Micisapka, miniszoknya és Trapper farmer: kis szocialista divattörténet

A magyarországi városi öltözködés története az 1945 utáni évtizedekben öt nagyobb periódusra osztható. Eleinte apró módosulásokkal, de lényegében a két háború közötti időszak viseletkultúrája folytatódott. Az ötvenes évek első fele ezzel ellentétben a kényszerű uniformalizálódás, a nemzetközi elszigetelődés, a ruha- és anyaghiány jegyében telt. 1956/57 fordulójától a hatvanas évek végéig lassú változás kezdődött: ismét általánossá és természetessé vált a divat követése, az ellátás is fokozatosan javult. A nyolcvanas évtized közepéig tartó újabb szakaszt az egyszerűsödés, egyúttal a divattrendek naprakész követése jellemezte, ekkor már csak egyes termékek és a kurrens cikkek hol átmeneti, hol tartósabb hiánya fordult elő. A rendszer alkonya pedig elhozta a stílusok gyors követését és keveredését, valamint a (tömeg)fogyasztás felértékelődését és általánossá válását.

Egy ideig még a régiben

A városlakók ruházata 1948-ig igyekezett lépést tartani a viszonylag gyorsan regenerálódó európai divattal. Ennek fontos jellemzője volt, hogy a korábban meghatározó szögletesebb formákkal ellentétben a ruhák felső része a test vonalát követte. A vékony derék megint hangsúlyossá vált, a szoknyák lágy redőzéssel kifelé szélesedő formát öltöttek, és majdnem a bokáig meghosszabbodtak. A felsőruházat változásait a nagy gallérok és a szélesen omló kabátok tették teljessé.

Az öltözködéssel kapcsolatos társadalmi elvárások, viselkedési szokások az élet minden területén szigorúak voltak. A klasszikus fűzőnek ebben az időszakban gyakorlatilag már nyoma sem volt, a kombiné és a melltartó lépett a helyére. A túlságosan mély dekoltázs vagy a túlságosan rövid szoknya is ellentétes volt a test korlátozott nyilvánosságának ekkor még általános felfogásával. Ez alól lényegében csak a strand jelentett kivételt, bár az 1940-es évek végének fürdőruhái még nagy testfelületet takartak.

A gimnáziumokban megkövetelték az egyenruha és/vagy egyensapka viseletét. A hivatalnokok számára sem volt megkerülhető az öltöny és a nyakkendő. A tanácsadó könyvek szerint: „A dolgozó nő öltözködjék egyszerűen és jól. Törődjön magával. Legyen hiú, ez minden nőnek kötelessége.” A korabeli kiadványok azt is részletesen leírták, miként öltözködjön a ház asszonya otthon.

Ezek szerint reggel illendő volt a hálóruha fölé – az évszaktól függően – vászon, selyem vagy flanelköntöst ölteni, majd a reggeli után ezt házi ruhára cserélni. A gyermekek viselete sem változott meg lényegesen: a kislányok derékban elvágott felsőt, ráncolt szoknyát, a fiúk nyáron kantáros rövid-, télen hosszúnadrágot hordtak, hétköznap kockás inggel, ünnepnap fehérrel. Kabátjuk, zakójuk a felnőttekének szabását utánozta.

Munkáslányok a kifutón

A ruházkodási szokások a negyvenes-ötvenes évek fordulóján markánsan átalakultak. Az Asszonyok című képes havilap 1949. februári száma „Hogyan öltözködik a szovjetember – bátrabban, színesebben, érdekesebben” című, egész oldalas összeállításában már határozottan a szovjet minta követését ajánlotta olvasói figyelmébe. A „dolgozó nők” igényeinek kielégítésére 1948–49 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, szépségre.

A többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett. A korabeli divatlap sem az egyedi ízlést, hanem az államosított konfekcióipari sok tízezer darabos sorozatokban készülő termékek dicséretét zengte az év tavaszán.A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett az egyenszabású ruhákért, mivel azok silány anyagból készültek, rosszul szabottak voltak.

Az „ötvenes években” az öltözködés erőltetett egységesítése is a társadalmi változásokat fejezte ki. Politikai és ideológiai követelménnyé vált, hogy a külső megjelenésben is kifejezésre jusson a régi, polgári világgal való szakítás. A ruhák kiválasztásánál a meghatározó szempont az olcsóság és a beszerezhetőség lett.

A választék beszűkült, miközben jelentős áruhiány jelentkezett. A városi férfiak tipikus ruhadarabjai közé tartozott a zöld vagy szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és a svájcisapka. A nők többsége kartonruhát, szoknyát és kockás flanelblúzt viselt. Az egyre ritkább divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra, amelyek felett gyakran Rákosi, Lenin és Sztálin portréja volt látható.

Fecskék és mackók

1956/57 fordulóján a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező öltözködési ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. Ugyanakkor a szocialista neveléssel ellentétes volt a fiatal generációk „megbotránkoztató” öltözködése és hajviselete. Előfordult, hogy a hosszú hajú fiúkat a rendőrök nyíratták meg. Az új divatjelenségek – mini, midi, maxi, farmer – azonban jelentősen átalakították az öltözködési szokásokat, s egyben fokozatosan elveszítették a megjelenésük idején meglévő ellenkulturális tartalmukat. A hatvanas évtized második felében a szoknya határozottan megrövidült, sőt az alig combközépig érő miniszoknya divatja is ekkor bontakozott ki.

A férfiak öltözködésének rendje a hatvanas évek első felében egyszerűbb volt, a divathullámok változása, a divatkövetés kevesebb gondot jelentett. A nappali viselet legáltalánosabb és leggyakoribb színe a sötétbarna, a szürke és ezeknek különböző árnyalatai voltak. A nyakkendőt továbbra is a hétköznapi elegancia részének tartották. A cső- és a trapéznadrág háttérbe szorult, s a hajtóka nélküli egyenes szabás vált divatossá, télen a szőrmével díszített felöltők lettek népszerűek.

A fiatal generációkhoz tartozó – 14-18 éves – fiúk ünnepi ruházatát az öltöny és a nyakkendő jelentette. A lányok az alkalomtól függően fehér blúzt és fekete szoknyát vagy díszesebb, jobb anyagú ruhát, az iskolai eseményeken matrózblúzt is hordtak.

A szabadidő eltöltésében fokozatosan növekedett a strandolás szerepe. A nők körében a kétrészes, bikinifazonú fürdőruha egyre jobban háttérbe szorította az egyrészes modelleket. A – fiatal – férfiak körében a hatvanas évekre vált divatossá a háromszög alakú, vékony vászonból készített, középen csíkkal díszített, úgynevezett „fecske fürdőnadrág.”

Jópofa magyar Trapper

A hatvanas-hetvenes évek fordulója számos vonatkozásban korszakhatárnak tekinthető a magyarországi városi öltözködés történetében. A korábbi időszakokhoz viszonyítva a divat önálló iparággá vált. A termelők és a kereskedők egyaránt törekedtek arra, hogy a nyugat-európai termékekkel is versenyképes magyar árukat, „márkákat” állítsanak elő és forgalmazzanak. Ilyen volt például a Trapper farmer. A divatlap beharangozó cikke szerint „a Levi’s, a Wrangler, a Lee után nem kell már bemutatni a Trapper márkát. (…) A Trapper farmer semmivel sem rosszabb, mint ismertebb márkatársai, sőt erősebb azoknál, s ráadásul még olcsóbb is, nem is kevéssel! Bőr-emblémáját sem érheti rossz szó: ízléses, modern, jópofa, ahogyan effajta holmihoz illik, az anyag »kéksége« ugyancsak kitűnő, vagyis szépen fakul…”

A hetvenes éveket már a különböző irányzatok egymásmellettisége, a sokszínűség jellemezte. A nők ruhatárába a mini és a midi, a Chanel-kosztüm és a farmernadrág egyaránt bekerült. S fokozatosan növekedett a népies, az egykori falusi viselet elemeit felhasználó ruhák népszerűsége is. A férfiak öltözködésében a zakók, kabátok hossza és fazonja gyakorlatilag évente változott. A fiatalok továbbra is gyakran keveredtek vitába a szüleikkel, az iskolával, általában az idősebbekkel a hagyományokat figyelmen kívül hagyó, a másságot is határozottan kifejezni akaró viseletükkel és viselkedésükkel.

A beat- és a rockzene térhódításával együtt járó szubkulturális divatjelenségek − a farmernadrág, a hosszú haj − elfogadása hosszabb időt vett igénybe. Voltak időszakokat és divatokat jelző ruhadarabok, mint például a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az igen szűk szabású, csőfazonú farmernadrág, a „baboskendő” vagy a „szimatszatyor”, amely a Magyar Néphadseregben rendszeresített gázálarctáskából változott át a tizenéves korosztály ruházatának közkedvelt kiegészítőjévé.

A nyolcvanas évek elején a női divat színei között népszerűek voltak a mély árnyalatok és az ellentétes színek, főként a fekete és a fehér. A szabásban és a fazonban a lezserségé, valamint a kényelemé lett a főszerep. Hangsúlyosak a vállak, egyenes a ruhák vonalvezetése, lazán, könnyedén követik a test vonalát, a szoknyák hossza ismét növekedett. A férfiak körében a klasszikus, szolidan elegáns formák és ruhadarabok hódítottak. A nadrágok és ingek anyagai között a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján előtérbe került a kordbársony.

Ugyancsak erre az időszakra tehető a sportruházat térhódítása is. A „mackókorszakot” követően fokozatosan igényesebb kivitelű szabadidőruhák kerültek forgalomba. Az erre szakosodott hazai gyártók közül a Váci Kötöttárugyár Senior márkanévvel forgalmazott együttesei próbálták felvenni a versenyt a nyugati termékekkel. A nők számára a különféle házimunkákhoz továbbra is előszeretettel ajánlották a kötényt, a csinos otthoni ruhát vagy az otthonkát.

A serdülő fiúknak szövet- vagy farmernadrágot ajánlottak inggel és/vagy pulóverrel, a lányoknak a nadrágszoknya és blúz kombinációját vagy a kötényruha-blúz összeállítást javasolták a divattervezők. A kamaszok többsége számára azonban a farmernadrág, flaneling, bársonying, farmerdzseki, a lányoknál a farmernadrág és farmerszoknya, a pamuttrikó volt a legvonzóbb és a leggyakoribb hétköznapi öltözék. Az általános és középiskolák többségében a rendtartás változatlanul megkövetelte a diákoktól a – többnyire – kék színű iskolaköpeny viseletét, amelynek kötelező jellege aztán a nyolcvanas évek végére vesztette érvényét.

Ehhez hasonló volt a története a kisdobos-, az úttörő-, az ifjúgárdista- és a KISZ-egyenruháknak.
A női fürdőruhadivatban tartós trendnek bizonyult a textíliák zsugorodása, egyre kevésbé számított illetlennek, ha a hölgyek igyekeztek a lehető legnagyobb testfelületet mentesíteni a ruhák takarásától. A nyolcvanas évek újdonsága volt a melltartó nélküli, elöl háromszög formájú, hátul csak néhány pántból álló tanga, illetve az egyrészes fürdőruha.

A turik kora

Miután a divatkövetés önmagában már nem bizonyult elégségesnek az elithez tartozás jelzésére, ezért – elsősorban a fiatalok körében – csoportképző tényezővé váltak az egy-egy ismert személyiség, popsztár ízlését követő, esetleg valamely foglalkozáshoz, szabadidős tevékenységhez kötődő stílusok.
A női öltözködésben a nyolcvanas évek második felétől három meghatározó irányzat létezett egymással párhuzamosan. A klasszikusra a tiszta vonalak, a finoman összehangolt színek és a finom kelmék alkalmazása volt a jellemző. A sportos és folklóros stílus a kényelmességet állította előtérbe bő szoknyákkal, meleg pulóverekkel és szabadidőruhákkal. A harmadikat, az úgynevezett avantgárdot a meghökkentő merészséget, formai újításokat és élénk színeket kedvelő fiatalok képviselték.

A férfiak esetében a divatirányzatok kevésbé fontos szerepet töltöttek be. 1985-ben az öltözködési és divatkövetési szokások szerint öt nagyobb csoportot különítettek el: a konzervatív öltönyös viselethez ragaszkodókat, a sportos vagy más megfogalmazásban a jeans stílust kedvelőket, a selyemsálas, aranyláncos, pecsétgyűrűs, kissé feminin típusúakat, testre szabott öltönnyel, szűk, hasig kigombolt inggel, továbbá a deviánsokat, ide tartozott, a polgárpukkasztás számtalan fajtája (a hobó, a punk, a rocker, a szakadt, a digó vagy a rockabilly), végül pedig a rosszul öltözött, a divattal szemben közömbös, tömegfogyasztóként viselkedőket.

Új jelenség volt a fogyasztásban a nyugatról beáramló használt ruhák iránti óriási kereslet. A százával megnyitott „bálásruha-boltokban” a szegények mellett a középrétegek tagjai is rendszeresen vásároltak. A közvélekedésben még mindig magas presztízse volt a „nyugatról” származó használt holminak s nem utolsósorban a személyes ügyességnek, annak, hogy ki milyen divatos és praktikus holmit tudott magának „túrni”.

Az egyenlőtlenségek növekedése az öltözködésben is láthatóbbá vált, bár ez leginkább a jómódúak és az elszegényedők külső megjelenésében volt tetten érhető. Ezzel párhuzamosan a divat társadalmi fontossága is csökkent, általános társadalmi elvárásokról, a közvélekedés által fontosnak tartott öltözködési szabályokról már egyre kevésbé lehetett beszélni a kilencvenes évek elején.