Így látták a német katonák a náci bűntetteket

2011. április 15. 15:58 Spiegel Online

Eleinte vonakodtak, később már élvezetüket lelték a civilek meggyilkolásában egyes német katonák, akik egymás között jóval többet diskuráltak szexuális élményeikről, mint saját félelmeikről, s az is feltűnő, hogy a holokauszt mennyire ritkán köszön vissza a lehallgatott párbeszédek legépelt változataiban - derült ki egy új, a katonák személyes érzelmeit tárgyaló könyvből.


A mítosz, miszerint a Wehrmacht katonái nem követtek el háborús bűnöket, még évtizedekkel a világháború után is tartotta magát. Sönke Neitzel történész és Harald Welzer pszichológus ezzel a mítosszal szeretett volna egyszer és mindenkorra leszámolni, amikor a német hadifoglyok lehallgatási jegyzőkönyveinek a civilek elleni erőszakra és népirtásra vonatkozó részleteit világították meg és adták közre. A kutatópáros arra volt kíváncsi, hogy milyen motivációi voltak azoknak a katonáknak, akik kalandként, életük legszebb időszakaként tekintenek vissza a világégés borzalmaira.

A második világháborúban 18 millió ember, Németország férfi lakosságának mintegy negyven százaléka szolgált a Wehrmachtban és az SS-ben. Nincs még egy olyan fejezete a történelemnek, amelyet annyira alaposan tanulmányoztak volna, mint a Lengyelország 1939-es lerohanásával kezdődő és a Harmadik Birodalom 1945. májusi kapitulációjával véget érő hatéves korszakot. Azonban még a történészeknek is nehézséget okoz nyomon követni az emberiség történetének legvéresebb konfliktusát; csak a Németország és a második világháború című vaskos mű tíz kötetet számlál.

A katonák háborús tapasztalatait azonban ezek a munkák rendre figyelmen kívül hagyják, keveset tudunk arról, hogy a halál közelsége hogyan változtatta meg személyiségüket, s mit éreztek gyilkolás közben. Ez természetesen összefügg a források hiányosságaival: a háború alatt írt levelek, a szemtanúk visszaemlékezései és memoárjai megszépítik, olykor cukormázzal vonják be a valóságot, az üzenetek fogadói ugyanis rendre családtagok, a katonák legszűkebb hozzátartozói voltak – ezekben a levelekben nincs helye az olyan esetek ecsetelésének, amikor a katonák asszonyokat erőszakolnak meg és egész falvakat mészárolnak le.

A kutatók ezen a szemléleten szerettek volna változtatni, amikor elhatározták: felkutatják azokat a történelmi dokumentumokat, amelyekből a háború másik oldala ismerhető meg. Amikor Neitzel 2001-ben a tengeralattjáró-háború után kutatott, olyan párbeszédre bukkant, amelyben német katonák kíméletlen őszinteséggel beszélnek háborús tapasztalataikról. Neitzel és Welzer mintegy 150 ezer oldalnyi dokumentumot talált, amelyeket gondosan áttanulmányoztak.

A párbeszédek a szövetségesek által az erre a célra kifejlesztett speciális lehallgató készülékek révén váltak ismertté. A Katonák című könyvben a következő, két hadifogoly között zajlott dialógus olvasható: „Lelőttem hátulról egy franciát biciklizés közben. – Közelről? – Igen. – El akart fogni? – Á. Csak a biciklijét akartam megszerezni”. 1945 tavaszára már mintegy egy millió német katonát fogtak el a britek és az amerikaiak, legtöbbjüket egyszerű hadifogoly-táborban helyezték el, de 1939 és 1945 között több mint 13 ezer katonát a szorosabb „megfigyelés” miatt speciális helyekre szállítottak. Ezeket először 1942 nyarán az észak-londoni Trent Parkban, a buckinghamshire-i Latimer House-ban, illetve az amerikai Fort Hunt-ban (Virginia) állították fel.

A táboroknak az volt a célja, hogy a foglyokból hadititkokat csikarjanak ki, amivel a szövetségesek stratégiai előnyökre szerettek volna szert tenni. A rejtett mikrofonok használata mellett informátorok is elvegyültek a táborokban, azzal a feladattal, hogy a foglyok közötti beszélgetéseket meghatározott mederbe tereljék. Nagy-Britanniának összesen 17 500, a féloldalastól húsz oldalig terjedő dokumentum van a birtokában, de az amerikaiak is ezres nagyságrendben rendelkeznek ilyen jellegű forrásokkal, legtöbbjük angol nyelven. Hogy kik kerültek Trent Parkba vagy Fort Hunt-ba, azt a szövetséges hírszerzőtisztek döntötték el; míg a britek inkább a katonai vezetőkre fókuszáltak, addig az amerikaiak inkább az alacsonyabb beosztásúakat választották ki.

