Vida István Kornél

A Sóhajok-szigete: Ellis Island

Mintegy 30 millió bevándorló érkezett Észak-Amerikába az 1820 és 1920 közötti, úgynevezett „régi” és „új bevándorlás” során. Többségük jellemzően New Yorkban lépett először amerikai földre, ahogyan a XIX–XX. század fordulóján Amerikába érkező mintegy másfél millió magyarországi kivándorló is. Az „Ígéret földjére” az út a város híres bevándorlási ellenőrző állomásán, Ellis Islanden keresztül vezetett. Vagy éppen ellenkezőleg: egyenesen vissza Európába, amennyiben valaki nem felelt meg az Egyesült Államok egyre szigorodó bevándorlási feltételeinek.

A New York-i kikötő felé tartó kivándorlóhajók utasai ámulva nézték a város sziluettjét, amelyhez foghatót addig még feltehetően egyikük sem látott. New York a századfordulón már kétmilliós metropolisz volt, ahol a lakosság robbanásszerű növekedése éppen a tömegesen érkező bevándorlóknak volt köszönhető. A Lower East Side a világ legsűrűbben lakott területének számított: az 1870-es évektől kezdve New Yorkban és Chicagóban is egyre magasabb épületek emelkedtek – ebben az időszakban kezdett elterjedni a felhőkarcoló elnevezés, és olyan ikonikus, egyre magasabb toronyházak nőttek ki gombaként a földből, mint a húszemeletes World Tower (1890), a gigantikus vasalóra emlékeztető Flatiron épület (1903) vagy az ötvenemeletes Metropolitan Life Insurance Company Tower (1909).

Az 1899-ben az USA-ba látogató Szávay Gyula a hosszú hajóút végén így üdvözölte Amerikát és New Yorkot: „Minden, minden meg van bocsátva neked tenger és hajó; minden meg van bocsátva azért a képért, mely itt szürkül előttünk, még csak a homályos ködben, de mindig világosabban a new-yorki kikötőben (…) Felhőkbe nyúló házak vonalai rajzolódnak fel az égre távolból és mi dobogó szívvel türelmetlenkedünk, hogy csak már láthatnók: mi van falaik között? (...) Egy alak kezd kibontakozni hajónk előtt a ködből, egy óriási alak, mely fáklyát tart a kezében s a kikötő előnyúló fokán köszönti a világot. Az első köszöntést is a szabadság istennője adja. Megérkeztünk.”

Castle Garden, azaz kecegárda

A kikötő felé tartva méltóságteljesen siklottak el egy kis sziget, Liberty Island mellett, amelyet az Egyesült Államok egyik szimbóluma, a Szabadság-szobor ural. A hajók ezt követően kötöttek ki a Bevándorlási Felügyelő Hivatal által üzemeltetett legnagyobb bevándorlási ellenőrző állomásnál, Ellis Islanden, amely 1892. január 1-jén nyitotta meg kapuit.

Az ország első hasonló létesítménye szintén New Yorkban kezdte meg működését még 1855-ben. A Manhattan sziget déli csücskén lévő Castle Gardenben fennállása csaknem négy évtizede alatt mintegy 8 millió bevándorló lépett Amerika partjaira. Nem csoda, hogy a magyar bevándorlók később Ellis Islandet is kecegárdaként emlegették, ahogyan a kelet-európai zsidók is „Kesselgardennek” nevezték. Castle Garden-i ellenőrzéskor a szabályozás korai előírásainak megfelelően kiszűrték a prostituáltakat, a bűnözőket, illetve azokat, akik minden jel szerint nem tudták volna eltartani magukat Amerikában. Az állomás neve az évek során egyre inkább a korrupció szinonimájává vált, ahol mindennapos volt, hogy a tisztviselők becsapták a bevándorlókat, kicsalták maradék pénzüket, nem ritkán szexuálisan is zaklatták őket. A botránysorozat végül elég hangos lett ahhoz, hogy a Kongresszus vizsgálatot indítson, és arra a döntésre jusson, hogy 1890. április 18-án bezárja a létesítményt, amelynek funkcióját Ellis Island vette át. Az új bevándorlási ellenőrző állomás jórészt fából készült épületei 1897. július 14-én – máig ismeretlen okokból – leégtek, ahogyan az ott tárolt korábbi bevándorlási iratok zöme is. Ellis Islandet újjáépítették, és az új épületek már sokkal impozánsabbak voltak.

