Halottak napján temették újra az 1849-es megtorlás mártírjait

Ellenzéki demonstráció avatta az emlékművet

A síremlék

Az említett kilenc kivégzett mártír jeltelenül feküdt a Józsefvárosi temető egyik elhagyatott szegletében, ahonnan a kiegyezés évében Damjanich Jánosné, az aradi vértanú özvegye mentette meg őket a végső feledéstől. 1867-ben a kilenc áldozatot exhumáltatta és egy közös sírba helyeztette át a Kerepesi temetőbe. Még ugyanebben az évben kezdeményezte egy síremlék felállítását is, ez azonban az uralkodóval éppen megbékélő új alkotmányos rend keretei között csak nagy nehézségek árán valósult meg. Végül a síremlék Batthyány Lajos miniszterelnök újratemetésének évében, 1870. november 1-én került átadásra.

A közös sír fölé emelt obeliszk ünnepélyes átadásával a nemzet szimbolikusan a szabadságharcot követő megtorlás összes áldozatának szolgáltatott igazságot. Az uralkodó érzékenységére való tekintettel - kinek felelőssége nem vitatható a szabadságharc véres megtorlásában - a magyar politikusok és hivatalnokok csak magánemberként képviseltethették magukat ezeken az eseményeken. Ez az érzelmi ellentmondás végigkísérte a dualizmus történetét, s az 1848/49-es hősökre való emlékezés ugyanazon a közjogi alapon tört ketté, mint az országos nagypolitikában a kiegyezés rendszeréhez fűződő viszony.

E halottak napi megemlékezésen, bár országos politikai jelentőségét tekintve kisebb horderejű volt, mint négy hónappal korábban Batthyány újratemetése, mégis óriási méretű, 1848-as szellemű, ellenzéki demonstráció bontakozott ki. Ellentétben azonban a miniszterelnök temetésével, ezen az eseményen kormánypárti politikusok még magánemberként sem képviseltették magukat. A több ezer fős tömeg részvétele ellenére az adott politikai körülmények között a megemlékezés a közjogi ellenzék "elszigetelt" demonstrációjának számított. Ennek megfelelően az emlékbeszédekben elsősorban a kiegyezés rendszerének kritikája fogalmazódott meg.

A síremlék avatására induló menet a pesti Ferenciek terén gyülekezett. A különféle civil szervezetek csoportjai 18 egyleti zászló alá sorakoztak fel. A hon tudósítása szerint a résztvevők - elsősorban a munkásegyletek képviselői, a pesti Nemzeti Dalkör, a Pesti Népkör, az egyetemi ifjúság tagjai, volt 48-as honvédek - valamint megszámlálhatatlan együttérzését kifejező polgár mintegy 40 ezer fős tömeget alkotott. A temetőben Vidats János mondott beszédet, név szerint felelevenítve az itt nyugvó kilenc kivégzett alakját. Szavaival azonban nem rejtette véka alá elégedetlenségét az újonnan kiépült dualista államberendezkedéssel szemben sem.

Beszédének egy részlete igen szemléletesen jeleníti meg az ellentmondásokkal terhes új alkotmányos államberendezkedéshez fűződő érzelmi kettősséget. Ennek az ellentmondásnak a gyökere a szabadságharchoz nyúlik vissza, és egy személyben Ferenc Józsefben testesül meg. A szónok tanulságos hasonlata szerint az 1849-es hősöknek azért kellett meghalniuk, mert "ők a magyar királyt védték az osztrák császár ellen, ki dacára annak, hogy egy személy volt a magyar királlyal, mégis pártot ütött a magyar király ellen." Az ünnepség ellenzéki jellegére utal, hogy a résztvevők hangos bekiabálásokkal Kossuthot éltették, végül pedig a Szózat eléneklésével zárták a megemlékezést.

De ki is volt tulajdonképpen ez a kilenc, a köztudatban mára már szintúgy méltatlanul feledésre ítélt áldozat? Egészen különböző okok vezették őket a vesztőhelyre, a közös bennük csupán az, hogy mindnyájan a rémuralom parancsára váltak a szabadságharc megtorlásának áldozataivá.

1. Ellenzéki demonstráció avatta az emlékművet
2. Tudatosan vállalt sorsok
3. A dualista-nemzedék összetartozását szimbolizálták