2021. tél: Mesélő naplók
ITT támogathatsz bennünket

Smink, parfüm és csillogás: divatdiktátorok az ókori Rómában

2021. október 2. 13:47 John Hughes

Idegszál a szívbe

Bár a császárkori szerzők a feltűnő ékszerhasználatot az erkölcsi züllés megnyilvánulásaként értékelték, ez nem akadályozta meg a római hölgyeket abban, hogy karkötőkkel, fülbevalókkal és nyakláncokkal ékesítsék testüket.

A legdrágább ékszerek természetesen aranyból készültek, de az ezüst és a bronz is gyakori alapanyagnak számított, elsősorban a tehetősebbek drága csecsebecséit utánzó szegényebb rétegek körében. Nem volt ritka a borostyánkő, a vas, az üveg és a különféle állati csontok felhasználása sem. A drágaköveket gyakran igazgyöngyökkel helyettesítették, amelynek nagyobb értéket tulajdonítottak, mint a többi drága- vagy féldrágakőnek, mivel ez utóbbiak nem voltak kellőképpen lecsiszolva.

A római hölgyek nemcsak a csuklójukon, hanem a karjukon is viseltek karperecet. Kedvelt volt a tekergő kígyót utánzó karkötő, és léteztek huzalból készült, valamint nagy méretű gyöngyszemekből álló karperecek is.

Nők és férfiak egyaránt viseltek gyűrűket, ezek valamilyen társadalmi pozíció jelzésére is szolgáltak. Az ékszerfajta kört formázó alakja miatt az istenekkel való szoros kapcsolat kifejezésére is alkalmas volt. Bár minden ujjon hordhatták, legtöbbször a bal kéz gyűrűsujjára húzták fel az ékszert, mivel – amint Gellius, a II. században élő író leírásából tudjuk – úgy gondolták, innen egy vékony idegszál egyenesen a szívbe vezet. A magyarázat persze téves, a szokás azonban mindmáig kitartott.

Tízezer csigaélet egy gramm festékért

A legelterjedtebb római ruhadarabot, a gyapjúból vagy lenből – a gazdagabbak esetében selyemből – készült tunikát korra, nemre és társadalmi státuszra való tekintet nélkül mindenki viselte. Bár manapság megszokhattuk, hogy a nők ruhái rövidebbek a férfiakénál, az ókori Rómában ez még fordítva volt. Míg a tunika az utóbbiak esetében lábszárközépig ért, sőt a centurióké még ennél is rövidebb volt, az előkelő hölgyeknek viszont még a lábfejüket is eltakarta. A férfiak általában fehér vagy világos ruhákat hordtak, a nők azonban már akkoriban is szerették a színbeli változatosságot.

A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok, a clavusok voltak. A szenátorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíborszínű szegély, a latus clavus futott. A legnépszerűbb festéket, a bíbort különböző növényi anyagokból is elő lehetett állítani, de legtöbbször két tengeri csigafaj, a murex trunculus és a murex brandaris által kibocsátott váladékból készítették.

Egy gramm festékhez tízezer ilyen puhatestűre volt szükség, a mirigyfolyadékból előállított bíborszínek pedig jelentősen eltérhettek egymástól; Plinius nem kevesebb, mint 13 árnyalatról számolt be. Ami azonban a szemnek ragyogó esztétikai élményt jelentett, a szaglószervet már sokkal inkább megviselte: a részben vizelet segítségével kinyert bíborcsiga-váladékkal színezett tunika bűzét már messziről érezni lehetett.

Kényelmetlen hagyomány

A tunika felett hordható legismertebb ruhadarab, a tóga nem számított a birodalomban általánosan elterjedt viseletnek. A kezdetben félkör alakú, később ellipszis formájú, gyapjúból készült öltözetet csak polgárjoggal rendelkezők viselhették, és általában a városok lakói körében terjedt el. A II. századtól kezdve a férfiak mellett már csak a gyerekek ölthették magukra.

Az idővel egyre nagyobb méretű – Augustus idejében már öt méter széles – tógák redőit nem lehetett összefogni, így viselésük meglehetősen kényelmetlenné vált. Tertullianusnak annyira elege lett a nehezen hordható ruhadarabból, hogy a filozófusok öltözetét, a palliumot kezdte el hordani. Mivel polgártársai megütköztek a kihívó cselekedeten, kénytelen volt megírni önmaga védelmében A palliumról (De pallio) című munkáját.

A tógadivat a császárkor alatt folyamatosan változott. A ruhadarab a III. században sokszor már rövidebb volt, mint az alatta viselt tunika. Akik nem engedhették meg maguknak a jelentős anyagmennyiség felhasználásával elkészített öltözéket, togulákat, vagyis rövid, olcsóbb tógácskákat hordtak.

A nők esetében a lábfejet félig eltakaró, tunika felett hordott stólát – a tógához hasonlóan – csak egy szűk réteg viselte. A Iulius–Claudius dinasztia alatt még bármely, római polgárjoggal rendelkező férfi felesége magára ölthette, a Flaviusok idejében azonban már csak a szenátorok hitvesei hordhatták ezt a ruhadarabot.
Egy patrícius asszony tekintélyét növelte, ha keveset mutatott meg magából.

Az utcára kilépő nők ezért a stóla mellé viselt nagy méretű, négyszögletes kendővel, a pallával sokszor a fejüket is befedték. Még a köztársaság korából, a II. századból származó anekdota szerint Rómában egy bizonyos Sulpicius Gallus azért vált el feleségétől, mert az nem húzta fejére a pallát, így bájait illetéktelenek is megcsodálhatták. Bár a császárkorra már lazultak az erkölcsök, egy asszony méltóságát nagyban növelte, ha legtöbb testrészét eltakarva lépett a nyilvánosság elé.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. tél: Mesélő naplók
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár