Nyomorúságos körülmények között tengették napjaikat a legszegényebbek a 19. századi Amerikában
2018. február 1. 10:33
Amikor Anne Sullivan 1876-ban, tízéves korában Tewksburybe érkezett, még messze volt a világhírtől. Később ő lett az első, főiskolai diplomát szerző siket és vak diák, Helen Keller tanára (történetét a magyarul A kismadár címen bemutatott film dolgozta fel), ekkoriban azonban még csak egy mélyszegénységben élő vak kislány volt, aki ekkor került szegényházba. Mint később visszaemlékezett, az elesett embereknek menedéket nyújtó intézmény nem volt más, mint „gyermekkor elleni bűntett”.
Korábban
Anne és öccse a Massachusettsben található település szegényházának hatalmas dormitóriumában, vaságyakon aludtak, amelye között a patkányok szabadon jártak-keltek. 1883-ban egy széleskörű vizsgálattal feltárták az intézményben uralkodó állapotokat, amelyek azonban nem voltak egyedülállók a szegényházak tekintetében, amelyek a szociális háló intézményeinek megjelenése előtt menedéket jelentettek a szegény emberek számára – olvasható a History cikkében.
A szegényházak elődei elsőként a 17. századi Angliában jelentek meg. A városi hatóságoknak gondoskodniuk kellett a legelesettebbekről, akiket idős és magatehetetlen, valamint magukról gondoskodni képes egyénekre osztottak. Akiknek fizikai kondíciójuk lehetővé tette, hogy dolgozzanak, csak a börtönt kockáztatva maradhattak munkanélküliek. Dologházakban éltek, ahol ehetetlen ételeket ettek, túlzsúfolt, az alapvető higiénés feltételeknek eleget nem tevő helyiségekben aludtak, és többek között kőtörés, csonttörés vagy ruhafonás volt a munkájuk.
Észak-Amerikába a telepesekkel együtt jutott el a szegény- és dologház intézménye. Boston első dologháza már 1660-ban felépült. Nem az volt azonban a legrosszabb, ami egy elesett emberrel történhetett, hogy dologházba került. A településeknek lehetőségük volt kitiltani a városba újonnan érkezett szegényeket, vagy nyilvánvalóvá tenni számukra, hogy nem hajlandók eltartani őket. Ennek fényében a vállalhatatlan körülmények között működő szegény- és dologházak valóban kecsegtető alternatívaként tűnhettek fel.
Emellett a városok „elárverezhették” a szegényeket magánszemélyeknek, akik aztán ruháért és ételért cserébe dolgoztatták a szerencsétleneket. A társadalom kivetettjei olykor a szegények felügyelője néven ismert városi hivatalnokhoz is fordulhattak, aki aztán adott esetben a város által biztosított étellel, ruházattal és tűzifával láthatta el a rászorulókat.
A 19. század elején már egyértelműen a szegény- és dologházak elterjedése határozta meg az amerikai szegénypolitikát, amely együtt járt a rászorulókkal szembeni ellenérzések növekedésével. A szegénységet a társadalom stigmatizálta, és a szegényházak egyre inkább a nyilvánosság elől eltakart intézményekké váltak. Számos államban megkövetelték, hogy a lakók ételért és menedékért cserébe esküt tegyenek „földi javaik hiányára és segítség iránti igényükre”. Így aztán szegényházba csak a legkétségbeesettebb, méltósága utolsó cseppjéről is lemondó emberek kerültek be, ahol drákói szigor várta őket.
A szegény- és dologházak lakói azonban sokszor ilyen körülmények között is képesek voltak közösségeket létrehozni. Ez különösen a nőkre volt igaz, akik akár időről időre vissza is tértek a szegényházakba, és a külvilággal is gyakrabban létesítettek kapcsolatot, mint a férfiak. A vándorló férfiak számára léteztek matracokkal és tűzifával felszerelt ún. csavargóházak is, amelyek ideiglenes menedéket nyújtottak a hajléktalan embereknek.
Megjelentek a szegényfarmok is, amelyek a szegény- és dologházakhoz hasonló funkciót láttak el, és még inkább elszigetelték a szegényeket a városok polgáraitól. A szegényházak a nagy gazdasági válság idején tűntek el, amikor a kormányzat a szociális biztonság megteremtésének elkötelezettje lett. A szegényházak és -farmok többsége az 1930-40-es években bezárt, igaz, Texasban néhány egészen az 1970-es évekig működött.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király 16:05
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában 15:05
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély 10:35
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat 09:50
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke 09:05
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás tegnap
- A politikai rendőrség még a szabadságharc után is veszélyesnek tartotta Mindszenty Józsefet tegnap
- Előbb filmsztár lett, majd a színpadot is meghódította Törőcsik Mari tegnap
