Pillantás a szoknya alá: a frivolan hintáztató Jean-Honoré Fragonard

Első pillantásra csak az tűnik fel, hogy egy rózsaszín ruhás lány – hiszen ki más is ülhetne a hintán, mint egy kislány – világos színű, felhőszerű foltként lebeg a zöldes-kékes tájban, amely elsőre ugyancsak felhőszerű, habos foltok formájában fogja körbe a hintázó alakját. Szinte halljuk a madárcsicsergést, amikor közelebb hajolunk a képhez, hogy jobban megszemlélhessük, mi is van rajta.

Vissza Rómába

Ekkor kirajzolódnak a fák levelei, ahogy körbejár a tekintenünk, észrevesszük, hogy nem felhők, hanem dús lombú, burjánzó bokrok és fák között vagyunk. Az érzés, hogy szinte belesüppedünk ebbe a kék-zöld tejszínhabba, egyre fokozódik. Amikor szemünk újra végigsiklik a lombokon, kirajzolódnak az eddig rejtve maradt részletek: két szobor tűnik fel, az egyik a kép bal oldalán, talapzaton áll, míg a másik a kép középvonalában, a lombok alá rejtve.

Előbbi posztamense előtt egy fekvő férfialakot fedezhetünk fel, talán ő hintáztatja a rózsaszínruhás kislányt? Ha a tekintetünk továbbsiklik a „kislány” világos foltja felé, kapisgálni kezdjük, hogy ez az eperszínű tejszínhabba öltözött leányka már nem is olyan kicsi. És legvégül talán a harmadik figurára is figyelmesek leszünk: a háttérben meghúzódva, szinte abba beleolvadva körvonalazódik egy másik férfi alakja is. Kezében kötél, amelynek vége a hintát mozgatja előre és hátra. A madárcsicsergés mintha kicsit csendesedne, ellenben a páratartalom, a levegő fülledtsége mintha határozottan nőtt volna az alatt az idő alatt, amíg tekintetünket körbejártattuk a festményen...

XV. Lajos idejében vagyunk – a Bourbon-dinasztia utolsó évtizedeit éli. A kétévesen árván maradt Lajost 13 évesen koronázták királlyá, 15 évesen vette feleségül menyasszonyát, a trónfosztott lengyel király akkor 22 éves lányát, aki két évvel később már életet is adott 11 gyermekük közül az elsőnek. A fiatalon örök hűségre esküdött francia uralkodó számtalan szeretője közül talán Madame de Pompadour és Madame de Barry a legismertebbek. Ahogy a király egyre idősebb lett, úgy nőtt az érdeklődése az egyre fiatalabb lányok iránt – a számára kiválasztottakat egy külön intézményben, a Parc aux Cerfs-ben, a Szarvasparkban nevelték. A francia udvar hanyatlásának kétségkívüli a mélypontja ez az időszak. XV. Lajos már nem érte meg a forradalmat, 1774-ben unokája, XVI. Lajos került a trónra.

Jean-Honoré Fragonard az ancien régime utolsó évtizedeinek legtermékenyebb festője volt, műhelyéből több mint 550 festmény került ki. A rokokó kiteljesedésének mestere ő, akit azonban a történelem nem kímélt meg attól, hogy lássa annak felbomlását és bukását is. XV. Lajos az 1760-as évek közepén figyelt fel a művészre, akinek sorsa ekkor el is dőlt: elköteleződött a rokokó zsánerfestészet könnyed, élvhajhász, pikánsan erotikus műfaja mellett.

Az életkép megszületésénél Németalföld barokk festői bábáskodtak: az 1600-as években éppen azért válhatott annyira népszerűvé, mert az átlagos emberek életének hétköznapi jeleneteit örökítették meg úgy, hogy közben mindig tartogattak valamilyen rejtett, de a művelt közönség számára felfedhető mondanivalót. A rogyásig telt asztalok, a vázákban virító dús csokrok vagy a szoba sarkában elrejtett koponyák egytől egyik az élet mulandóságára, a földi örömök végességére figyelmeztették a képek nézőit. Több mint száz évvel később a francia közönség éppen erre nem volt kíváncsi, éppen erről nem kívánt tudomást venni – szinte a Római Császárság bukása előtti időkre emlékeztető módon élt az akkori mának, halmozta az élvezeteket, miközben vastag púderrétegek, rizsporos parókák, szűk fűzőjű abroncsos szoknyák mögé rejtőzött, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Fragonard zsánerképeket fest, látszólagos témája az ember – ám éppen az ember az, ami legkevésbé érdekli őt. Az egyes alakok csupán dekoratív bábok a festői tájban. A fák lombjai, a bokrok levelei végtelen pontossággal kidolgozottak – ellentétben az arcokkal vagy éppen a ruhákkal. A lényeg a pikáns játékosság, a könnyed pajzánság és természetesen a festői összhatás – a művész korának hű tükrévé válik tehát. Az ember eszköz lesz csupán, egyéniség és érzések nélküli epizódszereplő, egyetlen feladata a látvány, az összhatás fokozása.

Szeretők gyűrűjében

A „felhőpaletta” – ahogyan a Fragonard által használt színeket nevezték – színeivel megfestett, játékos fénnyel beburkolt alkotás a rokokó festészet emblematikus festménye lett. A mű eredeti címe A hintázás örömteli balesetei. A hintázó nőalak rezzenéstelen arccal emeli magasba bal lábát éppen akkor, amikor a hinta a legmagasabb lengőpontjához ér. Ebben a pillanatban nem csupán az aprócska papucs repül le a lábáról, hanem az éppen alatta fekvő, látványos gesztust tevő fiatalember is betekinthet fodros, sokrétegű szoknyája alá.

És ha még ez sem lenne elég pikáns, akkor a háttérben, a főszereplő hölgyet hintáztatva egy újabb alakot fedezünk fel – némely feltételezések szerint éppen a hintán ülő asszonyka férjét, aki persze mit sem sejt arról, hogy feleségének szeretője a szemközti bokorban rejtőzik. Más elgondolások szerint ez a háttérben álló férfi a kertész, akit Fragonard az eredetileg tervezett püspöki figura helyett festett. A művet a francia egyház kincstárnoka rendelte meg a festőtől, ezért merülhetett fel a játékos kedvű művészben annak az ötlete, hogy egy egyházi figurát fessen a jelenet hátterébe. A hintázó nő modellje a megrendelő kincstárnok szeretője – az sem lehetetlen, hogy ő áll a háttérben, ő hintáztatja a fellibbenő szoknyájú hölgyet, aki, a jelenet tanúsága szerint, a kor divatjának megfelelően másik szeretőt is tartott: azt, aki a szoknyája alá láthat. Mindezt talán éppen a férje kertjében…

A hinta rövid időn belül bekerült a XVIII. század legfrivolabb alkotásai közé – sikere nem csupán a jelenet témájával magyarázható. Világos színei, puha fényei, a könnyed ecsetvonások a rokokó festészet végső felvillanásainak egyike egy letűnőfélben lévő korszak utolsó óráiban, a nagy francia forradalom előestéjén.

Watteau: A szerenád, 1715–18. London, National Gallery

A mindössze 36 évet megélt Watteau a francia rokokó festészet meghatározó alakja – nevéhez fűződik az új típusú, gáláns életkép, a „fête galante”, amely súlyos tanulságok helyett az idilli, a természetes és a szép iránt lelkesedő közönségnek szólt. Festményeinek valódi cselekménye nincs, témája maga a boldogság vagy a boldogság utáni vágyódás – a főszereplő nála tehát még az ember. Nem konkrét személyeket ábrázol ugyan, de a képek fő elemei a figurák, míg a táj háttér marad csupán.

A szerenádot ábrázoló festményét is szinte teljesen emberi alakokkal tölti ki: az előtérben ülő, kottát tartó, vöröses ruhás nő és a mellette gitározó, feléje hajoló férfialak mögött csupán elnagyolt foltokként jelennek meg a fák és bokrok lombjai. A két főszereplő alakja klasszikus, piramidális kompozíciót alkot, amelyet egy szakállas, talán filozófus férfi antik büsztje koronáz meg.

Messze vagyunk attól a frivol pajkosságtól, amely Fragonard műveit jellemzi majd. Watteau nem az egyes emberre fókuszál, de általában véve „az ember” a leginkább őt érdeklő téma: vágyaival, kívánságaival, örömeivel. Festészete az antik bukolikus költészet nyomán született irodalom képzőművészeti párhuzama. Szereplői vágyakoznak a szép, a jó, a tökéletes iránt – hiányzik belőlük a könnyedség, a játékosság, a pajzánság. Tisztában vannak ennek a világnak a tökéletlenségével, nem tesznek úgy, mintha minden rendben lenne, mintha gondtalanul felül tudnának emelkedni ezen a tökéletlenségen – ehelyett inkább elvágyódnak egy sohasem volt világba, amelyet szebbnek, jobbnak és idillibbnek képzelnek.

