Katona Csaba

Kossuth Lajos távol az otthontól

Kossuth Lajos a XIX. századi Magyarország egyik legnagyobb hatású politikusa volt. Abban is, ahogy kortársaira hatott, és abban is, ahogy az utókor számon tartja őt, viszonyítási pontként. Kossuth önkéntes száműzetésében – a kiegyezést követően mindinkább – megtestesítette az elveiből nem engedő, gerinces, a nemzete javát minden más elé helyező hazafi ideálját. Kevesen ismerték, de sokan vélték ismerni: a valódi Kossuth helyett annak eszményített mása élt a legtöbb magyar szívében-lelkében. Nem meglepő hát, hogy Szekfű Gyula 1913-ban megjelent munkája, A száműzött Rákóczi óriási mértékű felháborodást váltott ki, hiszen túl azon, hogy Rákóczi Ferenc romantikussá mázolt alakjával is leszámolt („kicsapó és megfeneklő hullám”), egyértelmű volt, hogy a Kossuthtal szemben nyíltan is kritikus Szekfű a Kossuth-emigráció „teljesítményét” is mérlegre tette, és azt könnyűnek találta.

De hát hogyan és miként lett az aktív politikusként Magyarországot elhagyni kényszerülő Kossuth Lajosból az az agg férfi, akit „turini remete”-ként tiszteltek oly sokan? Turin (vagyis Torinó: előbbi a német neve az olasz városnak) nem az első állomás volt a hazáját örökre elhagyó férfi számára. Először Vidinben telepedett meg, a mai Bulgária területén, amely azonban már hosszú ideje török uralom alatt volt. Kossuth itt vetette papírra 1849 szeptemberében azt a levelet, amelyben Görgei Artúrt nevezte meg a forradalom és szabadságharc bukásának felelőseként, hosszú évtizedekre megvetve annak alapját, hogy a hadvezért árulónak bélyegezzék.

A helyi viszonyokat jól jellemzi, hogy a városban 1850-ben felkelés tört ki a török uralom ellen, amelyet azonban levertek. Vidin Kossuth számára mégis menedéket nyújtott, hiszen a török uralkodó szívesen fogadta őt is, mint annyi más, 1848–1849-ben kompromittált személyt (mások mellett például Guyon Richárdot és Bem Józsefet, akik aztán a török seregben szolgáltak halálukig). Az egykori kormányzó következő állomáshelye Sumen volt (akkori török nevén Şumla), ahonnan azonban néhány hónap után szintén odébb állt, nevezetesen a nyugat-anatóliai Kütahyába, immáron nem európai területre. Ez a kényszerlakhely azt is jelentette, hogy távol került a kontinenstől minden értelemben. Innen indult diadalmas körútjára előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba, ahonnan visszatérve Londonban telepedett le, és aktív politikusként tovább kereste annak lehetőségét, hogy újra érdemi beleszólása legyen a magyar ügyekbe.

„Az én nevem óramutató”

A száműzetésben élő Kossuth ekkor még korántsem felelt meg a „turini remete” legendájának, de a szekfűi „hullám” képének sem: még tényező volt, még kereste a lehetőségeket politikai céljai elérésére, és személyében még mások is lehetőségeket láttak. Ehhez kellő alapot szolgáltatott élénk kapcsolata a francia, olasz, orosz, német stb. emigráns körökkel, különösen a krími háború idején. Ám mivel a Kossuth által engesztelhetetlenül elutasított Ausztria – az orosz várakozások ellenére – nem avatkozott be a törökök ellenében, Kossuth tervei dugába dőltek egy esetleges  angol–francia beavatkozásra nézve. Figyelme így Itália felé fordult, ahol a szárd–piemonti királyság olasz egységet célzó törekvéseit szándékozott ötvözni a magyar függetlenség gondolatával. Megalapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot Teleki László és Klapka György oldalán, és megkezdte a Magyar Légió szervezését is. A solferinói győzelem utáni gyors béke azonban megint gátat szabott elképzeléseinek. Csalódnia kellett Garibaldi nevezetes marsalai partraszállása után is: az osztrák–olasz konfliktusokat a továbbiakban nem fegyverek útján rendezték. Ezt követően megszületett ugyan a Dunai Konföderáció – utólag naivnak ható – tervezete, de a változások Magyarországon is érlelődtek. A kiegyezéshez vezető rögös út, majd maga a „kiegyenlítődés” megszületése, a létrejövő Osztrák–Magyar Monarchia, amely sokak megelégedését szolgálta, abba a helyzetbe sodorta Kossuthot, amelyről Szekfű írt a száműzött Rákócziban: megszűnt mint aktív politikai tényező. A politikus szerepét fokozatosan átvette a nemzet bálványáé. Egészen eddig, a kiegyezésig politikai ütőkártya volt a kezében, amit fel tudott mutatni a piemonti és francia politika képviselőinek, és annak képviselői szintén tényezőként tekintettek rá. A kiegyezéssel ez a számos lehetőséget magában hordozó állapot köddé vált.

