Római uralom a Kárpátok között: harc Dáciáért

Amikor Iulius Caesar i.e. 44. március idusán elindult a Pompeius színházban tartandó szenátusi ülésre, még úgy tervezte, hogy ott felhatalmazzák egy Dacia elleni háborúra.

Domitianus dák háborúja (85-89.)

A tervezett háború katonai előkészületei már meg is kezdődtek, azonban a Caesar ellen elkövetett merénylet után a dák-kérdés hosszabb időre lekerült a római külpolitika napirendjéről. Ezt elősegítette az is, hogy a megközelítőleg Caesarral egyidőben meggyilkolt Burebista halála után a Dák Királyság részeire hullott szét és öt, majd négy központ vetélkedett a legfőbb hatalom megszerzéséért. Ezért a dákok nem tudtak hatékonyan fellépni a rómaiak Közép- és Alduna térségében i.sz. 1. század első felében történő térnyerésével szemben.

Decebal emléke ma is él

Pár évtized múlva, talán pontosan a rómaiak fenyegető közelsége miatt, a dák területek újra egyesültek Diurpaneus vezetése alatt, aki 85-86 telén megtámadta a Római Birodalmat. A moesiai római helytartó Oppius Sabinus megpróbálta felvenni a harcot a támadókkal, de súlyos vereséget szenvedett és ő maga is elesett a harcokban. Ezt követően Domitianus császár a helyzet súlyosságára való tekintettel a praetorianus testőrség parancsnokát Cornelius Fuscust nevezte ki főparancsnoknak. Fuscus 87-ben egy nagyjából öt légiót számláló hadsereggel ellentámadásba kezdett, megpróbálta elfoglalni a dák központi területeket, csakhogy a dákok sikeresen tőrbecsalták a támadókat, a fogságba esett római parancsnokot pedig kivégezték.

A rómaiak legyőzése után Decebal király tisztázatlan körülmények között került a dák állam élére, bár az is elképzelhető, hogy a győzelem után Diurpanes változtatta nevét Decebalra. Ezt a kérdést azonban mindeddig még nem sikerült tisztázni.

A rómaiak természetesen nem hagyhatták annyiban, hogy immár két magasrangú római tiszt halt meg a háborúban és két súlyos vereséget is el kellett szenvedniük, ezért 88-ban Tettius Iulianus vezetésével egy újabb sereget küldtek Daciába, melynek Tapae mellett végre sikerült győzelmet aratnia. Domitianus ellenben leállította a további hadműveleteket, mivel egy újabb germán háborúra is fel kellett készülnie, így a rómaiaknak nem sikerült kihasználniuk a tapaei győzelmüket.

Ennek eredményeként pedig 89-ben egy Rómára nézve szégyenletesnek is nevezhető békét kötöttek Deceballal. A béke szerint Dacia római kliensállam lett ugyan, ám Decebal cserébe évjáradékot és katonai szakembereket kapott, akik római mintára építették át a dák hegyierődöket és fejlett katonai és műszaki ismeretekhez juttatták a dákokat.

Az első nagy római-dák háború (85-89.) mérlege alapján a dákok kerültek ki győztesen a konfliktusból, elvégre két jelentős győzelem és egy vereség után a névleges függőség elismeréséért cserébe éves anyagi juttatáshoz és korszerű katonai ismeretekhez jutottak, ráadásul még a korábban megszerzett hódításaikat is megtarthatták. Róma számára azonban nyilvánvalóan nem volt megnyugtató a 89-es rendezés. Nem is csoda, hogy Domitianus halála után az első adandó alkalommal úgy döntöttek, hogy leszámolnak a dákokkal.

Róma visszavág: a traianusi háborúk

Traianus császár 101-ben hatalmas volumenű csapatösszevonásokat hajtott végre az Al-Duna több pontján, valószínűleg több mint százezer római katonát vezényeltek ekkor a térségbe. A támadás március 25-én kezdődött, amikor az inváziós erők egyszerre több ponton keltek át a Dunán. Maga Traianus Viminaciumból indult, majd Lederatánál hajóhídon kelt át a folyón, miközben utak és ellátóbázisok létrehozásával igyekezett kiépíteni a későbbi hadműveletek logisztikai hátterét.

Minden jel arra mutat, hogy a rómaiak tudták: a Kárpátok között meghúzódó ellenség legyőzése nem lesz könnyű feladat és akár évekbe telhet, ezért szükségük lehet a megfelelő logisztikai háttér kiépítésére a Dunától északra fekvő régióban. A római főerők ezért kicsit késve kezdték meg a dák főváros, Sarmizegethusa irányába történő előrenyomulásukat, így miután Tapaenál ismét gyözelmet arattak Decebal seregei felett, a következő évre kellett halasztaniuk a főváros elleni támadást.

Decebal azonban nem akarta pihenéssel tölteni a téli hónapokat, ezért szövetkezett a szarmata roxolánokkal, akinek a földjeit a rómaiak felvonulási zónaként használták, valamint a bastarnákkal. Az egyesült dák-roxolán-bastarna haderő 101-102 telén támadást intézett Moesia provincia és az ott telelő római csapatok ellen, kísérletet téve arra, hogy a kezdeményezést megragadva védekezésre kényszerítsék a rómaiakat. Az Adamklissinél vívott csatában a rómaiknak azonban sikerült vereséget mérniük a támadókra, így 102-ben már semmi sem állhatott hódításuk útjában. A dákoknak el kellett ismerniük a vereséget, a békében Decebal lemondott az összes korábbi hódításáról, az önálló külpolitikáról, valamint el kellett engednie összes római foglyát. Emelett a fontosabb erősségekbe, így Sarmizegethusába is római helyőrség került.

A háborúk kőbevésett emlékezete: Traianus oszlopa és a Tropheum Traiani

Traianus császár dák háborúinak két nagyszabású emlékművet is állítottak. Közülük az ismertebb a Rómában álló 38 méter magas Traianus oszlop, amely egyben a császár hamvainak nyughelyéül is szolgált. Az oszlopon mintegy 200 méter hosszan, spirál alakban húzódnak a háború eseményeit megörökítő domborművek. Sokszor az ezen az oszlopon látható ábrázolások alapján szokták rekonstruálni a korabeli római hadsereget. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a domborművek propaganda céllal készültek és így egy idealizált képet adnak a római hadseregről és a dákiai harcokról, olyat, amilyet a központi hatalom akart mutatni a közvéleménynek. A valósághoz sokkal közelebbi képet fest a Tropheum Traiani emlékmű, amit 109-ben a római hadsereg maga állított az adamklissi-i csata helyszínén. A tropheumon található faragványokat a hadsereg kötelékébe tartozó mesterek készítették, így azok hitelesebb képet adnak a korabeli római katonákról. Márpedig az adamklissi-i emlékművön a római katonák páncélzata is eltérően van ábrázolva: míg a római oszlopon a légionáriusok lemezpáncélt (lorica segmentata) viselnek, addig a hadsereg által készített emlékművön láncinget. A dák háborúkkal kapcsolatos különleges leletnek számít még Tiberius Claudius Maximus Philippinél talált sírkőve is, ő volt ugyanis az a római katona, aki bár szemtanuja volt Decebal öngyilkosságának, már nem tudta azt megakadályozni. A római katona nyílván ezt a momentumot tartotta legfontosabbank életében, mivel örökösei ezt, a Traianus oszlopon is megörökített jelenetet vésték a sírkövére.

A 101-102-es háború lezárása után a rómaiak egy Damaszkuszi Apollodórosz által tervezett állandó hidat építettek Drobetánál (Turnu Severin), amely biztosította a római csapatok gyors felvonulását Dacia belsejébe. A római csapatok gyors reagálására pedig nemsokára szükség is volt, mivel Decebal nem nyugodott bele a vereségbe és a rákényszerített békébe. 105-re sikerült újra megerősödnie, és a Dacia belsejében tartózkodó rómaiak túszul ejtését követően, 105. június 5-én újra háborút robbantott ki.

A római hadsereg 106-ban három fő irányból indult meg Decebal királysága felé. A főerők a drobetai hídon keltek át és egyenesen Sarmizegethusa felé nyomultak, míg egy másik hadoszlop az Olt - völgyén át kelet felől közelítette meg a dák fővárost, a harmadik római sereg pedig a Szeret - völgyében tört utat magának. A rómaiak megostromolták, majd el is foglalták a dák királyi székhelyet, ahol mesés kincs, Cassius Dio szerint 165 tonna arany és 331 tonna ezüst került a kezükre. Ez azonban még messze nem jelentette Decebal teljes vagyonát, mivel annak egy részét sikerült elrejteni.

Magát a menekülő dák királyt végül utolérték a római lovasok, de még mielőtt elfoghatták volna, Decebal végzett magával, és vele az önálló dák állam is örökre sírba szállt. Róma győzedelmeskedett, és egy újabb provinciával gyarapodott a birodalom