Czibula Katalin

A Bánk bán hölgyei

Kétszáz évvel ezelőtt, 1815 szeptemberében nyújtotta be az Erdélyi Múzeum pályázatára Katona József a Bánk bán első változatát. A pályázati értékeléskor a drámát meg sem említették, hosszú időre feledésbe merült, és ezen az sem segített, hogy a szerző átdolgozta a művét, amelynek ősbemutatója 1833-ban volt Kassán. Azóta is sajátos feledés a darab sorsa. Nem a művet tartja számon a nemzeti emlékezet, hanem azokat a tartalmakat, amelyeket hozzákapcsolt egy tradíció: nemzeti dráma az elnyomott magyarokról és a kizsákmányoló idegenekről; a gonosz, német származású királyné és a feleségét vesztett magyar nagyúr ellentétéről; a királyról, aki csak mintegy mellékesen jelenik meg az ötödik felvonásban; Melindáról, akit elcsábít a királyné öccse. Ezeket a konvencionális hívószavakat a hagyomány többé-kevésbé szentesítette a köztudatban, annak ellenére, hogy ezek többnyire nem szövegismereten alapulnak. 

A Bánk bán szövege – mint a halhatatlan alkotásoké többnyire – nehezen érthető, szinte megfejthetetlen, tele bonyolultan megfogalmazott problémával, de kérdésfelvetéseiben a mai olvasót/nézőt is megérinti, ha a konvenciók helyett a műalkotáshoz magához közelít. Az alábbiak kísérletként szolgálnak arra, hogy bizonyos problémákat újrafogalmazva lássuk: hogyan ismerhetünk a dráma szövegében a mi világunkra, akár személyes sorsunkra, életünkre – hiszen ez adja a történelmi drámák mindenkori létjogosultságát. Ehhez egy sajátosan mai olvasatot érdemes választani, a női nézőpontot, amelyet következetesen végig lehet vinni a közel sem avítt szövegen.

Vitathatatlan, hogy a drámai akció szempontjából két aktív nőalakkal van dolgunk, akik közül ugyan a dráma negatív pólusán elhelyezkedő Gertrudist szokták gyakrabban emlegetni, de mint látni fogjuk, Melinda is sokkal erőteljesebben van jelen a cselekmény alakításában, mint egy passzív feleség. Ugyanakkor mindketten kulcsszerepet játszanak a címszereplő tragédiájában.

Gertudis nem ártatlan

Nézzük először a királynét, akinek megítélésében a Melinda elcsábíttatásában való teljes ártatlanságtól a világ megtestesült gonoszságáig sok mindent beleláttak már az irodalomtörténészek. A meráni asszony, egyébként nemcsak Szent Erzsébetünk, hanem IV. Béla királyunk anyja is, valóban nehezen szakad el családi elkötelezettségétől, és ez egy nő esetében a korszak elvárásainak nem is mond ellent. Gertrudis esetében ez azért hoz bajt, mert idegen, meráni, de még inkább azért, mert az agresszív érdekérvényesítés embere: saját rokonait, honfitársait, barátait önhatalmúlag, a nemzet érdekei ellenére helyezi pozíciókba. Ezzel olyan területre terjeszti ki a hatókörét, amely ebben az időszakban (mind a dráma valós idejében, mind Katona idejében) a nők számára nem engedélyezett territórium: a közélet, a politika területére. „Az Országok dolga férfiakot illet, a Leányi Nemnek gondgya a szép erkölcs” – fogalmazza meg lakonikus tömörséggel a női feladatokat mintegy fél évszázaddal Katona előtt Lestyán Mózes jezsuita drámaíró. Ezt kínálja a korszak példaszerű viselkedésmintának egy nő számára, Gertrudis azonban uralkodni akar, uralkodásra termett, és ezt Katona többször is hangsúlyozza, az uralkodásról szóló monológja sokszor kap helyet alakjának értelmezésében:

Uralkodás! Parancsolás! – minő
Más már csak ennek még a hangja is,
Mint engedelmeskedni – hát minő
Ez még valóságában? – Egy Magyar-
Országba! Majd Polyák – Podólia,
Aztán Velence, a kevély Velence –
Európa harmadába!

Vagy nézzük a negyedik szakasz kezdetét, amikor személyiségének ezt az aspektusát látványos színpadi eszközökkel is meg kívánja rajzolni a szerző: az udvarnok a királyné számára egy levelet tart a kezében (ezt jóval később még megértjük majd, hogy egy felkelés fenyegetéséről tudósít), másik kezében pedig egy világtörténelemről szóló könyvet. A műalkotások szereplőinek jellemzése más műalkotások által a kor jellegzetes és revelatív alkotói élménye, elsősorban a szentimentális szerzők jellemzik nagy előszeretettel olvasmányaik által a hőseiket, de azok a hősök többnyire vallásos vagy érzelmes műveket olvasnak. Gertrudis könyve határozottan férfiolvasmány, az uralkodásra felkészítendő vagy az uralkodást bölcsességgel folytató férfiak olvasmánya.

Ez az asszony alkalmas is erre a szerepre, akár férjét is háttérbe szorítva, hiszen mint Petúr felpanaszolja, Erzsébet eljegyzésekor nem a király, hanem a felesége beszél, akinek „Egész ország csupán / Nyelvén lebegni láttatott”, és: „kirakta a szörnyű sok kincseket, / Amelyeken Thüringia elvakult.” A férje hátul húzódott meg a diplomáciai esemény alatt, Bánknak kellett figyelmeztetnie a szerepére. Ennek a kemény természetű asszonynak van egy gyenge jellemű, már gyilkosságba is keveredett öccse, akit nemcsak befogad az udvarába, hanem szórakoztatni is akar, de amikor a fiú tiltott gyümölcsöt kíván meg magának, egy férjes asszonyt, ráadásul éppen a nádor feleségét, igen nehéz helyzetbe kerül. A dráma első pillanataiban határozottan elküldi az udvartól Ottót – ez a királyné reakciója, de amikor kettesben maradnak, kicsúfolja öccsét a sikertelen hódítás miatt, és a maga számára is sérelmesnek véli, ha „öccse kontár vala Melinda elszédítésében”. Ártatlan-e tehát Gertrudis Melinda elcsábításában? Azon a rettenetes estén nem kerítőként tér nyugovóra, hanem az altatótól, amelyet az italába csempésztek, de vajon mennyire nincs ínyére a dolog? És főleg: ki tudhat erről az udvarban? Hiszen a királyné ügyes, az udvar színe előtt már az udvarláson ért fiút is hazaküldi, egy másik esetben kérdőre vonja az ostromolt nőt. De Bánk hallotta a két testvér intim beszélgetését, és ő tudja, hogy Gertudis nem ártatlan:

„És ilyen asszony
Őriz meg, oh magyar hazám? Hah, egy
Fertelmes asszony, kit, hogy ördögi
Érzésiben ne lephessen meg a 
Jobb ember, érthetetlenül beszéli
Kétféleképpen gondolatjait.”

Mikor tehát Bánk a menekülő Ottó helyett a királynéra támad, majd megöli, nem ártatlan embert öl meg: ez a nő elbitorolta férjétől, a királytól az uralkodói cselekvés terét, és hatalmát még erkölcstelen célokra is használta, jóváhagyta egy nő megbecstelenítését. Gertrudis átlépi nemének a határait, és átlépi az emberiesség határait is.

De szabad ezért embert ölni? Önbíráskodhat-e az ember, ha mégoly hatalmas és mégoly sértett is? És taszíthatja-e olyan polgárháborúba az országot, amelyet korábban ő ellenzett a legjobban, és amelynek áldozatává válik saját családja is? És teheti-e mindezt a rend törvényes őre, a király valódi helyettese (hiszen a királyné önhatalmúlag léptette elő magát azzá), a nádor? Gertrudis Katona színpadán halált érdemel, és a felelősségre vonástól egy korszakokon túlmutató humánus értékrend szerint is menekülhet, ezért Bánk tettét megérthetjük, de törvénytelenségét és így bűnét a maga tragikus következményeivel együtt nem tagadhatjuk.

Melinda is más nép szülötte

Megértésünket, a főhős sorsa iránti katartikus együttérzésünket a másik asszony, Melinda férjéhez való viszonyának ábrázolásával ébreszti fel Katona. Melinda is más nép szülötte: bojóti, azaz spanyol. Testvéreivel együtt példázzák a népek békés egymás mellett élésének lehetőségét, bátyjai belesimulnak a magyar nemesség köreibe. A szerző tehát a túl egyszerű magyar–idegen ellentét helyett jóval árnyaltabb képben rajzolja meg a nemzetek egymás mellett élésének a lehetőségeit.

Ugyancsak túlságosan is egyszerű lenne a közélet területén elkövetett bűnökért a magánéletben büntetni a főhőst, azaz Gertrudis meggyilkolásáért egyszerűen Melinda halálával büntetni Bánkot, ilyet a korszak érzékenyjátékai tesznek. Vitathatatlan azonban, hogy Bánk tetteinek alakulásában az egyik fontos motivációt Gertrudis jelenti, a másikat Melinda. Férj és feleség kapcsolatát erőteljesen a konvenciók mentén értékeli az irodalomtörténet: a fiatal és szép feleségére féltékeny idősödő bánt érzékenyen érinti a fiatal Ottó udvarlása, és az asszony megbecstelenítése után azért bánik vele durván, mert azt gondolja, hogy „Ottó s Melinda egyaránt örültek”. Ez utóbbi kijelentés kivételével azonban a dráma szövege nem támasztja alá a hagyományos megítélést: benne inkább a hagyományon alapuló nőkről alkotott férfivélemény fogalmazódik meg. Ugyanis a szerző sehol nem ad olyan szöveget Bánk szájába, amelyből arra következtethetnénk, hogy Melindát a hűtlenségtől félti, arról meg egyáltalán nem, hogy öregnek érezné magát a feleségéhez képest. Miért is tenné, hiszen akár a történelmi kort, akár Katona saját korát nézzük, a házastársak közötti viszonylag nagy korkülönbség őket nem, csak a mai kor interpretálóit zavarja. Sokkal zavarba ejtőbb Bánk és Melinda viszonyának az alapja, éppen ezért a magyarázatok ettől el is szoktak tekinteni. Pedig amikor Ottó térdre esik Melinda előtt, az asszony szilárd és megingathatatlan elutasítással reagál: szereti és különbnek tartja Bánkot az udvarlónál. Ottó viselkedése a férjét juttatja eszébe, mégpedig nem azért, hogy félelemmel töltse el a megidézése (ilyen a vígjátékokban szokott történni), és nem is a hitvesi kötelesség szólal meg benne, hanem szerelmük legszebb pillanatát, a lánykérést állítja ellentétbe a hitvány udvarlóval:

Midőn kezem' megkérte, nem rogyott
Ő térdre –! szép se' volt igen; de egy
Alphonsus, egy Caesar állott előttem.”

Bánk olyan kapcsolatot ajánl fel Melindának, amilyet férfi nemhogy az Árpád-korban, de a magát felvilágosultnak vélő XIX. században sem szokott:

„Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
Szó, kézbe kéz és szembe szem, – minálunk
Ú
gy szokta a szerelmes: aki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.”
 