A történészek között régóta vita tárgya, hogy a katonák ilyen kis idő leforgása alatt miként válhattak kíméletlen gyilkológépekké. Neitzel és Welzer egyszerű válasza: nagyon gyorsan. Aki elolvassa a kutatópáros könyvét, az azt látja, hogy az uniformisba öltözött férfiakat nem kellett sokáig győzködni, hogy öljenek. Sok esetben csupán néhány napra volt szükség, hogy a katonák átessenek a tűzkeresztségen, s azok száma sem elhanyagolható, akik nyíltan bevallották: élvezik a gyilkolást. Íme egy újabb példa egy német felderítő tolmácsolásában. „A poznani vasúti állomásra kellett bombákat dobnom a Lengyelország elleni háború második napján. A 16 bombából nyolc a házak közepére hullott. Először nem volt ínyemre ez az egész. A harmadik nap már nem törődtem vele. A negyedik nap kezdtem élvezni. Reggeli előtt indultunk, élveztük, ahogyan üldözzük a katonákat a mezőkön, s golyókat eresztünk a hátukba”.

A katonák ritkán beszélnek a haláltól való félelmeikről, vagy általában a félelemről és saját érzéseikről, mivel ezek megosztását a gyengeség jeleként fogják fel. A „halál”, vagy „gyilkosság” szavak ritkán hagyják el ajkukat, s ez Neitzel és Welzer szerint ahhoz hasonlatos, mint amikor a kőművesek nem beszélnek ebédszünetben a kőről, vagy a tégláról. A beszélgetésekből kiderül: az ember egyszerű célpont, ugyanúgy, ahogyan egy hajó, egy épület, egy vonat, vagy éppen egy biciklis, egy gyalogos, s egy babakocsit toló nő. A katonák csak nagyon kevés esetben éreznek bűntudatot az ártatlan civilek életének kioltása miatt, az empátia pedig teljesen hiányzik a társalgásokból. Arra se nagyon találunk példát, hogy Wehrmacht katonái különbséget tennének a civil és katonai célpontok között.

A háború nem törli el a morális kategóriákat jelentőségét, de megváltoztatja érvényességük körét. Amint a katona a szükségesség határai között mozog, tevékenységét legitimnek fogja fel, ez pedig a legextrémebb brutalitást is magába foglalja. A moralitás nem szűnik meg, csupán felfüggesztésre kerül; a lelőtt, ejtőernyős pilóták nem legitim célpontok, de egy kilőtt tank legénysége már annak számít; az asszonyok és gyermekek kivégzőosztagok elé állítása barbár tettnek számított a Wehrmachton belül, igaz, ez nem jelenti azt, hogy ilyen esetek ne fordultak volna elő újra és újra.

A partizánokkal kapcsolatban azonban már nem ismertek kegyelmet. 1944 októberében Eberhard Kehrle rádiós és Franz Kneipp SS-gyalogos épp róluk folytatott eszmecserét: „– Amikor a Kaukázusban egyikük megölte a társunkat, egyetlen hadnagynak sem kellett elmagyaráznia, hogy mit csináljunk. Kirántottuk a fegyverünket és mindent lőttünk, ami a látóhatárunkba került, nőt, gyereket, mindenkit. – Egy partizáncsoport rátört egy sebesülteket szállító konvojra, és mindenkit megölt. Fél órával később fogtuk el őket Novgorod mellett. Beállítottuk őket egy homokozóba, majd mindenki elkezdte őket lőni gépfegyverekkel és pisztolyokkal. – Lassan kell őket megölni, nem egyből lelőni”.

Háborús bűntettek szinte minden fegyveres konfliktusban előfordulnak, de minden attól függ, hogy ezeket a katonai vezetés is annak látja-e, s az elkövetők ennek megfelelően bünhődnek-e. A Szovjetunió elleni háború megkezdése előtt a Wehrmacht vezetősége deklarálta, hogy semmi szükség nincs a szovjet civileket meggyilkoló katonák megbüntetésére, s parancsba adta: a Vörös Hadsereg tisztjeit azonnal le kell lőni.

A tábornokoknak a katonák szexuális étvágyának megzabolázása is nehézségbe ütközött, sokszor ugyanis a bordélyház sem volt elégítette ki az igényeket, a katonák között pedig rendkívüli mértékben terjedtek a fertőző nemi betegségek. A téma központiságát jól jelzi az egyik párbeszéd átírója, aki a katonák pontos szavai helyett csak a dialógus tárgyát jegyezte fel: „18:45: nők, 19:15: nők, 19:45: nők, 20:00: nők”. Sokszor került szóba, hogy hol, melyik fronton lehet kapni a legjobb nőket és szolgáltatásokat, s ezek mennyibe kerülnek. „– Varsóban a katonáinknak sorba kellett állniuk az ajtó előtt. Radomban az első szoba megtelt, miközben rengetegen ácsorogtak kinn. Minden nőre 14-15 férfi jutott egy óra alatt. A nőket kétnaponta váltották. – Azt kell mondjam, hogy Franciaországban néha közel sem kaptuk meg a nekünk kijáró tiszteletet. Amikor Párizsban voltam, láttam, ahogyan a katonák a bárok kellős közepén megragadják a nőket és felfektetik őket az asztalokra – és kész. Még a férjezett asszonyokat is!”

A katonák körében az erőszakos közösülések iránti ellenszenv kifejezésre juttatása meglehetősen ritkának számított – nem úgy a zsidó nőket érintő szexuális bántalmazás. A szabály tiltotta a zsidókkal való nemi érintkezést, ami alól a Wehrmacht sem volt kivétel, a katonai vezetés ugyanis nem hunyhatott szemet a „faj beszennyezése” felett. A katonák ettől ugyan még bántalmazták a zsidó nőket, de sokukat egyszerűen lelőtték az aktus után, nehogy egyszer majd felelősségre vonják az elkövetőket.

Kérdés, hogy a katonáknak mennyi fogalmuk volt a holokausztról. Az biztos, hogy sokkal többet tudtak, mint amennyit később bevallottak, a Wehrmacht részvétele azonban még mindig vita tárgyát képezi. A holokauszt taglalása mindössze 300 oldalon bukkan fel, ami az események kegyetlenségét nézve rendkívül elenyésző számnak tetszik. Az egyik magyarázat szerint a katonák nem tudták, mi zajlik a frontok mögött, a másik szerint egyszerűen nem volt hírértéke körükben a zsidók szisztematikus kiirtásának.

Amikor a holokauszt szóba kerül, leginkább a gyakorlati megvalósításra terelődik a beszélgetés. Kevés olyan párbeszéd van, ahol a katonák hitetlenségüknek, megdöbbenésüknek adnak hangot, vagy azt sugallnák, hogy először hallanak az eseményekről. „Az a következtetésünk, hogy a zsidók kiirtása jól ismert tény volt a katonák körében, sokkal ismertebb, mint azt a korábbi tanulmányokban olvashattuk” – írja Neitzel és Welzer. A holokausztot szóba hozó beszélgetések feltűnő részletességgel szólnak a megsemmisítő táborok gyakorlatairól, a tömeges kivégzésekről, az elgázosításokról, sőt, a nyomok eltüntetésére hivatott Sonderaktion 1005 akciójáról is. Csak néhány katona vallotta be, hogy részt vett ezekben a borzalmakban, a legtöbben inkább azt mesélték el, hogy mit láttak, vagy hallottak. Sokan a feladattal járó monotonitást panaszolták, a kivégzőosztagoknak a „túlterhelés miatt” néhány óra elteltével pihenésre volt szükségük. Problémát jelentett például a kisgyermekek lelövése, de nem etikai megfontolásokból, hanem mert a felnőttekkel ellentétben nem álltak meg egy helyben.

A Wehrmacht katonái között mindössze 5 százalék volt azoknak az aránya, akik természetes hajlandóságot éreztek az erőszakra és a szadizmusra – ugyanannyian, mint más társadalmi csoportokban. A szakemberek szerint ez az a szám, amelyet békeidőben a büntetőeszközökkel még kordában lehet tartani. Megdöbbentő, hogy a nácik felsőbbségrendűségi tudata milyen gyorsan lépett a háború előtti demokratikus ideák és normák helyébe: mindössze hat év telt el a zsidókat állampolgárságuktól megfosztó nürnbergi törvények és az első deportálások között.

Címkék
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma