Vértanúkultusz Aradon
"Az ősök keresztet iktattak államcímerébe a vérrel szerzett magyar hazának, mely ma is ország, de nem állam. Arad pedig a magyar Golgota. (…) Ha meghallja- e a nemzet a velőkig ható szózatot, mely "Hungária" alakjának néma ajkairól feléje zeng?" Ezekkel a szavakkal köszöntötte Kossuth Lajos, aláírása szerint "volt magyar polgár" az aradi szabadságszobor leleplezésének ünnepét, 1890. október 6-án. Összeállításunkban a műemlék létrehozásának történetét, és a vértanúk kultuszát mutatjuk be.
Mindenki csendben emlékezhetett
Kossuth Lajos élő tiltakozásul a kiegyezés, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte ellen, egészen 1894-ben bekövetkezett haláláig, nem volt hajlandó hazatérni Magyarországra. Keserűségét növelte, hogy 1889-ben magyar állampolgárságától is megfosztotta az 1879-es honossági törvény, amely szerint, aki tíz évnél tovább külföldön tartózkodik és nem kéri állampolgárságának meghosszabbítását, elveszíti azt. Kossuthról pedig tudni lehetett, hogy soha nem lesz hajlandó Ferenc Józsefhez állampolgárságért folyamodni. A közvéleményben óriási tiltakozási hullám indult meg e rendelkezés ellen, amely közvetve Tisza Kálmán miniszterelnök bukásához is vezetett.
1867-ben, a kiegyezés évében törhetett felszínre először hivatalosan a gyász az aradi vértanúk és a szabadságharc hősei iránt. Az 1867. júniusi koronázást követő örömmámoros hangulatban a hivatalos Magyarország az alkotmány helyreállítását ünnepelte, és a kiegyezés megbékélésének szellemében a szabadságharc vértanúinak emléke nehezen volt beilleszthető az új rendszer keretei közé. 1868. október 6-án a kormány lapja, a Pesti Napló esti kiadásában egyenesen arra intett, hogy az állandó kesergés helyett végre e gyászos nap tanulságait kellene megfogalmazni.
Ferenc József személyes érintettsége - hiszen szerepe nem volt elvitatható az 1849. évi megtorlásokban – megnehezítette a szabadságharc vértanúira és hőseire való emlékezés hivatalos lehetőségét. A magyar kormány nyíltan nem képviseltethette magát sem Batthyány Lajos gróf, az első felelős magyar miniszterelnök újratemetésén 1870-ben, sem Kossuth Lajos temetési szertartásán 1894-ben, sem a rendszeres március 15-i, vagy október 6-i megemlékezéseken. Ugyanakkor a dualizmus rendszere megtűrte a 48-as ünnepeket, magánemberként mindenki oda ment emlékezni, ahová akart. A függetlenségi ellenzék képviselőin túl a törvényhatóságok tisztviselői is többnyire megjelentek a helyi ünnepségeken.
Az október 6-i megemlékezések eleinte elsősorban a családtagok és az 1848-as hagyományokat ápoló honvédegyletek szervezésében jöttek létre. A fővárosban, rendszerint Damjanich János özvegyének kezdeményezésére, gyászistentiszteletet tartottak a pesti ferencesek templomában. A helyszín nyílván nem volt véletlen, hiszen 1849-ben a kivégzést követő éjjelen titokban itt, a ferencesek kriptájában helyezték el Batthyány Lajos gróf holttestét, és a kívülállók számára jeltelenül ott nyugodott egészen az 1870-es újratemetésig. A gyászmisén többnyire megjelentek a vértanúk családtagjai, leginkább Damjanichné, Batthyányné és Schweidelné, valamint számos 1848-as honvéd. Rendszerint az emlékmiséhez néhányan az ellenzéki függetlenségi párti képviselők közül is csatlakoztak, de az országos honvédegylet nevében kormánypárti képviselők is felbukkantak.
A kiegyezést követő években az október 6-i megemlékezések országszerte egyre sokasodtak, de az emberek leginkább a templomok falai között emlékeztek. Az ünnepségek helyszínei közül Arad, a 13 vértanú tábornok kivégzésének színtere emelkedett ki, hiszen a város mindvégig kötelességének érezte e gyászos emlék ápolását. A megemlékezések rendszerint a helyi minorita templomban kezdődtek, majd a résztvevők a vesztőhelyre zarándokoltak, később 1890-től az aradi szabadságszobor vált az ünnepség központi helyszínévé.
1867-ben az első szabad október 6-án az aradi gyászmisét Sujánszky Euszták, a vértanúk egyik egykori gyóntatója celebrálta. Ő volt az, aki 1849 októberében a rendház történetét megörökítő Historia Domusba megrendítő sorokban jegyezte fel emlékeit a kivégzés reggeléről és az azt megelőző napról. "Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után (október 5-én) a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő."
A kivégzés megrendítő pillanatairól pedig a következőket jegyezte fel: "Mindegyik hős lélekkel halt meg. Egyik a másikát azzal biztatván, hogy nemsokára ismét együtt leendenek. Lelki éberségüket eléggé kitünteté az, hogy midőn mi papok síránk, ők, nevezetesen Nagysándor József a mellette levő Vinkler Brunó barátunkhoz imigyen szóla: Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb – úgymond -, ha imádkozunk." (…) Damjanich látva, hogy sírok, így szólt: Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit a kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel."
Megemlékezések Aradon
Az első október 6-i nyilvános ünnepet Aradon egy spontán megemlékezés előzte meg, éppen csak két hónappal a koronázás után. 1867 augusztus elején országos dalünnepet rendeztek a városban és az oda érkező vendégek mindenáron látni akarták a vesztőhelyet. Ám a rendezvényt nem jelentették be a hatóságoknál, így merész vállalkozásnak számított, hogy egy több száz fős csoport a vesztőhelyen megemlékezést tartson. A helyzetet az is nehezítette, hogy az akasztások színhelye a vár közelében egy puszta közepén feküdt, megjelölve nem volt, megközelítőleg csak a környékbeliek emlékezetében élt.
Öt helyi polgár, felkeresve néhány közelben lakó molnárt, akik tudvalevőleg szemtanúi voltak az 1849. október 6-i akasztásoknak, előre mentek, s emlékezetből, lépésekkel kimérve állapították meg a helyszínt. Ez alatt Barabás Péter, Barabás Béla későbbi függetlenségi országgyűlési képviselő apja, kertjéből kivágatott egy 13 ágú eperfát, melynek lecsupaszított ágaira fehér papírlapokon feltűzték a vértanúk neveit. Ezt a fát és egy fakeresztet tűztek a kivégzés helyére. A megemlékezés híre gyorsan terjed a városban, hirtelen több ezer ember jelent meg. Bökényi János református lelkész és Barabás Péter alkalmi beszédet mondott az egybegyűltekhez.
"Fényesebb, nagyobb szabású talán igen, de meghatóbb ünnep még nem volt azon a helyen. A dalárok összecsoportosultak, s egyszer csak rázendítették ég felé ragadó érzéssel: "Hazádnak rendületlenül…" Az egész közönséget magával ragadta az Isten szabad ege alatt felhangzott dal, énekelt mindenki, a szívekbe őszinte meghatottság szállott, a szemekben pedig a fájdalom s az emlékezet könnyei ragyogtak" – idézte fel e napot az akkor 12 éves fiú, Barabás Béla 1890-ben. A jelenlévők mindenképpen valami emléket akartak magukkal vinni és negyed óra alatt széthordták a kis fát, úgyhogy végül csak a törzse maradt, de az első kőemlék felállításáig ez jelölte a kivégzés helyét. Először csak egy kisebb kőlapot, majd 1874-ben egy kőoszlopot, végül a ma is ismert gránit obeliszket 1884-ben állították fel.
A város főterén 1890. október 6-án, egy évvel a negyvenedik évforduló után nagyszabású ünnepség keretében avatták fel a ma is ismert, később hányatott sorsú szabadságszobrot. A kortársak szerint az esemény, jelentőségét tekintve, csak Batthyány újratemetéséhez mérhető, hiszen azóta nem volt ilyen impozáns és nagy tömegű megemlékezés. Az ünnepről a hivatalos Magyarország távol maradt. A képviselőház megszavazta ugyan, hogy testületileg koszorút küldjön a szobor leleplezésére, de a két ház küldöttsége nem jelenhetett meg. Hiányoztak a kormány és az országos hivatalok tisztviselői is.
A törvényhatóságok, a városok, a különféle társadalmi egyesületek és a honvédegyletek küldöttei azonban megjelentek, mintegy 800 koszorút hozva az ország különböző szegleteiből. Egyes városok a szegényebb sorsú 48-as öreg honvédeknek pénzt utaltak ki az utazásra, ám előfordult, hogy néhányan közülük így is gyalog voltak kénytelenek nekivágni a hosszú útnak. A testületek reggel 9-kor a városháza előtti téren gyülekeztek, innen vonultak a minoriták templomába, amely talpig feketébe volt burkolva, tornyáról 20 méteres gyászlobogó hullott alá. A gyászravatal mellett az aradi honvédek álltak díszőrséget. A templomba csak a testületek vezetői fértek be.
Az ünnepélyes gyászmise után a közönség a Szabadság térre vonult. Itt a tribünön 3000 ember foglalt helyet, ezen kívül vagy 25 ezer ember tolongott a téren. A vértanúk hozzátartozói közül jelen volt: Damjanichné, Schweidel József leánya, Leiningen-Westenburg Károly fia, Pöltenberg Ernő, Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid családja. A vendégek között volt az akkor 74 éves Bardócz Sándor minorita szerzetes Kolozsvárról, a vértanúk egyetlen még élő gyóntatója is. Azon a gyászos napon őt kérte meg Schweidel tábornok, hogy az édesanyjától kapott keresztet, melyet a kivégzéskor kezében akart tartani, halála után ne irtózzon elvenni tőle és adja át fiának. A pap így is tett.
A megemlékezésen elhangzott beszédekben az aradi vértanúk iránti gyász kifejezése mellett a megbékélés hangjai is jelentkeztek, nyíltan felszínre tört az uralkodó iránti lojalitás is. Salacz Gyula polgármester óriási győzelemként értékelte, hogy immár a dualizmus keretei között "egy magasztos gondolkozású, lovagias király jogara alatt, szabad hazában, szabadon" nyilváníthatják ki érzelmeiket az ünnepség résztvevői. A vértanúk áldozata nem volt hiábavaló, mert végül megvalósult Magyarország szabadsága. "Enyhítse fájdalmunkat az a tudat, hogy hazánk elbukott ügye diadalra jutott, s hogy így az a szobor, mely az elvérzett 13 hős dicsőítésének van szentelve, azon ügy győzelmét is jelképezi, melyért ők a vértanúságot szenvedték. Adjon enyhülést, hogy a hősök vére nem omlott hiába – termékennyé tette a haza földjét, melyből nemzetünk önállósága, szabadsága, erős gyökeret hajtva új életre kelt." Lukácsy Miklós, az aradi honvédegylet elnökének szavaiban pedig Kossuth Lajos emlékének felelevenítése mellett helyet kapott Ferenc József is, aki immár mint a "magyarok alkotmány-hű királya" a szent korona varázsa alatt "millió és millió hálatelt szívet hódított meg magának."
A szabadságszobor hányattatott története
A szobor óriási hatást váltott ki a közönség soraiban. A még 1877-ben kiírt pályázatot eredetileg Huszár Adolf, a pesti Petőfi szobor alkotója nyerte, ám 1885-ben bekövetkezett hirtelen halála megakadályozta abban, hogy befejezhesse monumentális művét. Egy fiatal szobrászra, Zala Györgyre esett a választás, hogy Huszár filozófiájának szellemében, de saját elképzeléseit megvalósítva fejezze be a műalkotást. Zala a koncepciót megőrizve, az alakok könnyedebb megformálásával sok helyen eltért az eredeti tervtől, s a kortársak szerint is egy sokkal kifejezőbb és művészibb alkotást hozott létre.