Hogy feleségét ilyen egyenrangú partnernek, társnak tekintse egy irodalmi hős, még a szentimentális Európában sem gyakran fordul elő, ennek párhuzama pedig vélhetően ismeretlen Katona magyar kortársai között. Valami hasonlót csaknem száz év múlva kezdenek majd óvatosan megfogalmazni a szerelmet megéneklő lírikusok. Melinda láthatóan értékeli ezt a szokatlanul humánus szerelmet és házasságot, és mint Bánk büszke felesége méltósággal utasítja el a szép szavakban gazdag csábítót; és ez a hallatlanul modern férfi-nő kapcsolat csúfoltatik meg a dráma folyamán. Eszközei is ismerősek a mai olvasó számára, csak az egyszerű „porok” helyett ma divatosabb a partidrogok kifejezés.

A szörnyű dilemma

Melindával a nőket ért bántalmazás legborzasztóbb formája történik: kábítószert juttatnak a szervezetébe, és megerőszakolják. Nem viselkedik kihívóan, nem öltözködik ledéren, nem hibás, nem hibáztatható abban, ami történik, egyszerűen csak áldozat. Hogy férje miért nem hajol hozzá az első pillanatban az áldozatnak kijáró részvéttel? Hiszen a dologban Bánkot magát is felelősség terheli: kihallgatja Ottó és Biberach beszélgetését, amelyben megbeszélik, hogy Ottó porokat ad este Gertrudisnak és Melindának. Bánk nemcsak a királyné „kétféleképpen beszélt gondolatjaira” csodálkozik rá, hanem tudja, hogy felesége veszélyben van:

 „De hát Melinda! oh! hát a haza!
Itten Melindám, ottan a hazám –
A pártütés kiáltoz, a szerelmem
Tartóztat…” 

Azaz Bánk a felesége, a családja iránti kötelesség elé helyezi a munkája iránti elkötelezettséget, a békétlenek lecsendesítését. Amikor a megerőszakolt Melindára támad, még lelkifurdalása is lehet, amelyet reflexből a másikra hárít.

Ennél fontosabb, hogy a feudális értékrend szerint a Melindán elkövetett erőszak a család szégyene, és ezt az asszony maga is átérzi: „Bánk, Bánk! Taposs meg legalább engemet! / Én bűntelen vagyok.” Az ártatlanul megbecstelenített Zách Klára – Arany János hasonló történetű balladája szerint – szintén meg akar halni a megerőszakolása után, és Melindához hasonlóan azt kéri apjától, hogy „taposs agyon engem”. Azaz Melindának nem az a bűne, hogy megingott házastársi szerelmében, hűségében, és Ottó elcsábította, hanem hogy a férfi megerőszakolta. Bánk egyenrangúságra alapozott, őszinte szerelmének a bizonyítéka, hogy miután úgy dühöng, mint egy feudális nagyúr a „birtokháborítás” felfedezésekor, haragja múltával olyan megértéssel és szolidaritással fordul a feleségéhez, ami azt bizonyítja, hogy ez a házasság még ezt az iszonyú krízist is túlélte: „Köszöntsd helyettem ősi / Váram – vezessen békével szerelmem!” – így válik el a feleségétől, mielőtt a királyné felelősségre vonására készül.

Ezért borzasztó Bánk számára (és a néző/olvasó számára is), hogy a királyné meggyilkolásával olyan lavinát indított el, amely aztán ezt a szerelmet is maga alá temeti. Bánk motivációi érthetőek: mint államférfi országos válságért felel, de mint magánember cselekszik, és nem jogi úton, hanem indulatból szerez elégtételt mind a közösségi, mind a magánbűnökért – és ez megengedhetetlen egy jogon alapuló államban. A drámának ez a szólama erősebben hallható ma, mint a rárakódott, könnyen indulatot kavaró, az idegen hatalmakban bűnbakot kereső primer nemzeties hevület: a felelős államférfira és tiszta erkölcsű magánemberre nehezedő felelősség összetöri azt, aki a történelem és a humanitás kényszere alatt ezt a súlyt a vállára veszi.

A teljes cikk a 2015 TéL számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavaszi száma