Forradalom a Kárpátok alatt

Válság és megalománia

Az 1989. decemberi (és későbbi) történések mindmáig a romániai közbeszéd egyik kiemelt témáját képezik, és szinte folyamatosan foglalkoztatják a médiát. Nemcsak az évfordulók – különösen a mostani, huszadik – közeledtével, hanem gyakorlatilag állandóan jelennek meg cikkek, visszaemlékezések, könyvek, józan és fantasztikus magyarázatok vagy szenzációs leleplezések a forradalomról és következményeiről. Már az események alatt is rengeteg dolgot sűrű homály borított, a kérdőjelek pedig azóta is csak sokasodnak, hiába a számos vizsgálat, bírósági eljárás és tényfeltáró írás.

Az egymásnak gyakran ellentmondó megállapításoknak köszönhetően az összkép meglehetősen zavaros. Az értékelést azonban nem csak a fordulat körülményei nehezítik, hanem – újfent a régió többi országához hasonlóan – a múlt eltérő megítélése is. Nicolae Ceauşescu és rendszere ugyanis egyformán viszonyítási pontnak számít, akármelyik oldalról is nézzük. A conducător („vezér”, „vezető”) egyesek számára a terror és a nyomor jelképe, mások számára viszont a szociális biztonságé és a viszonylagos stabilitásé.



A romániai államszocializmus mást és mást jelentett a vidéki lakosság és az egykori polgári rétegek számára is, és bár az elnyomástól mindenki szenvedett, a kisebbségek is másként élték meg, mint a többségi nemzet tagjai. A kisebbségeket kettős elnyomás sújtotta, hiszen intézményrendszerük fokozatos leépítése végül már közösségi létüket fenyegette. Ezért nem meglepő, hogy míg például a magyarok nem bánkódnak túlzottan Ceauşescu után, sok román nacionalista ma is a (román) nemzetépítés és a román önállóság bajnokát látja benne.

1989 végére a diktátor és legszűkebb környezete körül kezdett elfogyni a levegő. A nyolcvanas évekre Románia külpolitikai tekintetben szinte teljesen elszigetelődött, holott korábban, a szovjet blokk „renitens országának” vezetőjeként Nicolae Ceauşescu Nyugaton viszonylag népszerű volt. Ám idővel sokasodni kezdtek a rendszerét illető nemzetközi kritikák, a Szovjetunióban végbemenő reformok következtében pedig Románia elveszítette privilegizált státusát és végül a Nyugat támogatását is. Amikor Közép- és Kelet-Európában repedezni kezdett az államszocialista berendezkedés, a román vezető anakronisztikusnak ható neosztálinista rezsimje nem számíthatott a reformer Gorbacsovra, és szövetségesei – a konzervatív csehszlovák és keletnémet politikusok – bukásával végképp magára maradt. Sőt, 1989 novemberében a változások déli szomszédját is elérték.



Romániában azonban látszólag még a keleti tömb általános összeomlása közepette is nyugalom volt, pedig az elhibázott gazdaságpolitika (pl. az import- és energiaigényes nehézipar erőltetett fejlesztésének folytatása stb.) következtében az ország gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. A nyolcvanas évekre egyre nagyobb szükség lett volna a strukturális reformokra, ám azok elmaradtak, sőt, Ceauşescu tovább erőltette elképzeléseit. Sajátos „válságkezelésbe” is kezdett: a korábban felvett hitelek visszafizetését tűzte ki célul, amit részben a belső fogyasztás visszafogásával kívánt megvalósítani. Bár az adósságok kifizetése 1989-re gyakorlatilag sikerült is – ekkor a törvényhozás meg is tiltotta az újabb hitelfelvételt – az ezért fizetett ár hatalmasnak bizonyult. Az export masszív növelése és a behozatal korlátozása következtében Románia lakosságának életszínvonala drámai módon romlott, míg végül már a háborús állapotokat idézte.