A szoborcsoport központi figuráját, Hungáriát az ő elképzelésében egy karcsúbb, könnyedebb, nemzeti jellegeket viselő, a honfoglalás korát idéző párducbőrbe burkolt, varkocsba font hajú nőalak váltotta fel, egy boldogabb jövő nyugodt kifejezésével az arcán. Fején a Mátyás híres fekete seregében használt sisak látható, a Szent Margitnak tulajdonított, a Margit szigeten talált diadém másával övezve. Előre nyújtott jobb kezében a hősök örök dicsőségét hirdető tölgy- és babérkoszorút tart, bal karján Mátyás király pajzsának mását viselve Szent István kardjára támaszkodik. Arcát a későbbi ezer pengős is megörökítette.
A szobor talapzatánál elhelyezkedő négy allegorikus alakzat közül Zala az "Ébredő Szabadság" kompozícióban a Szabadság alakjának kifejezőbb mozgást biztosított, a reá tekintő géniusznak pedig fiatalabb testet kölcsönzött. A "Harckészség" nehézkes szakállas alakját, amelybe Huszár magát akarta megmintázni, egy klasszikus formájú sisakos fiatalemberrel helyettesítette. Az "Áldozatkészség" központi figurája Huszárnál egy ékszereitől éppen megváló, toalettjével bíbelődő nőalakot idézett. Zala a nőt, ruháját kissé leegyszerűsítve, haját magyaros hajviseletbe rendezve úgy ábrázolta, amint a fejéről a diadémot éppen leemeli és a haza oltárára helyezi. A "Haldokló harcos" is új értelmezést kapott azáltal, hogy az őt támogató, tekintetével az égre néző, az Úr irgalmáért könyörgő nőalak nem a pusztulást, hanem az új élet reményét sugallta.
A szemtanúk könnyekig meghatódtak a lepel lehullásakor. Munkácsyné, aki férjével erre az alkalomra Magyarországra látogatott, zokogva rohant kezet szorítani a mesterrel. A talapzaton körben elhelyezett, a vértanú tábornokok élethű arcképeit ábrázoló domborművekkel szembesülve, a hozzátartozók is elérzékenyültek.
Az aradi szabadságszobor Magyarország feldarabolását csak néhány évvel élte túl. 1925-ben elbontották és darabjait először a helyi tűzoltólaktanyába, majd az aradi várba szállították. Az egykori Szabadság tér ma Avram Iancu nevét viseli, aki Bécs támogatását élvezve, 1848-ban fegyveres felkelést szervezett a magyarok ellen az erdélyi román parasztok között. A téren 1960 óta a román katonák emlékműve áll. Az aradi várból a szobor 1999-ben szabadult ki. Ekkor a magyar és a román igazságügy miniszter megegyezése értelmében restaurálásra a minorita rendház udvarára szállították. Annak ellenére, hogy 2002 novemberében az aradi városi tanács jóváhagyta, hogy a szabadságszobrot az un. Tűzoltó téren állítsák fel, 2003 szeptemberében a hatóságok leállították a szobor talapzatának munkálatait.
Drámai hangú politikai viták sora következett, a döntés a nagypolitika kezébe került. Végül az RMDSZ elnöke és a román miniszterelnök személyes találkozójának eredményeképpen sikerült megegyezésre jutni, és 2003 márciusában a román kormány határozatot fogadott el, amelynek értelmében az aradi Tűzoltó téren román-magyar megbékélési parkot hoznak létre. Ennek keretében végül 2004. április 25-én került sor a Szabadságszobor második felállítására. Az ünnepségen magyar részről beszédet mondott Markó Béla, az RMDSZ elnöke, Medgyessy Péter akkori miniszterelnök és az Országgyűlés alelnökeként Dávid Ibolya. Románia képviseletében a művelődési és egyházügyi miniszter, valamint Arad város polgármestere beszélt. Az Európai Uniót Jonathan Scheele, az Unió romániai nagykövete képviselte.