Ekkor azonban már nem Londonban, hanem Torinóban élt. 1861-ben költözött át ide, ahol helyben igyekezett alakítani szándékainak megfelelően a szárd–piemonti királyság politikáját, kezét annak ütőerén tartva. Minekutána ebbéli törekvése kudarcot vallott, mégis Torinóban maradt. Helyzete nem volt könnyű, hiszen a kiegyezést követően a legtöbb száműzött, vele ellentétben, nem maradt kérlelhetetlen, sorra tért haza Magyarországra. Eközben Kossuth különféle bérlakásokban élt visszahúzódott életet, egészen addig, amíg házat nem vett Collegno al Barracone faluban. Visszahúzódottsága itt sem változott, de 1884-ben ismét Torinóba költözött, le kellett mondania a házáról, miközben folyamatosan dolgozott az Atheneum Kiadó számára az Irataim az emigráczióból vaskos kötetein. Ez a tevékenysége mintegy jelezte, hogy immár máshova pozicionálja magát, mint korábban. Ezekben az években pénzügyi nehézségei is adódtak, amelyet az enyhített, hogy könyvtárát adományokból megvették, és az a Nemzeti Múzeum tulajdonába ment át, oly módon, hogy az átadásra csak Kossuth halála után kerülhetett sor.

Aktivitása átalakult: a legfontosabb magyarországi ügyekben változatlanul karakteres véleményt nyilvánított, folyamatosan bírálta a dualizmust, tekintélye okán sokan lesték lélegzetvisszafojtva megnyilvánulásait. Elveit soha nem adta fel, 1894-ben nem véletlenül fogalmazott így: „Mondják, hogy az a kegyelet, mely nevem említésénél a magyar nép szívében fel-fellobban, nem fér meg azzal, amit lojalitásnak neveznek. Lojalitás! Mi annak értelme? Hűség. Minek tartozik a nép hűséggel mindenekfelett? Hazájának. Adassék meg mindenkinek a tisztelet, a ragaszkodás, mely a haza iránti hűséggel összefér, de a hűséget a haza iránt más hűségnek alárendelni annyi, mint hűtlennek lenni a haza iránt. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi. Az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.”

Hontalan hazafi

Kossuth pontosan érzékelte Torinóban, hogy alakja körül egyfajta kultusz kezd kibontakozni. Ez nem volt teljesen ellenére, de gyakorlati eszközként tekintett erre is, az öncélú, személyét célzó ömlengésekkel nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Szilárdan ellenállt a lehetőségnek, hogy bármilyen magyarországi tisztséget, akár tiszteletbelit, amelyre megválasztották, elfogadjon, hiszen ezzel legitimizálta volna a dualizmust. Egy kivételt tett, amelynek révén azonban ezt elkerülhette: 1870-ben a sámsonházi evangélikus gyülekezet tiszteletbeli felügyelői tisztséget kínált fel neki, erre, mivel ez egyházi dolog volt, nem mondott nemet. Különösen súlyosan érintette őt az az 1879. évi törvény, amely leszögezte, hogy tíz év külföldi tartózkodás után nem lehet magyar állampolgár az, aki valamelyik osztrák–magyar külképviseleti szervnél nem kéri annak megtartását. Minthogy egy ilyen lépés értelmezési kerete nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy Kossuth elfogadja a Monarchia létét, elvesztette állampolgárságát. Ez súlyosan érintette és megviselte őt, Magyarországon pedig komoly botrány sarjadt belőle.

Torino eközben valóságos zarándokhellyé vált. Egymásnak adták a kilincset a tisztelgő látogatók Magyarországról, akik a remetévé átlényegülő politikust óhajtották látni: ki őszinte rajongásból, ki talán csak divatból. A legismertebb történet talán az úgynevezett „turini százaké”, akik 1877-ben Ceglédről keresték fel őt, hogy hazahívják országgyűlési képviselőnek. A válasz természetesen nemleges volt, de a „százak”, majd később leszármazottaik mindig megemlékeztek a látogatásról annak évfordulóján. Márki Sándor, a XIX. század vége, XX. század első évtizedeinek kiemelkedő történésze azok közé tartozott, akik őszinte hódolattal keresték fel a turini remetét. Márki 1889-ben járt a városban, ahol lehetősége volt találkozni Kossuthtal annak via dei Mille 22. szám alatti lakásában. Miután kezet rázott Kossuth fiával, Ferenccel (aki apja halála után hazatért, letette az állampolgársági esküt, képviselő és miniszter lett), mintegy 15–20 másik „zarándokkal” egyetemben kísérték Kossuth dolgozószobájába, ott fogadta őket az ősz politikus.

