Végső elkeseredésükben lázadtak fel a minnesotai dakoták 1862-ben

1862. december 6-án Abraham Lincoln amerikai elnök íróasztalán egy lista hevert: 303 dakota sziú ember neve, akiket a gyilkosságtól a nemi erőszakig bűnök sokaságával vádoltak. E vádakat azután hozták fel az indiánokkal szemben, hogy Minnesota állam déli részén dakota harcosok lázadást indítottak méltatlan viszonyaik javítására. A történelem által csak „a dakota felkelésként” ismert harcok 150 dakota harcos és csaknem 1000 fehér telepes halálát eredményezték, azonban az ezt követő időszak dakota halottjainak száma napjainkban is vita tárgya.

A felkelés után elítélt dakoták tárgyalásain nem volt jelen sem ügyvéd, sem tanúk, némelyiket néhány perc alatt lefolytatták. Végül Lincoln elnök és jogászai egyesével átnézték az elítéltek anyagait, és csupán 39 ember esetében engedélyezték a halálbüntetést. Egyikőjüket már a bitófához vitték, amikor megérkezett a hír, hogy enyhítettek büntetésén, azonban a maradék 38 dakota számára már nem volt kegyelem. Énekelve, egymás kezét fogva zuhantak egyszerre a halálba. Ez volt a legnagyobb tömeges kivégzés az Egyesült Államok történetében.

A kivégzést követően a dakoták közül mintegy 1700 idős embert, nőt és gyermeket – akiknek semmiféle közük nem volt a felkeléshez – koncentrációs táborokba helyeztek. Azokat, akik túlélték az itt tomboló járványokat és éhezést, a szomszédos Dakota Territóriumban, a mai Dél-Dakota állam területén lévő rezervátumokon helyezték el, ahol nem voltak sokkal kedvezőbbek a viszonyok. A több száz éve Minnesota területén élő dakota sziúkat egyszerűen áttelepítették.

Az elcsalt egyezmény

Mire 1862-ben forráspontra jutott a feszültség, a legtöbb dakota már hosszú ideje éhezett. Ez egy tíz évvel korábban aláírt egyezmény eredménye volt, melynek keretében 25 millió holdat feladtak földjeikből a fehérektől kapott készpénz, arany és élelem ígéretéért cserébe. Amikor ezek átadására került volna sor, az amerikai kormányzat megváltoztatta a szerződés feltételeit, és a fizetséget a területek fehér telepeseihez juttatta, akik kereskedtek a dakotákkal. 1861-ben aztán a dakoták kukoricaültetvényeiben kártevő lárvák végeztek óriási mértékű pusztítást, ami éhínséghez vezetett. 1862-re a minnesotai dakoták teljesen elkeseredett helyzetbe kerültek.

Háború elkeseredésből

Két kulcsfontosságú incidensből indult az 1862-es dakota felkelés – mindkettő ugyanazon a napon, augusztus 17-én történt. Elsőként néhány éhező dakota betört egy helyi „ügynökség” (a rezervátumokat kezelő hatóságok) irodáiba, ahol élelmiszert is tároltak. Innen lisztet és más alapvető élelmiszereket vittek el, a betörés azonban nyugtalanságot és félelmet keltett mind a fehér telepesek, mind a hatóságok körében. A második incidens azután történt, hogy négy dakota ifjú üres kézzel tért haza egy vadászatról. Egy Minneapolistól 100 kilométerre, Acton városához közeli kis fehér településről kíséreltek meg tojást lopni, azonban rajtakapták őket, és a kibontakozó dulakodásban az indiánok megölték a fehér családot, akiké a tyúkok voltak.

Az esetekről értesülve a dakoták sejtették, hogy bosszúra számíthatnak, ezért harcosaik úgy döntöttek, elsőként mérnek csapást. Kis Varjú törzsfőnök nem értett egyet ezzel a gondolkodással. Négy évvel korábban járt Washingtonban, és tudta, hogy a fehérek száma a dakotákhoz képest szinte végtelen. Figyelmeztette társait: „Ha lecsaptok rájuk, mind ellenetek fordulnak, és felfalnak benneteket, asszonyaitokkal és kis gyermekeitekkel együtt.” Ellenérzései ellenére Kis Varjú vállalta, hogy vezeti a támadást. Az összeállt dakota sereg ismét az „ügynökségekkel” kezdte, ahol a nekik járó javakat bitorló kereskedők üzletei is voltak.