Az ellátási problémák miatt a korszak egyik tipikus jelenségei voltak az üres üzletek, amelyek előtt – ha érkezett valami áru – villámgyorsan végeláthatatlan sorok képződtek; virágzott a feketepiac és a korrupció. Állandó volt az üzemanyaghiány, de akadozott az áram- és vízszolgáltatás is, a kemény telek ellenére gyakran alig volt fűtés a rosszul szigetelt tömbházakban – miközben az évtizedeken át zajló, erőltetett urbanizáció eredményeképpen hatalmas lakótelepek jöttek létre a városokban. Mindeközben Ceauşescu nem állította le grandiózus vállalkozásait sem.



A Duna–Fekete-tenger csatorna építése, Bukarest belvárosának lerombolása és az új városközpont felépítése – közepén a monumentális Köztársaság Házával (a mai román parlament épületével) – pedig csak növelte a lakosság elégedetlenségét, csakúgy, mint a társadalom szocialista homogenizációját felgyorsítani hivatott, Magyarországon falurombolásként ismert „szisztematizálás”. Mindehhez egy visszatetsző és már akkor is groteszknek ható személyi kultusz társult – Ceauşescut többek közt „Vezérként”, „a Kárpátok Géniuszaként”, „Félistenként” vagy „Polivalens Géniuszként” énekelték meg, de a kultusz feleségére, Elenára is kiterjedt, aki politikai funkciói mellett komoly tudományos karrierre „tett szert”, mint vegyész.

A válságot súlyosbította, hogy a diktátor nem tűrt bírálatot, és ragaszkodott elképzeléseihez. Igaz, kritikából nem is volt túl sok, mivel – egyes elszórt jelenségektől eltekintve – az országban nem működött számottevő ellenzéki mozgalom. A hatalom, különösen a besúgói hálózata révén mindenütt jelen lévő politikai rendőrség, a Securitate segítségével szoros ellenőrzés alatt tartotta a lakosságot. A magányos ellenzékieket (például Doina Cornea irodalmárt, Mircea Dinescu költőt vagy Paul Goma írót) és kezdeményezéseiket (például az erdélyi magyar értelmiségiek – többek közt Ara-Kovács Attila vagy Szőcs Géza – által szerkesztett Ellenpontok nevű szamizdatkiadványt) elszigetelték és felszámolták.

A nyolcvanas évek második felében ugyan sor került kisebb-nagyobb megmozdulásokra, például Kolozsvárt és Iaşi-ban, de még a legnagyobbat, a zavargásokba és a helyi pártszékház feldúlásába torkolló 1987-es brassói munkássztrájkot is sikerült elfojtani. Ugyanakkor volt magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán egy nyílt levelet intéztek Ceauşescuhoz („a hatok levele”), amelyben többek közt az állampolgári szabadságjogok helyreállítását és az életszínvonal javítását kérték. A levél visszhang nélkül maradt, a hatalom pedig fellépett a tiltakozók ellen, igaz, már korántsem azzal a brutalitással, mint az ötvenes években. Végül 1989 novemberében, a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusa után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a külvilágban zajló események ellenére Ceauşescu nem szándékozik változtatni politikáján.

1. Válság és megalománia
2. Temesvártól a bukaresti fordulatig
3. Fantomháború
4. Forradalom és/vagy államcsíny?

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

fasizmus

• Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco
• Tétlenül szemlélte Etiópia lerohanását a Nemzetek Szövetsége
• A második világháború végéig kellett várni a cannes-i filmfesztivál debütálására
• Még a Mussolini-szobrokat is kidobálták az ablakon a Duce letartóztatásának hírére
• A világháborúban és merényletekben is majdnem odaveszett Olaszország diktátora
• Magára hagyhatta volna szövetségesét Mussolini?
• Lánya kérését sem vette figyelembe Mussolini veje kivégzése során
• Valójában Karel Čapek testvérétől származik a sci-fi és a technológia legendássá vált szava
• A politikai megosztottságból emelkedett ki Franco tábornok diktatórikus rendszere