„Ott állott előttem a magyar történelem legnagyobb élő alakja” – jegyezte fel Márki, kiemelve a „bámulatos fényű” szemeket, illetve azt, hogy ősz hajú látogatók csókoltak kezet Kossuthnak, aki ez ellen nem tiltakozott. Maga, mint tanár, mutatkozott be, mire az alábbi szentenciát kapta útravalónak a mindenkivel pár szót váltó Kossuthtól: „Szentebb föladatot nem teljesíthet hazája iránt, mintha a hazaszeretet érzetét csepegteti növendékeinek szívébe.” A parttalan imádatot szinte a szakralitás szintjére emelte Márki, amikor saját kézcsókjáról szólva azt írta: „úgy éreztem magamat, mint 28 évvel ezelőtt a bérmáláskor: a hitben megerősödve”. Akár jól működő PR-gépezet részének is tekinthetjük, hogy amikor a deputáció elbúcsúzott, Kossuth Ferenc biztosította őket arról, hogy a látogatás számukra felejthetetlen élmény.

Kedvesnél is kedvesebb

A Márki által is patetikusan megörökített látogatáson egy színésznő azt találta mondani a bálványozott Kossuthnak, hogy azért jött Torinóba, mert testileg is látni kívánta a legnagyobb élő magyart, mire ő pajkosan csak annyit válaszolt: „Hát nézzen meg jól, lelkem: ilyen vagyok; ilyen egy emberi rom.” Nem hagyta hát cserben intelligenciával elegy humora. Ám nem minden hölgyvendége késztette hasonló, finoman cinikus iróniára. Még jóval korábban, 1884-ben felkereste őt – rokonai társaságában – egy akkor 19 éves hajadon, bizonyos Zeyk Sarolta. 63 év korkülönbség többnyire soknak bizonyul, ezúttal azonban nem ez volt a helyzet, az agg Kossuth szívét megmelengette a napsugár, pontosabban: Napsugár, ahogy ő a leányt nevezni szerette. 1891-ig váltották egymást a levelek az erdélyi Mezőmadaras és Torino között.

„Kedves, »engedelmes«, jó kisleányom. Hogy »kedves«, az igaz, csakhogy nem egész igazság, mert nekem az a jó kislány nemcsak kedves, hanem a kedvesnél is kedvesebb, legkedvesebb, leg, leg, leg, legkedvesebb. Virágaidat fotográfodhoz csatoltam, melyet mindig magammal hordok tárcámban, esténként meg-megnézem lefekvés előtt, s azt követem el rajta, amit Te az enyémmel még bizonyosan sohasem tettél, nem is kívánom, hogy tégy, mert csömört okozni magadnak bizony kár volna.” Ilyen és hasonló mondatok példázzák Kossuth rajongását Napsugár, a „dear dearer dearast girl”, a „darling” felé, amelynek még a lány férjhezmenetele, gyermekeinek születése sem vetett véget. Mi több, Sarolta első leányának keresztapja Kossuth lett, pedig sosem találkozhatott vele.

Maga Kossuth is érezte, hogy legendájához nem illenek az ilyetén dolgok, vagy csak a szemérem szólalt meg benne, ki tudja, de a lányt arra biztatta, égesse el a leveleit: „Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlón bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá, én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, engem kevés ember tud megérteni.”

Zeyk Sarolta 1924-ben halt meg: kocsijának lovai megvadultak, sérülései végzetesek voltak. (A tragikum – úgy fest – öröklődött: Sarolta fiát, Orbán Károlyt – a Szoboszlay Aladár-féle szervezkedésében való részvételéért – 1958-ban Temesváron kivégezték.)

A leányhoz írt Kossuth-levelek, a feladó akarata ellenére nem váltak a lángok martalékává, Zeyk Sarolta megőrizte őket – egy gránit karperec és egy arany kiselefánt társaságában – holtáig. Gúny vagy ízléstelen kíváncsiság helyett arra késztetik a ma élő olvasót, hogy meglássák a „turini remete” mögött az esendő, szerethető embert. A Kossuthot övező legenda ugyanis a hibátlanná emelkedő hérosz képét tükrözi, a magyar szabadság megtestesítője, aki magán viseli mindazon heroikus jellemzőket, amelyeknek a korszak romantikájából fakadóan hordozója és formálója volt egyaránt. Épp csak emberi arcát nehéz felfedezni a szépen dekorált homlokzat mögött.

A teljes cikk a 2015 TéL számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavaszi száma