A törzs saját területén fekvő „Alsó Sziú Ügynökség” volt az első célpontjuk. Innen élelmiszert vittek el, felgyújtották az épületeket, és az ott dolgozó fehérek közül megöltek körülbelül 20-at. Ezután megtámadták a Fort Ridgely nevű erődítményt, ahonnan azonban visszaverték őket. A dakota sereg ezután településről településre járt, gyilkolva és élelmiszert rabolva – az általuk barátságosként ismert fehéreknek azonban megkegyelmeztek. Hadjáratuk 36 napig tartott, mígnem szeptember 23-án Wood Lake-nél a helyi milícia és a szövetségi hadsereg csapatai vereséget mértek rájuk. A csatában igen kevés vérontás történt – a fehérek 7 halottal és 34 sebesülttel, a dakoták 7-15 halottal hagyták el a csatamezőt –, azonban az egész felkelés során körülbelül 100 dakota és 1000 fehér telepes vesztette életét.

Az elkerülhetetlen bosszú

A harcoknak vége volt, a dakoták pedig sejtették, mi következik – ami miatt nagy részük eleve ellenezte a harcosok hadjáratát. Minnesota kormányzója, Alexander Ramsey már a felkelés kitörésekor kijelentette, mit kíván tenni:

„Minnesota sziú indiánjait ki kell irtani, vagy örökre az állam határain kívülre űzni. Ha némelyik megmenekül a kihalástól, a nyomorult maradékot határainkon túlra kell űzni, határterületünkre pedig olyan helyőrséget állítani, amely képes örökké megakadályozni visszatérésüket.”

Ramsey programjának megfelelően az állam megemelte a dakota skalpokért járó jutalmat 75 dollárról 200-ra – napjainkban ez körülbelül 2500 dollárnak, azaz 700 000 forintnak felelne meg. A felkelést követően Henry Sibley ezredes, a katonai erők parancsnoka az államban biztonságot ígért a magukat feladó dakotáknak (Sibley volt a korábbi hibás egyezmény fő megalkotója is). A harcosok, akik részt vettek a felkelésben, természetesen már rég elhagyták Minnesotát, vagy már foglyul ejtették őket. Akik a felszólítás nyomán feladták magukat, többnyire idősek, nők és gyermekek voltak. Őket meneteltették a fehérek – napokon át éheztetve – a St. Paul városhoz közeli Fort Snellingbe.

Mary Wingerd amerikai történész szerint itt „gyakorlatilag koncentrációs tábor” működött, „ahol 1863 tavaszáig tartották őket. Aztán egy rezervátumra szállították őket – a dél-dakotai Crow Creekbe. Ez a Dakota Territóriumban volt, amely a pokolnál aligha volt jobb hely. A halálozások száma pedig megrázó volt. Elvesztették mindenüket. Elvesztették földjeiket. Elvesztettek minden járadékot, amellyel az egyezmények alapján tartoztak nekik. Ezek az emberek semmiről sem tehettek.” Ezt megelőzően 1862 telén került sor a 38 dakota fogoly kivégzése Mankato városában, december 26-án. A kivégzést és a megmaradt dakoták deportálását követően a dakota sziúkat rendelettel örökre kitiltották Minnesota területéről, azonban az 1880-as évekre sokan visszaköltöztek.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2022

• Lakatos Ernő, a „kiváló napi végrehajtó”
• A mozsgói Biedermann-kastély
• Tévéelnök belügyes gyakorlattal: Tömpe István
• A rivaldafényt kerülő Apró Antal
• A holokauszt soproni mártírjai
• Hét híres királygyilkosság
• Biszku Béla, a megtorlás szimbóluma
• A Duna egykori halcsodái
• Szomorú szerelem a szabadságharc idején