Hogyan is nézett ki tehát az ellenőrzés, amelyen minden bevándorlónak – legalábbis a fedélközben érkező, harmadosztályú utasnak – át kellett esnie? Az egyre szigorodó bevándorlási szabályok bevezetésével az ellenőrzés valójában már Európában megkezdődött, hiszen az amerikai törvények kötelezték a hajótársaságokat, hogy saját költségükön szállítsák vissza Európába a kiutasított bevándorlókat, amely komoly veszteségeket okozhatott a társaságoknak. Ügynökeik révén ezért gyakran már jegyet sem adtak el azoknak, akik úgymond feltűnően nem feleltek meg a feltételeknek. A következő ellenőrzésre rendszerint abban a kikötőben került sor, ahol a kivándorló hajóra szállt: a társaságok itt is alapos vizsgálatnak vetették alá őket, mivel az Egyesült Államok minden fertőzőbetegségben szenvedő bevándorlóért 100 dolláros bírságot helyezett kilátásba.

Az ellenőrzés következő szakasza akkor kezdődött, amikor a hajó megérkezett New York kikötőjébe. Még jóval a kikötés előtt szálltak fel a hajóra az állami karanténhatóság munkatársai, megvizsgálandó, nincs-e az utasok között olyan, aki veszélyes fertőzőbetegségben (kolera, himlő, tífusz, sárgaláz, esetleg pestis) szenved. Az egészségesnek talált utasok csak a vizsgálatokat követően hagyhatták el a hajó fedélzetét – előbb a hajótársaság kikötőjének raktáránál, ahol visszakapták poggyászukat, és sor került a vámvizsgálatra is, bár a szegényes csomagjaiban általában alig akadt elvámolnivaló.

A hat másodperces vizsgálat

A bevándorlók komoly aggodalommal tekintettek Ellis Islandre, a beszámolóikban szinte kivétel nélkül szerepel a sziget, sokan írásokban és versekben örökítették meg élményeiket. A bevándorlók gyakran hívták a Könnyek szigetének és a Remény szigetének is. Perényi Lajos New York-i katolikus plébános pedig a „Sóhajok szigetének” nevezte. A New Yorkba befutott tengerjáró hajók utasait kisebb gőzösökbe zsúfolták be, és ezek szállították őket Ellis Islandre, ám ezek fedélzetén a bánásmód nemigen hasonlított arra, amilyet egy szabad országtól elvártak volna. „Marhákkal nem bánnak ugy, ahogy ezeken a kis ellis islandi hajókon kezelték a kivándorlókat. Két-három rablóképű suhanc rúgta, öklözte, taszította az embereket, hogy minél többen szoruljanak bele egy gőzösbe. A kivándorlók, mint megriasztott állatok, szó nélkül tűrtek mindent…” – panaszkodott az egyik magyar utas.

Elísíslandon

Komor ködős Nap tán minket inepel

Setét borus egen szemunk napot nem lell

Elszántan nézük a húlámzó tengert

Egy más kőzt a sok elszánt embert

Mindnek kétség ül arcán

Kűszkődik a léllek szabadúlás harczán

Elísisland te bus kaszen gárda

Menyi szív dübörőg te vagy tanú rája

A ki távol látja bizonyos nem vélli

Hány csalodot már a haját tépi

A szabadulás reájuk nem ragyog

Szegény csalodot artatlan Magyarok

Kerűnk titeket kik szabadon jártok

Legyetek értünk krisztusként meg váltok

Istvan megfizeti lépteiteket

Fordítsátok őrőmre bús kétségeinket

Magunkon nem segíthetűnk Rabok

Segítsetek rajtunk honpolgár Magyarok

Csalodotak Mink valjuk lélekel

Idaig eljötünk igaz út levélel

Vég kapunál ki merült a kvótta

Kúrta itéletét s máris ki mónta

Kimélet nélkűl visza deporálnak

Rémesen telik minden pilantunk

Itevő magyarok Segítsetek rajtunk.

(Monos Péter kötcsei verselő műve. 1921. december 21-én érkezett meg Ellis Islandre. A szöveget eredeti helyesírással közöljük.)

 

Ellis Islanden találkoztak a szerte Európából érkező „új bevándorlók”, akik Amerikában keresték az újrakezdés lehetőségét, saját személyes „amerikai álmukat” kergetve. Az állomás etnikai csoportok találkozóhelye lett, ahol szédítő volt a nyelvek és a kultúrák kavalkádja. Az amerikai bevándorlás tanulmányozására Ellis Islandre látogató friss honatya (későbbi pénzügyminiszter) Hegedüs Lóránt 1899-ben így írt erről:

„Öt napig itt mintegy 600 bevándorló elvonulását, kihallgatását s ügyük lebonyolítását néztem végig s mialatt ezek az érdekesnél érdekesebb, valóságos tanulmány-alakok végig lökdösték egymást a nagy fahangáron: a nyelvek bábeljében, a megtépett csoportok drámai keveredésében a nyomorúságnak és elszántságnak befoghatatlan skálája bontakozott ki, a gyermek-lovacskát mentő szicziliai kecskepásztortól, ki Gibraltárban szökött a hajóra, az öreg abaujmegyei asszonyig, ki magyar kérdéseimen álmélkodott. De épen ily érdekfeszítő volt az a látvány is, hogyan lép szembe velők rögtön, első lélekzetvételükkor a nagy Unió s épen a régi és új világnak itt, a határmesgyén való találkozása volt az, a mire figyelmemet intéztem.”

Elsőként a kivándorlók átfogó orvosi vizsgálatára került sor, amely szisztematikusan, alaposan kidolgozott rendszer szerint történt, ahol minden a hatékonyságról szólt, hiszen gyakran több ezer kivándorló érkezett Ellis Islandre egyetlen napon. A bánásmód általában udvarias, formális volt. Az érkező bevándorlókat felkísérték az első emeletre, miközben párban dolgozó orvosok figyelték őket, bizonyos fogyatékosságok, betegségek jeleit keresve. A bevándorlóknak egy helyen élesen el kellett kanyarodniuk, így az orvosok három oldalról is mustrálhatták az előttük elhaladókat. Az úgynevezett „hat másodperces vizsgálat” során megnézték a bevándorlók arcát, bőrét, haját, nyakát, ujjait, betegségek és elváltozások nyomait keresve. A kiütések, bőrelváltozások, az idegrángás, a túlzott sápadtság vagy arcpír, esetleg izzadás mind-mind betegségek, esetleg rossz egészségi állapot jelei lehettek, ahogyan a nehézlégzés, köhögés vagy általános gyengeség is. Ezt követően a fejbőrt és a nyakat vizsgálták meg, olyan betegségek jeleit kutatva, mint a fávusz, a golyva, esetleg a gyakran előforduló fejtetű. Azt is vizsgálták, hogy az előttük álló személy nem értelmi fogyatékos-e. Igyekeztek kiszűrni minden mozgásszervi rendellenességet és deformitást, valamint arra is fel voltak készülve, hogy megpróbálják megtéveszteni őket: egy alkarra borított kabát könnyen álcázhatott műkart, illetve a nagyobb gyermekét karjában cipelő anya lehet, hogy a gyermeke bénaságát akarta elrejteni.

Az első két orvos mögött érkező kollégáik feladata kizárólag a szembetegségek kiszűrése volt, amely a kivándorlók között kétségtelenül a legrettegettebb orvosi vizsgálatnak számított, mivel enyhe fájdalommal is járt. Kelet-Közép-Európában a XIX. század második felében kezdett elterjedni a trachoma, más néven az egyiptomi szembetegség, amely először a kötőhártya megvastagodását okozza, majd gyakran átterjed a szemgolyóra és a szaruhártyára is, egyre nagyobb fájdalmat és látászavart okozva. Az esetek kis százalékában vakságot vagy akár halált is eredményezhet. A betegség erősen fertőző: a beteg szem váladéka útján terjed. Az Egyesült Államokban a trachoma ritka betegségnek számított. A nem megfelelő higiéniai viszonyok között élő európai bevándorlók tömeges megjelenésével viszont a betegség egyre gyakrabban fordult elő a tengerentúlon is, így az egészségügyi hatóságok figyelme is hamarosan ráirányult. Ellis Islanden minden bevándorló szemét megvizsgálták: az orvosok egy erre a célra rendszeresített és folyamatosan fertőtlenített horoggal az alsó szemhéjat kifordították, így láthatóvá vált a szem esetleges súlyos gyulladása, amely esetben azonnal további vizsgálatot rendeltek el – a felülvizsgálatok több mint a felét trachomagyanú miatt kezdeményezték. Amennyiben valóban trachomás megbetegedésről volt szó, a bevándorló semmi jóra nem számíthatott, hiszen biztosan deportálták.