Boucher: Diana fürdője, 1742. Párizs, Louvre

Fragonad 18 évesen került Madame de Pompadour kedvenc festője, Boucher párizsi műhelyébe. Boucher a „boudoir”-stílus nagymestere volt – a dekorativitás, a könnyed, felhőtlen szórakoztatás kapcsolódott a nevéhez. A XVII. századi akadémikus festészet megmerevedett, staffázsszerű alakjai, kiüresedett gesztusai, didaktikus célzatú allegóriái után a rokokó embere szépségre, vidámságra, szórakozásra vágyott mindenféle tanulságok és életbölcsességek nélkül. Élvezni akarta az életet, a földi örömöket anélkül, hogy a jövőre kellett volna gondolnia.

Nem véletlen, hogy Boucher lett ennek a közönségnek a kedvence. Témáit csupán ürügyként használta arra, hogy erotikus aktképeket fessen. A két nőalak mintha beszélgetne éppen, a legnagyobb természetesség üldögél teljesen meztelenül egy vízparti tisztáson. Hogy egy római istennőről, Dianáról és egy nimfáról van szó, az csupán az értő közönség számára egyértelmű. Az istennő attribútumainak köszönhetően ismerhető fel: fejdísze mutatja kapcsolatát a Holddal, a földön fekvő íjak és az elejtett vadak hirdetik, hogy ő a vadászat istennője is. A mitológia elbeszélése szerint Diana igen harcos természetű volt, nem véletlenül lett a vadállatok és a vadak ura is. Ennek a harcosságnak ezen a képen azonban nyoma sincs. Ahogy a képről írni szokták: ez a festmény „a női test himnusza”. Az ártatlanság, amely a nőalakokból sugárzik, a tejfehér bőr, a kicsi és kerek arcok, a telt idomok mind-mind a XV. Lajos korabeli nőideált jelenítik meg.

Különös pikantériát ad a képnek, hogy Diana, akit Boucher érzékien erotikus módon a női aktok legszebbikeként ábrázolt, a szüzesség istennője is volt – szinte törvényszerű abban az erkölcsi dekadenciában, amely a XVIII. század közepi párizsi nemesség köreire volt jellemző. Boucher műveit nézve hamar ráismerünk újra és újra ugyanazokra az elemekre: az árkádiai hangulatot sugározni kívánó, de láthatóan nem valódi táji háttérre, a finomkodó gesztusokra, a „rutinos” kecsességre, az üres kimódoltságra – egy igényt szolgált ki készségesen, a kor szépség, báj és erotika iránti igényét.

Fragonard: A titkos találka, 1771. New York, Frick Collection

Több francia festőhöz hasonlóan Fragonard is hosszabb utazást tett Itáliában, ahol számos vázlatot készített kertekről, szökőkutakról, templomokról: kifejezetten tehetséges tájképfestőnek bizonyult. Ezen a körúton ismerkedett meg a holland és flamand mesterek, Rubens, Rembrandt, Franz Hals és Ruisdael műveivel – irántuk érzett csodálatának jeléül átvette laza, de erőteljes ecsetkezelésüket.

1765-ben bekerült a Királyi Festészeti Akadémiára, XV. Lajos egy mitológiai témájú alkotására figyelt fel, amelyet meg is vásárolt, hogy gobelinműhelyében elkészíttesse azt. A művésznek lakhelyet kínált a Louvre-ban, valamint a „királyi festő” titulust. Fragonard ebben az időben még azon vívódott, hogy vajon a klasszikus, a mitológiai vagy valamilyen más téma felé kötelezze-e el magát – a királyi kísértésnek azonban nem tudott ellenállni, így az 1760-as évek második felétől a párizsi udvar ízlésének megfelelően dolgozott.

A titkos találkát ábrázoló festményén már csak egy antik istennőt mintázó szobor emlékeztet a mitológia iránti egykori érdeklődésére. A magas talapzaton álló Vénusz központi motívum a képen, a festménynek az az eleme, amely elsőként vonja magára a figyelmünket, a szerelem istennőjeként pedig a kép témájára is utal. A lágy színekkel és hihetetlenül könnyed ecsetvonásokkal megfestett táj egy szerelmes pár titkos találkájának ad helyszínt. A staffázsfigurákként megjelenő alakokat szinte elrejti a burjánzó növényzet, elnyomja a föléjük magasodó márványszobor.

A festmény egy négyrészes sorozat második darabja, amelyet XV. Lajos egyik legismertebb szeretője, Madame du Barry rendelt meg a festőtől louveciennes-i pavilonjába. A „Szerelem múlása” sorozat első része Az üldözés, a harmadik A szerelmes levél, a negyedik pedig A megkoronázott szerelmes.