Saját, tévedésből megjelent nekrológja vitte rá Alfred Nobelt a nevét viselő díj megalapítására

Manapság Alfred Nobel nevéről leginkább a róla elnevezett díj jut az ember eszébe. Tulajdonképpen ez volt a végakarata is, hiszen nem számított különösebben népszerű vagy kedvelt embernek a kortársai körében. De mi vezetett el a díjat felállító szándékhoz? Erre a kérdésre keressük a választ Alfred Nobel életében.

Vállalkozó kedvű család

Alfred Nobelnek volt honnan örökölnie a robbanószerek iránti érdeklődését. Édesapja, Immanuel Nobel maga is feltalálóként dolgozott, noha eleinte sikertelenül próbálkozott mérnökként befutni.

Amikor 1833-ban Stockholmban Alfred megszületett, a család nem volt kilátástalan anyagi helyzetben. 1837-ben azonban Immanuel csődbe ment, és a hitelezői elől külföldre menekült, Nobelék pedig az édesanyjának, Andriette Nobelnek a kis fűszerüzletéből éldegéltek.

Immanuel Nobel egyenesen Oroszországba ment, ahol sikerült megnyernie magának I. Miklós orosz cárt. Az uralkodó figyelmét egy víz alatti akna feltalálásával hívta fel magára. Végül sikerült gyárat alapítania, amely a hadi megrendelésekre szakosodott. 1842-ben a család újra egyesülhetett, mikor Andriette Szentpétervárra költözött.

Nobelék vállalkozása különböző termékek széles palettáját állította elő, torpedókat, rétegelt falemezeket vagy éppen gyári gépeket. A legprosperálóbb időszak a vállalkozás életében az 1853–56 között zajló krími háború volt, ebben az időszakban az orosz állam számtalan megrendeléssel fordult Nobelékhez.

Maga Alfred Nobel Oroszországban tanult, és mivel később is számtalan országban élt életvitelszerűen, nemcsak sok nyelvet beszélt, de önmagát is világpolgárként határozta meg. Amikor apja látta, hogy a fia milyen tehetséges, Párizsba küldte tanulni, később pedig az Egyesült Államokban töltött el hosszabb időt.

Itt találkozott 1844-ben Ascanio Sobrero itáliai vegyésszel, aki három évvel később felfedezte a nitroglicerint. Ez az anyag rendkívül ígéretesnek tűnt, ám a legkisebb mechanikai hatásra is képes volt felrobbanni, ezért a világ tudósai közül sokan kezdtek neki egy stabil, az iparban is alkalmazható változat kifejlesztésének.

A Nobel család oroszországi gazdasági helyzete megrendült, miután a krími háború végeztével az a hadi konjunktúra, amelyet meglovagoltak, véget ért. 1862-ben Immanuel Nobel cégét eladták a hitelezők, és a család visszatért Svédországba.

Megzabolázni a robbanás erejét

A családi vállalkozás középpontjába a különböző robbanószerek fejlesztése került. A vegyészmérnöki végzettséget megszerző Alfred számára természetesnek tűnt, hogy a család számára kamatoztassa tudását. Maga Alfred több szabadalmat is bejelentett már ekkor.

A nitroglicerin megszelídítéséről szóló próbálkozások persze nem jártak mindenféle veszély nélkül. 1864. szeptember 3-án robbanás történt a Nobel-gyárban, amelyben Emil, Alfred öccse is életét vesztette.

Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető az, hogy mégis sikerült a nitroglicerint olyan formába hozni, hogy az kevésbé balesetveszélyes és jobban felhasználható legyen. Szállítás közben egy nitroglicerines tartály eltört, de mégsem robbant fel. Amikor megvizsgálták a baleset körülményeit, rájöttek, hogy a nitroglicerines üvegek közé kovaföldet töltöttek, és az felszívta a robbanószert. Így az anyag stabil maradhatott, és nem robbant fel.

Ez a felismerés megkönnyítette Alfred Nobel dolgát, így csak meg kellett találnia a kovaföld és a nitroglicerin megfelelő arányát, amelyekből rudakká formálható pasztát készített. Emellett arra is ügyelnie kellett, hogy a robbanóerő ne csökkenjen a felhasználáskor.

Az így kapott anyagot dinamitnak nevezte el, a görög „dünamisz” szó után, ami erőt jelent. A találmányát később tökéletesítette: megalkotta a gyújtózsinórral működő detonátort, de szabadalmaztatott olyan találmányokat is, mint a robbanógumi és a füst nélküli lőpor. Ennek ellenére árulkodó tény, hogy Stockholmban nem engedélyezték a dinamit gyártását.

A dinamit forradalmasította az ipart és a bányászatot is, lehetővé téve a sokkal biztonságosabb működést. Emellett természetesen a hadiipar is felhasználta a maga céljaira az új találmányt. Bár Nobel maga békeszerető ember volt, és a dinamitot sem azért találta fel, hogy hadicélokra alkalmazzák, mégsem reflektált erre különösebben jól. Nobel hol képmutató módon, hol egyszerűen tudomást sem véve, később inkább önvádlón viszonyult hozzá. Egy szerencsétlen véletlen azonban ráébresztette arra, hogy ezen változtatnia kell.

A szerethetetlen figura

1888-ban meghalt Ludvig Nobel, Alfred bátyja. A hírlapok azonban tévesen az ő haláláról tudósítottak, így Alfred Nobel szembesülhetett a saját nekrológjával. Egy francia újság olyan szalagcímet adott a gyászjelentésének, hogy „A halál kereskedője meghalt”.

A cikk többek közt azt is állította róla, hogy Nobel gazdagságának a titka abban rejlett, hogy feltalálta, miként lehet sokkal több embert megölni. Alighanem ez lehetett az a pont, amikor elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy ne a háború kapcsán maradjon fenn az emlékezete.

A másik motivációja vélhetően egy személyes kapcsolat lehetett. Nobel, bármilyen zsenialitással is bírt, a magánéletében soha nem volt egy szerethető figura. Nem házasodott meg, élete végéig magányos maradt. Miután már alaposan benne járt a férfikorban, 1876-ban feladott egy hirdetést, amelyben középkorú, nyelveket beszélő hölgyet keresett titkárnőnek és házvezetőnőnek.

A jelentkezők közül végül Bertha von Suttnert választotta. Bertha Suttner közismert pacifista volt, később még könyvet is írt „Tegyétek le a fegyvereket” címmel. Folyamatosan bírálta Nobelt a tulajdonában lévő fegyvergyárak miatt. Állítólag a feltaláló még romantikus viszonyba is akart bonyolódni a házvezetőnőjével, ám ő végül titokban visszatért Bécsbe, hogy ott megházasodjon Arthur von Suttnerrel.

Ennek ellenére a két fél később levelezőviszonyban maradt egymással, és úgy tűnik, hogy Bertha komoly szerepet játszott abban, hogy végül Nobel végakaratában hangsúlyossá váljon a békevágya.

Nobel nevéhez fűződik a kölcsönös elrettentés doktrínájának első említése is. „Talán az én gyáraim előbb fognak véget vetni a háborúnak, mint a kongresszusaid. Egy nap, amikor két hadsereg egyetlen másodperc alatt képes lesz megsemmisíteni egymást, minden civilizált nemzet vissza fog rettenni a háború borzalmától, és leszerelik haderejüket.” – írta Bertha von Suttnernek.

Egy hallhatatlan díj születése

1895. november 27-én a párizsi svéd–norvég klubban Nobel aláírta utolsó végakaratát. A feltaláló egy évvel később hunyt el, és a végakarat ismertetésekor derült ki a családtagok számára, hogy nem örököltek semmit. Noha ők sem voltak szegények – többek közt Ludvignak köszönhetően a család cége részt vett a bakui olajmezők kiaknázásában –, nem feltétlenül igyekeztek teljesíteni a végakaratot.

Nobel a vagyonának 94%-át, több mint harmincmillió svéd koronát szánt arra, hogy egy díjat alapítson, amelyet évente öt embernek osztanak ki, aki az emberiség legnagyobb hasznára tevékenykedett a fizika, a kémia, az orvostudomány és az irodalom területén. Az ötödik díjat az kaphatta meg, aki a legtöbbet és a legjobbat tette a nemzetek közötti testvériség előmozdításáért.

A mai áron körülbelül fél milliárd dolláros felajánlás utóélete nem volt egyszerű. A hagyaték kezelésére egy alapítványt hoztak létre, ám pont a vagyon mérete okozott komoly problémákat. Végül két ember, Ragnar Sohlmann és Rudolf Liljequist kitartó munkájának köszönhetően született meg a díj a végakarat szerint.

Számos utazást tettek, dokumentumokat mentettek meg, és vagyontárgyakat helyeztek biztonságba, mielőtt azokat lefoglalták volna. A francia hatóságok például megpróbálták megakadályozni, hogy Nobel vagyonának elemei elhagyják az országot, de Ragnar Sohlmann végül egyszerűen csak csomagként feladta a megfelelő dokumentumokat, és elpostázta Svédországba.

A megálmodó szerint komoly intézmények feleltek a díj kiosztásáért, így a fizikaiért és a kémiaiért a Svéd Tudományos Akadémia, az orvosiért a Karolinska Intézet, az irodalmiért a Svéd Akadémia (amely nem azonos a Svéd Tudományos Akadémiával) felelt.

Az egyetlen kivételt a Nobel-békedíj jelentette, amelyet a végakarat szerint a norvég parlament, a Storting ítél oda. Nobel halála idején a két ország még egy államot alkotott, ám 1905-ben Norvégia függetlenné vált. Később már nem a parlament, hanem egy, a parlament által kinevezett bizottság tagjai ítélték oda a Nobel-békedíjat.

Hogy a végrendelkező Nobel miért a norvég parlamentet választotta döntőbíróul, nem lehet tudni. Egyesek szerint azért, hogy Svédországot ne érje külföldi politikai nyomás ez ügyben, mások szerint azért, mert a norvégokra a 19. században kevésbé volt jellemző a militarizmus, de sokan gyanakodnak arra is, hogy a norvég parlament ez idő tájt megtett békére irányuló lépései, például a közvetítői szerepei miatt esett rájuk Nobel választása.

A díj sorsa egyébként a felsorolt szervezetektől is függött, mivel azoknak el kellett fogadniuk a felelősséget. Erre végül is 1897 folyamán sor került sor. Az első díjátadót 1901. december 10-én tartották, Alfred Nobel halálának évfordulóján. Érdekes módon a svéd király ekkor nem ment el a ceremóniára, maga helyett a koronaherceget küldte, mert úgy vélekedett, hogy a díj túlságosan internacionális jellegű. A díjat kezelő Nobel Alapítvány kezét eleinte megkötötte az a tény, hogy csak állami vállalkozásokba fektethették a pénzt, de az alacsony kamatok végül azt eredményezték, hogy a díjjal járó pénzjutalom reálértéke folyamatosan csökkent. Ezért azt a megkötést 1950-ben eltörölték.

Bárhogyan is vélekedtek Alfred Nobelről a kortársak, a számítása tulajdonképpen bevált. Manapság már nem a dinamit feltalálójaként, hanem a legnagyobb presztízsű tudományos kitüntetés megalapítójaként gondolunk rá.