Tíz kevésbé ismert tény az amerikai függetlenségi háborúról

Az amerikai függetlenségi háború (1775-1783) azzal kezdődött, hogy Nagy-Britannia 13 észak-amerikai gyarmatának képviselői több autonómiára törekedtek a Brit Birodalmon belül. Az ellentétek végül fegyveres konfliktusba csaptak át, amelynek keretében a gyarmatok kivívták függetlenségüket, és Amerikai Egyesült Államok néven új országot alkottak. Sok, ezzel az időszakkal kapcsolatos tényező azonban kevésbé ismert a közgondolkodásban. Alább olvasható tíz tény az amerikai függetlenségi háborúról, amely újdonságként hathat.

Nem a függetlenség volt az amerikaiak eredeti célja

Amikor 1775 áprilisában elkezdődött a háború, a gyarmatok célja csupán a nagyobb autonómia kivívása volt, nem a teljes elszakadás. A Kontinentális Kongresszus, amely az amerikai ellenállást vezette, kérvényt nyújtott be a nyár folyamán III. György királyhoz, amelyben tagadták, hogy az amerikaiak célja a függetlenség lenne, és kérték őt, védje meg a gyarmatokat. Ezen a kritikus ponton a brit miniszterek és a király elutasították a gyarmatiakat, és elkezdték őket nyílt ellenségként kezelni, arra a következtetésre juttatva az amerikaiakat, hogy a teljes függetlenség maradt az egyetlen megoldás.

III. György nem próbált önkényuralmat gyakorolni a gyarmatok felett

A Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott vádakkal szemben III. György király nem próbált autoriter rezsimet létrehozni a gyarmatokon. A harcokat megelőző alkotmányos viták során mértékletességre intette minisztereit a keményvonalasság helyett. 1775-ben csalódást okozott az amerikaiaknak azzal, hogy egyértelműen kormánya mellé állt, azonban a király a parlament jogaiért való harcként látta a háborút, nem saját hatalma növelésére szolgáló alkalomként.

A rabszolgák számára a britek, és nem az amerikaiak jelentették a szabadságot (legalábbis egy esetben)

A forradalom retorikája az amerikaiakat állította be a szabadság védelmezőiként, a briteket pedig fenyegetésként. A gyarmatokon azonban előfordult, hogy a rabszolgák számára a britek jelentették a szabadságot, és nem az amerikai fehérek: 1775 novemberében Virginia utolsó királyi kormányzója, Lord Dunmore szabadságot ajánlott azoknak a rabszolgáknak, akik segítenek neki elfojtani a lázadást.

Ezután több ezer rabszolga állt be a britek közé a háború folyamán, ettől az ígérettől vezérelve. Legtöbbjüknek csalódnia kellett, de néhányan valóban megkapták szabadságukat. Dunmore ajánlata valójában elő is segíthette a forradalom ügyét a déli gyarmatokon, ahol a rabszolgatartó ültetvénytulajdonosok nem vették jó néven a rabszolgaság intézményének aláásását. Magában a Brit Birodalomban végül 1833-ban hozták meg a rabszolgaság végét jelentő törvényt, míg az Egyesült Államokban a polgárháború során, 1863-ban.

A britek 1776-ban majdnem megnyerték a háborút

1776 nyár végén a brit haderő súlyos vereséget mért Washington erőire a Long Island-i csatában (amely brooklyni csata néven is ismert). A brit csapatok ezután megszállták New York városát és egész New Jersey-n át kergették a szétesett forradalmár hadsereget, egészen a Delaware folyóig. December közepére a legtöbb brit tiszt úgy látta, a függetlenségi mozgalom az összeomlás szélén áll. Karácsony után azonban Washington merész ellentámadást indított, újjáélesztve az amerikai harci kedvet és megmutatva, hogy a háború korántsem ért még véget.

A kortársak a britek parancsnokát, Howe tábornokot okolták azért, hogy nem ragadta meg az alkalmat a lázadás szétzúzására. A történészek kegyesebben bántak Howe-val,  felismerve, hogy már az 1776-os hadjárat során is súlyos logisztikai problémákkal küzdött az Amerikában állomásozó brit haderő, Howe pedig nem kívánta tovább elidegeníteni magától a lakosságot brutálisabb módszerek bevetésével.

Jelentős számú fehér amerikai hű maradt a brit koronához

A konfliktus inkább volt polgárháború, mint hagyományos országok közti háború. Sokféle becslés létezik, de a fehér gyarmati lakosság körülbelül egyötöde nem volt hajlandó elfogadni a Nagy-Britanniával való teljes szakítást. A legtöbben támogatták az ellenállást a brit parlament azon törekvésével szemben, hogy képviselet nélkül adóztassa a gyarmatokat, de a korona fennhatóságának teljes elutasítását nem tudták megemészteni. E lojalisták közül sokan fegyvert ragadtak a brit oldalon, a háború végén pedig a legtöbben Kanadába költöztek, hozzátéve annak angol ajkú lakosságához.

