100 éve rehabilitálták Dreyfus kapitányt

Száz éve, 1906. július 12-én rehabilitálta hivatalosan a francia Semmítőszék az ártatlanul megvádolt és meghurcolt Alfred Dreyfus kapitányt, ezzel véget ért az egész Franciaországot megosztó Dreyfus-ügy.

Kémkedés vádjával az antiszemitizmus árnyékában

Alfred Dreyfus 1859. október 19-ikén született az elzászi Mulhouse-ban, egy textilgyáros fiaként. Hazafias meggyőződésből döntött a katonatiszti pálya mellett, harmincévesen már a vezérkar tisztje volt és úgy tűnt, hogy ragyogó pályafutás előtt áll. 1894-ben azonban a francia elhárítás egyik ügynöke egy névtelen levelet halászott ki a párizsi német követség papírkosarából, amelynek írója felsorolta, milyen titkokat szolgáltatott ki a német katonai attasénak. Mivel az elhárításnak birtokában volt egy másik dokumentum, amelyben a német diplomata egy bizonyos D.-ről beszélt, aki térképeket adott át neki, sorra vizsgálták a vezérkari tisztek névsorát. Az antiszemita vizsgálóbíró, Hubert Henry őrnagy szó szerint kiválasztotta Alfred Dreyfus hadnagyot, akitől írásmintát vettek, majd ennek alapján vádat emeltek ellene. Dreyfust nem csak zsidó származása tette gyanússá, hanem az is, hogy családja a németek által akkor már negyedszázada megszállt Elzászból származott.

A 35 éves Dreyfust 1894. október 15-én letartóztatták, pere december 19-én kezdődött és három nappal később már véget is ért. A vádlottat, jóllehet végig ártatlanságát hangoztatta, gyorsított eljárásban kémkedésben és hazaárulásban találták bűnösnek, ezért lefokozták és életfogytiglani rabságra ítélték a hírhedt Ördög-szigeten; Dreyfus ügyvédje még a periratokba sem tekinthetett bele. A pert példátlan antiszemita hírverés kísérte, a nagy példányszámban megjelenő La Libre Parole szerint Dreyfus "a francia zsidók hiányzó hazaszeretét testesíti meg", a lefokozásakor összegyűlt tömeg pedig a közhangulatnak megfelelő jelszavakat üvöltött.

Nemsokára azonban egyre komolyabb kétségek merültek fel: az elhárítás új főnöke, Piquart ezredes arra utaló jeleket talált, hogy az iratokat az örökös pénzzavarral küszködő osztrák származású, magyar nevű Charles Walsin-Esterhazy őrnagy adta el, akinek ráadásul kézírása is megegyezett a papírkosárból kihalászott, döntőnek kikiáltott dokumentummal. Piquart-t elhallgattatták, lefokozták, Esterhazy ellen pedig kénytelen-kelletlen vizsgálatot indítottak, de nyomban tisztázták is a vádak alól.

Ezután már gyorsan megszerveződött a Dreyfus-pártiak tábora: a köztársasági érzelmű, a szocialista, az antimilitarista értelmiség legjobbjai már nem hittek abban, hogy Dreyfus áruló lett volna. Ebben a helyzetben jelentette meg 1898. január 13-án Émile Zola híres J'accuse (Vádolom) című cikkét a Clémanceau által kiadott L'Aurore című lap címoldalán. A köztársasági elnökhöz intézett nyílt levél csalással vádolta meg a katonai igazságszolgáltatást, az államérdek ürügyén a politikai szabadságjogokat elnyomó nacionalizmust, így az egész antiszemita hecckampányt. Az újságból csak a megjelenés napján 200 ezer példányt adtak el, nyomában pedig politikai földrengés tört ki. Zolának Londonba kellett menekülnie, távollétében a hadsereg becsületének megsértéséért elítélték. Franciaország két részre szakadt, kis híján polgárháborús helyzet alakult ki.

Ítélet és rehabilitáció

Ekkor már régóta nem Dreyfus személyéről, bűnösségéről vagy ártatlanságáról volt szó. A Dreyfus-ellenes nacionalisták és lojalisták szerint az egész eset csak ürügy volt a nemzet ellenségeinek, hogy bomlasszák a hadsereget, szerintük a nemzet hívei csatáztak a nemzetközi szocializmussal, a franciák a németekkel. Dreyfus hívei viszont a lelkiismereti szabadságot, az egyén jogait védelmezték az államérdekkel, a katonai kaszttal szemben. A két tábor mindenféle szidalmat zúdított egymásra, tüntetők csaptak össze, az `Ügy` miatt több mint negyven párbajt vívtak, egyes vidékeken antiszemita zavargások is kirobbantak.

Kapitány a börtönben

Két év múlva, két kormány bukása után mégis el kellett rendelni a perújrafelvételt. Időközben ugyanis az ügyet elindító Hubert őrnagy öngyilkosságot követett el, búcsúlevelében beismerve hamisításait, Walsin-Esterhazy külföldre menekült. 1899 nyarán Dreyfust visszahozták az Ördög-szigetről és újratárgyalták ügyét. A katonai bíróság ismét bűnösnek találta és tíz évre ítélte, ebből azonban már akkora skandalum lett, hogy a köztársaság elnöke megkegyelmezett neki.

Itt vált el végképp egymástól Alfred Dreyfus személye és a Dreyfus-ügy: a katonatiszt elfogadta a kegyelmet, az ügye mögé felsorakozó értelmiségiek viszont tovább küzdöttek teljes rehabilitálásáért, ami csak 1906. július 12-én következett be. Dreyfus újra katonai szolgálatba lépett, alezredesként részt vett az első világháborúban, s 76 éves korában, 1935. július 12-én halt meg.

Kapitány a mozikban

A Dreyfus-ügy vízválasztónak tekinthető a Harmadik Köztársaság és egész Franciaország történetében. Jelentősen hozzájárult a baloldal megszerveződéséhez, az értelmiség csoportjainak tudatos szerepvállalásához. Ezt követően vitték keresztül 1905-ben az állam és az egyház szétválasztását, és az ügy fejleményei nyomán érlelődött meg Herzl Tivadarban a zsidó állam megalapításának eszméje.

A per olyannyira megosztotta a társadalmat, hogy hatása még ma is érezhető - 1985-ben például a hadsereg vezetőinek ellenállása hiúsította meg Dreyfus szobrának felállítását a párizsi Katonai Akadémia udvarán. Tíz évvel később pedig, Dreyfus elítélésének centenáriumán a hadsereg hadtörténeti szolgálatának vezetőjét kellett elbocsátani, aki tanulmányának egy félmondatában a történelem átértékelésének szükségességére célozgatott, s a Dreyfus rehabilitálásának századik évfordulóján rendezett ünnepségeket is az antiszemitizmus keltette nyugtalanság kíséri.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)