Semmibe vették a női asztronautákat az amerikai űrrepülés hőskorában

Az 1960-as évek elején tizenhárom nő vett részt az első női űrhajósok kiképzésére indított titkos amerikai programban. Annak ellenére, hogy a szakképzett pilóták átmentek ugyanazokon a fiziológiai szűrővizsgálatokon, amelyen a Mercury Seven nevű, csak férfiakból álló űrhajóscsapat tagjai, a NASA hirtelen leállította a kevéssé ismert Nő az Űrben programot, még azelőtt, hogy a résztvevők valaha is elhagyták volna egy űrhajóval a Föld felszínét. 

Méltó vetélytársak

Amikor a NASA 1959-ben felállította az első űrhajóscsapatát, még csak férfiakat vettek fel. Bár a nőket hivatalosan nem tiltották el az 1959-ben indított Mercury-programban való részvételtől, a követelmények között szerepelt, hogy csak sugárhajtású katonai gépek tapasztalt tesztpilótái jelentkezhetnek a Mercury Seven tagjának, ezt a munkakört pedig kizárólag férfiak látták el.

A nők tehát gyakorlatilag el voltak zárva a programba való bejutás lehetőségétől, annak ellenére, hogy az űrhajózás orvosszakértői, mint a légierő dandártábornoka, Donald Flickinger, vagy a hivatalos fizikai vizsgálatokat elvégző Dr. Randy Lovelace, úgy vélték, a férfiakkal szemben a nőket kellene előnyben részesíteni, mivel ők könnyebbek, alacsonyabbak, kevesebbet esznek és kevesebb oxigént fogyasztanak – ezek a jellemzők pedig kulcsfontosságúak egy űrrepülés sikere szempontjából. A tesztek során ráadásul kiderült, a nők ellenállóbbak a sugárzással szemben, és kevésbé vannak kitéve a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatának.

Flickinger és Lovelace egy véletlen találkozásnak köszönhetően találták meg azt a személyt, aki a legalkalmasabbnak bizonyult egy női űrhajós tesztelésére. Az 1931-ben született, már 18 éves korában kereskedelmi repülőgépeken pilótáskodó, Kalifornia és Paraguay között repülő Jerrie Cobb 1960-ra már 10 ezer órát töltött el a pilótafülkében – kétszer annyit, mint a Mercury űrhajósa, John Glenn.

1960 februárjában Cobb – mint a NASA által jóvá nem hagyott Woman in Space (Nő az Űrben) program első résztvevője – elutazott Lovelace új-mexikói Albuquerque-ben található magánklinikájára. Ugyanazokon a kimerítő vizsgálatokon esett át, mint a Mercury Seven űrhajósai. A kutatók jeges vizet öntöttek a fülébe, hogy szédülést idézzenek elő, a gyomorsav tesztelélére pedig egy több mint 90 centis gumitömlőt dugtak le a torkán. Tűkkel bökdösték, vízbe és sötétségbe merítették alá az érzékszervi izolációs körülmények szimulálása érdekében.

Cobb nemcsak, hogy megfelelt a szűrővizsgálat mindhárom fázisában, hanem bizonyos teszteken jobb eredményeket ért el a férfiaknál. Amikor Lovelace 1960 augusztusában nyilvánosságra hozta a teszteredményeket, Cobb személye körül hatalmas médiafelhajtás kerekedett. Szerepelt a Life magazinban, az újságok pedig már azon kezdtek el vitázni, hogyan nevezzék a leendő űrhajóst: astronautrixnak, astronatte-nek vagy lady astronautnak.

Lovelace azonban kíváncsi volt rá, hogy Cobb eredményeire mások is képesek-e, ezért további tizenkét női pilótát kezdett el tesztelni, akik között ott volt a 21 éves repülőoktató, Wally Funk, valamint a 39 éves, nyolcgyermekes anyuka, Philip Hart szenátor felesége, Janey Hart is. A hangsebesség határát repülőjével elsőként átlépő nő, Jackie Cochran kozmetikai vállalkozásából származó bevételekből támogatta a programot. Csakúgy mint Cobb esetében, a második turnusba került nők is túlszárnyalták több teszteredményükkel a férfiakat. A babák helyett már kislány korában is repülőgépekkel játszó Funk például tíz órát töltött az „izolációs tartályban”, amivel minden női vagy férfi próbálkozónál jobb eredményt ért el. 

Félreállítva

A később Mercury 13 névre keresztelt csapat tagjai már készültek az első tesztűrhajózásukra a floridai Pensacola haditengerészeti támaszponton, amikor napokkal a szimuláció előtt Lovelace bejelentette, hogy a programot törölték, miután a haditengerészetnél megtudták, hogy a NASA nem támogatja a programot. 

Cobb és Hart ezt követően, 1962 márciusában személyesen találkozott Lyndon Johnson alelnökkel, hogy a politikust meggyőzzék a program újraindításáról. Johson csapatának egyik tagja, Liz Carpenter megfogalmazott egy levelet, amelyben kérdőre vonta a a NASA-t a női pilóták űrhajós karrierjének ellehetetlenítése kapcsán, és bár Johnson felvette az asztalról a tollát a Cobb-bal és Harttal folytatott beszélgetést követően, hogy aláírja az irományt, ám végül csak azt firkantott a papírra: „Ezt most fejezzük be!”.

Cobb és Hart 1962 júliusában egy kongresszusi albizottság előtt is megjelent. A diszkrimináció ellen felszólaló Cobb beszédében arra hivatkozott, hogy ők csak helyet kértek maguknak nemzetük űrhajózásának jövőjében, és hivatkozott a Mayflowerre, valamint az első, vadnyugatra tartó vonatkocsikra is, amelyekben szintén utaztak nők, hogy a férfiakkal együtt építsék a közös jövőt. Ugyanígy szeretnének úttörő szerepet játszani az űrhajózás tekintetében is – mondta Cobb. „Úgy vélem, a társadalmunknak meg kell szüntetnie azon nőkkel szembeni rosszallását, akik a családi élet és a karrier összeegyeztetésére törekednek” – fejtette ki Hart.

A Földet amerikaiként először 1962. február 20-án megkerülő John Glenn öt hónappal történelmi tette után kifejtette, hogy egy nők számára kiírt NASA-program veszélyeztetné a holdraszállást még az évtized vége előtt megvalósítani igyekvő amerikai célt. Glenn úgy vélte, a nők képesek lennének űrhajóssá válni, ám a társadalmi rend egyszerűen úgy van megalkotva, hogy ugyanúgy, ahogy háborúzni is a férfiak szoktak, a repülés is az ő feladatuk.

A NASA a nőügyekben felelős tanácsadóként szerződtette Cobbot, sok feladatot azonban nem szánt neki. Cobb nem is szívlelte túlságosan a munkakört, és elégedetlensége csak tovább nőtt, miután Valentyina Tyereskova személyében a szovjetek 1963-ban egy nőt küldtek az űrbe. Cobb legközelebb akkor került az űrutazáshoz, amikor a fotósok kedvéért egy Mercury űrhajó űrkabinjával pózolt. Nem csoda, hogy otthagyta a munkát.

Később az Amazonas dzsungeleiben élők számára juttatott gyógyszereket és humitárius segélycsomagokat, amiért Nobel-békedíjra is jelölték. Az első amerikai nő, Sally Ride végül 1983-ban jutott el az űrbe, 1995-ben pedig a Mercury 13 tizenegy még élő tagja közül nyolcan követték együtt, ahogyan Eileen Collins révén a történelemben először száll fel egy űrhajó egy amerikai női parancsnokkal fedélzetén.