A francia állam a háború kezdetétől fogva segítette az amerikai lázadókat

A francia politikusok közül többen attól féltek, hogy egy sikeres gyarmati felkelés példája saját tengerentúli birtokaikra is kihathat, de Párizsban a domináns nézet mégis az volt, hogy Franciaországnak ki kell használnia a nehézségeket, amelyekkel Nagy-Britannia küzd. A harcok kezdete után egy éven belül a francia kormány úgy döntött, támogatja az amerikaiakat. Eleinte csak fegyvereket és muníciót szállítottak a lázadóknak (becslések szerint a háború folyamán általuk használt lőpor 90%-át a franciák adták), ezeket a létfontosságú cikkeket aztán nagy készpénzadományok követték, amelyek aztán a háború végéig folytatódtak.

Amikor a franciák ténylegesen is beavatkoztak 1778-ban, a háború globális mértéket öltött

A franciák 1778-ban léptek be a háborúba, és az Amerikában és Amerikáért folyó háború egyszer csak kiszélesedett. A britek és franciák mindenhol összecsaptak, ahol érdekellentéteik voltak: a karibi térségben, amely jelentős hadszíntérré vált, Nyugat-Afrikában, ahol egymás rabszolga-kereskedő bázisait próbálták megszerezni, és Indiában, ahol a két ország Kelet-Indiai Társaságai küzdöttek a dominanciáért. A britek számára ennél is égetőbb probléma volt azonban, hogy a francia szerepvállalás magát Nagy-Britanniát is kitette az invázió veszélyének. Ahogy a britek újracsoportosították csapataikat a kiszélesedő háborúhoz, a szakadár gyarmatok visszaszerzésének esélye egyre csökkent.

A spanyolok és a hollandok is csatlakoztak a háborúhoz 1779-ben, illetve 1780-ban

A francia intervenció éppen elég gondot okozott Nagy-Britanniának, dolga azonban még nehezebbé vált, amikor Franciaország szövetségeseként Spanyolország is belépett a háborúba 1779-ben. A francia és spanyol flotta együttesen már nagyobb tűzerőt képviselt, mint a brit Királyi Haditengerészet. 1779 nyarára a francia–spanyol flotta átvette az ellenőrzést a La Manche felett. Csupán a hajókon felbukkanó járvány, illetve a francia és spanyol admirálisok közötti nézeteltérések akadályozták meg az inváziót. 1780 végén a hollandok is beléptek a háborúba, és habár önmagukban nem jelentettek nagy fenyegetést a britekre, részvételük tovább növelte a konfliktus földrajzi kiterjedését, és tovább csökkentette az Amerikában folyó konfliktus elsődlegességét Nagy-Britannia számára.

Magát a brit vereséget Amerikában a francia haditengerészet idézte elő

A francia beavatkozás Nagy-Britannia amerikai helyzetét sokkal kiszolgáltatottabbá tette. 1778 előtt  a britek nyugodtan hagyatkozhattak a Királyi Haditengerészet fölényére – a brit csapatokat bárhová el tudták szállítani az amerikai partok mentén, és a szárazföldi parancsnokoknak nem volt mitől félteniük utánpótlásukat az Atlanti-óceánon.

Miután azonban a franciák beléptek a háborúba, haditengerészetük közvetlen veszélyt jelentett. Ha a francia hajók együtt tudtak működni az amerikai szárazföldi erőkkel, az elszigeteltebb brit helyőrségeket képesek voltak elfoglalni. A franciák és az amerikaiak eleinte nem tudtak jól együttműködni, azonban 1781-ben a virginiai Yorktownnál elsöprő győzelmet arattak. Cornwallis tábornok brit hadseregét a szárazföldön körbefogta az amerikai és a francia hadsereg, a tengeren pedig elvágta utánpótlását a francia flotta. Cornwallis megadása jelentette a gyakorlatban az amerikai háború végét.

A britek sokkal erősebben jöttek ki a háborúból, mint az 1781-ben valószínűnek tűnt

A Yorktownnál aratott döntő amerikai–francia győzelem 1781 októberében ugyan véget vetett a harcoknak Amerikában, de a szélesebb konfliktus tovább folytatódott. 1782 áprilisában a brit flotta döntő győzelmet aratott a franciák és a spanyolok felett a Karib-tengeren, ami megmentette Jamaicát az inváziótól. A megerősített brit bázis Gibraltáron 1779-től ostrom alatt állt, de egészen a háború végéig kitartott, holott a spanyolok és franciák többször megkísérelték bevenni. Ezek a győzelmek erősítettek a brit pozíción a béketárgyalásokon, és azt eredményezték, hogy a végkimenetel nem volt annyira katasztrofális, mint amilyennek az közvetlenül Yorktown után várható lett volna.

Akár amellett is lehetséges érvelni, hogy az Amerikában kialakult helyzet valósága nem felelt meg a legtöbb történelmi mű által elfogadott lehengerlő brit vereségnek. Az 1790-es évekre a korábbi gyarmati viszony legfőbb összetevői visszaálltak, legalábbis gazdasági tekintetben. Nagy-Britannia több készterméket exportált Amerikába, mint a háborút megelőzően, cserébe pedig egy új amerikai exportterméket kapott – a nyers gyapotot, amely Lancashire és a Clyde völgyének textilgyárait látta el alapanyaggal. Más szóval a britek számára megmaradtak az amerikai gyarmatok gazdasági előnyei, a védelmi és adminisztratív költségek nélkül.