásait utánozta, a másikra keleties "frizura" és női arcvonások voltak jellemzőek. Ezeket magukra öltve, a görögök és az amazonok harcát játszották el a katonák..

Mivel a díszpáncélokon a sírköveken megszokott szimbolika néhány eleme is szerepel, valószínűleg katonai temetéseken is viselhették a légiósok, de magukra öltötték különleges alkalmakkor, például a császár jelenlétében vagy kitüntetések osztásakor is. "E páncélok harcban való használhatatlanságát domborítja ki egy ókori szerző is, aki leírja, hogy Septimus Severus császár, miután különböző csapatok elpártoltak tőle, Rómába hívta őket kitüntetés osztására. A katonák az alkalomra díszfegyverzetben jelentek meg, ennek következtében egyszerűen lefegyverezték őket, mivel olyan öltözéket viseltek, amelyben nem voltak képesek védekezni" - mondta az egyetemi tanár.

Kitért arra is, hogy miért tekinthetők a díszpáncélok történelmi forrásnak. "Egyrészt a katonák hitvilágára vonatkozó információt tartalmaznak, másrészt a díszpáncélokon feliratok is találhatók, amelyek alapján tudjuk, hogy mely csapat számára készültek. Információértékkel bírnak a díszpáncélok abból a szempontból is, hogy történelmi források szintén megemlítik őket, tehát a rómaiak korában valóban létező, ismert és funkciójukat tekintve jól lehatárolható tárgycsoportnak tekinthetők" - összegezte Borhy László.