Ketrecek között

Amennyiben a vizsgálatok során az orvosok valamilyen betegség jelét találták, krétával megjelölték a bevándorló ruháját. A kivándorlókat ezt követően tovább terelték a hatalmas csarnokba, a regisztrációs terembe, amelyben akár egyszerre 5000 személy ügyintézése is történhetett. A hajók és utasjegyzékek alapján hosszú sorokat formáltak (a sorokat korlátokkal választották el, ezeket a várakozók ketreceknek hívták), és a bevándorlóknak türelmesen ki kellett várni sorukat, amíg eljutottak a terem végében egy pódiumon ülő bevándorlási felügyelő asztalához, akinek munkáját egy írnok és egy tolmács segítette. A felügyelőnek átlagosan két perce volt arra, hogy megállapítsa az adatok helyességét, és eldöntse, rejteget-e valamit a bevándorló, illetve megfelel-e az amerikai bevándorlási törvényekben meghatározott feltételeknek, felhasználva az orvosok által szolgáltatott egészségügyi információkat is. Meg kellett állapítania azt is, hogy az illető jelenthet-e veszélyt az amerikai társadalomra, valamint képes lesz-e gondoskodni magáról az Egyesült Államokban.

 

A betegek megjelölésénél használt betűk jelentése a következő volt:

X – a jobb vállnál, magasan – szellemi fogyatékos

X – jobb vállnál, lejjebb – betegség vagy deformitás

X egy körben – valamilyen jól meghatározható betegség

B – hátproblémák

G – pajzsmirigy-megnagyobbodás

H – szívbetegség

Pg – terhesség

Ct – szembetegség

A statisztikák szerint a bevándorlók mintegy nyolcvan százaléka gond nélkül jutott át bevándorlási hivatal ellenőrzésén éppúgy, mint az orvosi vizsgálaton. Őket a földszintre terelték, ahol visszakapták csomagjaikat, átválthatták pénzüket dollárra, és komppal szállították át őket Manhattanbe vagy Jersey City vasútállomására. A bevándorlási hivatal munkatársai igyekeztek megvédeni őket a csalóktól, ahogyan számos segélyszervezetre, egyházi közösségre is számíthattak, köztük a New York-i Magyar Segélyegyletre, valamint a magyar kormány és az amerikai–magyar közösség együttműködésével létrejött New York-i Magyar Menházra.

A bevándorlók mintegy ötödét nem engedték azonnal belépni az országba: minden második közülük a sziget kórházába került megfigyelésre vagy orvosi kezelésre, míg másokat azért tartottak vissza, mert a bevándorlási felügyelő nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy az általuk elmondottak valóban igazak voltak, vagy pedig azért, mert nem volt náluk a szabályok által előírt pénzösszeg. Ilyenkor addig maradtak őrizetben, amíg táviratban értesítették családtagjaikat vagy barátaikat, akik igazolni tudták őket, vagy biztosították a belépéshez szükséges pénzt.

Azok, akik akár egészségügyi, akár egyéb okból nem feleltek meg az elsődleges vizsgálatokon, az úgynevezett speciális vizsgálóbizottságok elé kerültek, amelyek mérlegelték a benyújtott dokumentumokat, és döntést hoztak arról, hogy az illető beengedhető-e az Egyesült Államokba, vagy sem.

A szűrésen szerencsésen túljutottakat Ellis Islandről ismét kis gőzhajó szállította „a szabad ország partjára” – ahogyan Perényi Lajos fogalmazott, és a Batterynél kiszállva vagy a New Jersey-i vasútállomáson „grínórként” („zöldfülű” bevándorlóként) először találkoztak szemtől szembe Amerikával, amely jó pár évig az otthonuk lett – nem keveseknek pedig egyenesen az új hazája.

Az Egyesült Államok 1924-ben drasztikusan korlátozta a bevándorlók számát, és a bevezetett kvótarendszer elsősorban a dél- és kelet-közép-európai országokat érintette hátrányosan. A tömeges bevándorlás megszűnésével Ellis Island is veszített eredeti jelentőségéből, különösen azt követően, hogy az amerikai vízum megszerzéséhez szükséges adminisztráció az egyes országok amerikai nagykövetségeinek hatáskörébe került. Ellis Island ezt követően elsősorban a deportálásra várók gyűjtőállomásává vált, ám elválaszthatatlanul a tömeges bevándorlás és az Egyesült Államok korlátozó bevándorlási politikájának a szimbóluma maradt egészen 1954-ig, amikor végleg bezárta kapuit.

A teljes cikk a 2015 TéL számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyári száma