Úton a háború lezárása és Európa felosztása felé – így zajlott a jaltai konferencia

A „három nagy” (Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet pártállami vezető) már első, 1943 novemberében megtartott teheráni találkozóján megállapodott, hogy a háborút annak győztes befejezéséig folytatják.

Abban is egyezség született, hogy 1944-ben többszöri halasztás után a britek és angolok megnyitják a második frontot, és a nyugati szövetségesek 1944 júniusában partra is szálltak Normandiában.

A Livagyija-kastélyban tartott jaltai tanácskozás légkörét alapjában határozta meg, hogy a szovjet Vörös Hadsereg akkorra már Közép- és Kelet-Európa nagy részéből kiűzte a németeket és megközelítette Berlint, így Sztálin úgy érezte, ő diktálhatja a feltételeket.

James F. Byrnes, az amerikai delegáció tagja, későbbi külügyminiszter szerint „nem az volt a kérdés, hogy mit akar a Nyugat megengedni az oroszoknak, hanem az, hogy mit engednek meg nekünk az oroszok”.

A konferencia megnyitása előtt egy nappal a konzervatív angol Economist magazin arra hívta fel olvasói figyelmét, hogy „a leglényegesebb kérdések nem a követségeken, hanem a pomerániai és brandenburgi harcmezőkön dőlnek el”.

A konferencia idejére Nagy-Britannia és az Egyesült Államok érdekelt lett bizonyos szovjet javaslatok elfogadásában, mert attól tartottak – joggal –, hogy a megegyezés hiányában ellenőrizhetetlenül erősödhetnek tovább a Szovjetunió európai pozíciói.

A két nyugati hatalomnak, de főleg az amerikaiaknak ugyanakkor rendkívüli érdekei fűződtek ahhoz, hogy Sztálin bekapcsolódjon keleten a japánok elleni háborúba.

Edward Stettinius, az akkori amerikai külügyminiszter visszaemlékezéseiben így írt: „Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a krími konferencia idején katonai tanácsadói azt sugallták Roosevelt elnöknek, hogy Japán kapitulációja nem következik be 1947 előtt, egyesek még későbbi időpontot jósoltak. Az elnökkel közölték, hogy Oroszország részvétele nélkül a Japán fölötti győzelem egymillió emberéletbe kerülne az Egyesült Államoknak.”

A tárgyalások során a résztvevők egyetértettek a feltétel nélküli német fegyverletétel elérésében, az egyeztetett németpolitikában, Németország demilitarizálásának és demokratizálásának megvalósításában.

Megállapodtak, hogy Németországot és Berlint három megszállási övezetre osztják (később az amerikai és az angol övezetből kihasított részekből létrejött egy francia zóna is).

Németországot a szövetségesek jóvátételre kötelezték, bár ennek mértékét még nem konkretizálták, a háború utáni egyeztető testületként felállították a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot. Egyezség született arról is, hogy a háborús főbűnösöket bíróság elé állítják.

A találkozó egyik központi témája a lengyel kérdés volt, amelyről a nyolc plenáris ülés közül hét alkalommal esett szó.

Roosevelt végül, Churchill tiltakozása ellenére, engedett Sztálinnak, így a nyilatkozatba az került be, hogy az új lengyel kormányt a szovjet védőszárnyak alatt megalakult, zömében kommunista politikusokból álló kabinet kibővítésével, lengyel emigráns körök demokratikus vezetőinek bevonásával alakítják meg, ami biztosította a szovjet befolyást.

A határokat illetően keleten az úgynevezett Curzon-vonalat fogadták el, amely lényegében megegyezett a Molotov-Ribbentrop paktumban meghúzott szovjet-német határral, Lengyelországot nyugaton a németek rovására kárpótolták, így később az Odera és a Neisse folyókig terjesztették ki határait.

A felszabadult Európáról szóló nyilatkozat az Atlanti Chartára hivatkozva kimondta: „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar”.

Az egyes országokban a lakosság összes demokratikus elemét képviselő kormányhatalmat létesítenek, amely köteles minél előbb szabad választásokat tartani.

A dokumentum ugyanakkor homályosan csak azt tartalmazta, hogy ha e feltételek érvényesülése érdekében nagyhatalmi felelősségvállalásból származó cselekvésre lenne szükség, a három kormány haladéktalanul tanácskozni fog egymással.

A jaltai tárgyalásokon született döntés az Egyesült Nemzetek Szervezete alapító konferenciájának összehívásáról. Sztálin kötelezettséget vállalt arra, hogy az európai háború vége után három hónappal hadat üzen Japánnak, de ennek feltételeként szabta, hogy a szövetségesek elismerik a Mongol Népköztársaság függetlenségét, a Szovjetunió megkapja Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket, Port Arthur támaszpontját és a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzési jogát.

Miután feltételeit elfogadták, a Szovjetunió 1945. április 5-én felmondta a szovjet-japán megnemtámadási egyezményt, majd augusztus 9-én hadat üzent Tokiónak.

A február 11-én véget ért tanácskozás nyilatkozatát 12-én egyidejűleg hozták nyilvánosságra Moszkvában, Londonban és Washingtonban.

A jaltai konferenciát az utókor meglehetősen ambivalensen értékeli, hiszen csak mostanában oszladozó mítoszok szövődtek köré, Európa felosztásának szinonimája lett, jóllehet az érdekszférákról szó sem esett, és nem dőlt el semmi véglegesen.

Tény ugyanakkor, hogy a „három nagy” megegyezése döntően hozzájárult a nemzetiszocialista eszme teljes megsemmisítéséhez, miként az is igaz, hogy a krími megállapodások elősegítették, hogy egy másik diktatórikus eszme igázza le Európa keleti felét.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek