Saját heréjüket leharapó hódok és kígyógyilkolászó szarvasok – tíz középkori hiedelem az állatokról

A középkor világa gazdag volt a különös hiedelmekben. Nem voltak ez alól kivételek az állatok sem, amelyekről a bestiáriumoknak nevezett könyvekben olvashatunk leginkább. Az ókori történetekből és középkori legendákból merítő, néha egészen bizarr műfaj egyik ékes példája az az Oxfordban őrzött 13. századi bestiárium, amelynek leírásaiból ismerhetünk most meg néhányat

A nemes oroszlánok

Az állatok királyáról, az oroszlánokról úgy tartották, hogy természetüket tekintve rendkívül nemes teremtmények, akik csak „akkor haragszanak meg az emberre, ha az árt nekik.” Így például megkímélik azokat, akik lefekszenek a földre, és inkább támadnak meg férfiakat mint nőket. A közvélekedés szerint gyermekeket pedig csak akkor ölnek meg, ha rendkívül éhesek.

A gyógyító hódhere

Egy – az állatok számára – elég kellemetlen hiedelem kapcsolódott a hódokhoz, ugyanis sokáig úgy vélték, hogy a hódok heréje gyógyító hatású, ezért pedig rendszeresen vadásztak is rájuk. Úgy tűnik azonban, hogy emellett meglehetősen bölcs állat hírében is álltak. Feljegyezték ugyanis, hogy amikor egy hód észreveszi, hogy a vadász üldözi őt, inkább leharapja a saját heréjét és odaveti azt a vadász elé, hogy aztán ő maga elemenekülhessen.

A szörnyűséges viperanász

Egészen horrorisztikus elképzelések éltek arról, hogy miként történik a viperák szaporodása. A középkori emberek úgy vélték, hogy a hím vipera úgy termékenyíti meg a nőstényt, hogy beleteszi a saját fejét annak szájába és így juttatja célba a hímivarsejteket. A nőstény azonban a szexuális gyönyör közben leharapja a hím fejét. A szörnyűségek azonban nem érnek itt véget, hiszen a korabeli felfogás szerint az anyavipera sem éli túl gyermekeinek születését. A kis viperák ugyanis eszerint nem várják meg azt, amíg természetes módon világra nem jönnek, hanem fogaikkal kivájják magukat anyjuk testéből.

Hogyan készül egy medvebocs?

Hasonlóan különös felfogás élt a medvék szaporodásáról is. Úgy tartották, hogy a hím és a nőstény medve alapvetően tiszteli egymást, ezért külön fekvőhelyet alakítanak ki maguknak a barlangjukban. Az anyamedve terhessége nagy gyors lefolyású volt a középkori emberek szerint, és mindössze 30 napig tartott. A rövid terhesség azonban nem nyújtott volna elég időt a medvebocsok teljes kifejlődéséhez, ezért az anyamedve valójában egy kicsi, fehér, formátlan „húsdarabot” szült meg. Ezt a „medvekezdeményt” – amelynek ekkor elvileg még szeme sem volt, a szülők fokozatosan formálták ténylegesen medve alakúvá azáltal, hogy nyelveikkel folyamatosan nyalogatták. Az így kiformált bocs testét aztán mellkasukhoz szorították annak érdekében, hogy saját testük melegével életet leheljenek belé.

A kígyóölő szarvas

A szarvasokról úgy vélték, hogy ezek az állatok a mérgeskígyók természetes ellenségei. Így ha egy szarvas megbetegszik, azonnal egy kígyó keresésére indul, majd kicsalja azt annak üregéből. Mikor ez megtörtént, a szarvas elfogyasztotta a kígyót, aminek hatására meggyógyult.

Az átvert anyatigris

A tigrisekről azt gondolták, hogy anyai ösztöneik adott esetben mindent, akár még emlékeiket, sőt, a józan eszüket is felülírhatják. Ezt örökíti meg az a történet is, amely szerint egyszer egy vadász elrabolt egy tigriskölyköt és igyekezett elmenekülni az őt üldöző anyatigris elől. A félelmetes ragadozó azonban gyorsabb volt a lóháton menekülő vadásznál, így egyre közelebb és közelebb ért hozzá. A vadász ekkor egy üveggömböt hajított maga mögé, amelybe belepillantva egy tigris képét látta tükröződni a dühös anyatigris. Azt gondolva, hogy a kölykét kapta vissza, megállt, ezzel lehetőséget adva a rablónak, hogy távolabb kerüljön. Amikor felismerte, hogy átverték, még dühösebben, kettőzött erővel vetette bele magát az üldözésbe, de a vadász ismét egy üveggömböt ejtett el, mikor közelebb ért. A trükk ezúttal is bevált, hiszen a gyermekéért való aggódás már a pár perccel korábbi eseményeket is kitörölte az anyatigris emlékezetéből.

A ravasz rókák

A ravasz rókákról szóló meséket még napjainkban is ismerjük. Ezek egyik gyökere kétségtelenül a rókák egyik vadász-cselét megörökítő középkori felfogás. Eszerint a róka hajlamos volt magát halottnak tettetni, majd amikor a dögevő madarak köré gyűltek, hogy lakmározzanak a húsából, villámgyorsan felpattant és ő kapta el a szerencsétlen madarakat.

Mérges szalamandrák

A szalamandrákat kétségtelenül az egyik legveszélyesebb állatoknak tartották a középkorban. Úgy vélték róluk, hogy sértetlenül tudnak akár lángok között is tanyázni és szükség esetén a tüzet is képesek eloltani. Az igazi veszélyt a mérgük jelentette az emberre, ugyanis a korabeli hiedelem szerint a szalamandrák előszeretettel másztak fel az almafákra, ahol aztán az összes gyümölcsöt megmérgezhették. Hasonlóan a kutak vize is veszélyben lehetett tőlük.

A farkas, aki megfosztja hangjától az embert

A farkasokat a rókákhoz hasonlóan ravasz vadászoknak tartották a középkorban. Úgy vélték, hogy általában magukat sánta kutyának tettetve közelítik meg a bárányokat, míg az őrző kutyák figyelmét azzal kerülik el, hogy széllel szemben közelítik meg  a nyájat. Ha hibáztak, és véletlen megreccsent egy fadarab vagy az avar a léptük alatt, büntetésképp ráharaptak saját, „bűnös” lábukra. Mindemellett azt is gondolták a farkasokról, hogy ha előbb veszik észre az embert mint az őket, akkor képesek megfosztani az embert a hangjától.

A párduc sárkányriasztó szájszaga

Egy egészen különös történet maradt fenn a párducok szokásait illetően. Eszerint miután teleeszik magukat, visszatérnek az odújukba, ahol három napig alszanak. Ezt követően újra előbújnak és egy hangos üvöltéssel szájukon egy édes illatot eregetnek ki. Ez az édes pedig illat odavonzza hozzá az erdő valamennyi állatát. Egyedül a sárkány nem bírja ezt a szagot, ezért ő az üvöltést hallva elrejtőzik inkább egy barlang mélyére.