Megtalálták az alaszkai őslakosok az orosz gyarmatosítók ellen emelt legendás erődjét

Délnyugat-Alaszka szigetvilágát évezredek óta lakja – más őslakos népek mellett – a tlingit népcsoport. Addigi életükbe a 18. és a 19. század fordulója hozott hatalmas változást: a környék első európai gyarmatosítóival, az Orosz Birodalom által szervezett expedíciókkal kerültek kapcsolatba.

Az őslakosok erőssége

Az oroszok ekkor már több évtizede terjeszkedtek egyre keletebbre és délebbre Alaszkában, elsőként a nyugati szigeteket lakó aleutokat kizsákmányolva a tengeri vidrák jó pénzért eladható prémjéért folyó állandó hajszához.

A nyugati országok által létrehozott gyarmati monopolcégek (mint például a Brit Kelet-Indiai Társaság) mintájára I. Pál cár által alapított Orosz Amerikai Társaság kereskedői első ízben 1799-ben, a mai Sitka környékén léptek tlingit területre. Az Alaszkai-öböl keleti szélén fekvő őslakos település ideális hídfőállást jelentett a Társaságnak a kontinens belseje felé való terjeszkedésben. A tlingitek egy csoportja azonban nem kívánt az orosz korona alattvalóivá válni, és ellenálltak a gyarmatosításnak.

A Kiks.ádi nevű klán harcosai el kívánták űzni az oroszokat, és 1802-ben rátámadtak a Szent Mihály-erőd nevű erősségre, és csaknem mind egy szálig legyilkolták az ott tartózkodó oroszokat és aleutokat.

A klán tagjai számítottak a megtorlásra – még sámánjuk is megjósolta az oroszok visszatérését. A tlingitek felhúztak egy fából készült erődítményt, hogy elhárítsák a támadást, amely végül 1804-ben érkezett meg Alaszka kormányzója, Alekszandr Baranov vezetésével. Baranov követelte, hogy a Kiks.ádi klán adja át területeit, az őslakosok azonban erre nem voltak hajlandók.

Az oroszok és aleut csatlósaik első támadását sikeresen elhárították, azonban hat nap elteltével – mivel készleteik fogytán voltak – a klán vénjei úgy döntöttek, inkább észak felé menetelve elhagyják erődítményüket. Ennek köszönhetően a klán tagjai megmenekültek, azonban földjüket elfoglalták a gyarmatosítók.

Az oroszok felépítették saját erődjüket Sitkánál, amelyet Novo-Arhangelszknek kereszteltek, és egész Alaszka területére kimondták fennhatóságukat. A soha teljesen orosz irányítás alá nem vont gyarmatot aztán 1867-ben hétmillió dollárért adták el az Egyesült Államoknak, amely 1959. január 3-án tagállami státuszra emelte a területet.

Napjainkban a Sitka Nemzeti Történelmi Park állít emléket az Alaszka sorsát befolyásoló összecsapásnak, a tlingit erődítmény pontos helye azonban egészen mostanáig nem volt ismert. Több mint két évszázad elteltével a régészek földradar, illetve elektromágneses eszközök segítségével meghatározták, hol állt egykor.

A ma már Baranof-sziget néven ismert sziget egy kinyúló földnyelve, amelyen az erődítmény elhelyezkedett, eddig is a szövetségi kormányzat védelmét élvezte, már 1910 óta, napjainkra pedig népszerű túraösvénnyé is vált. A tengerparti park nagy része erdővel borított, azonban az amerikai Nemzeti Parkszolgálat az egykori erődítmény feltételezett helyén tisztást jelölt ki.

Ennek ellenére azonban továbbra sem volt széleskörű egyetértés az erősség egykori helyét illetően – mondta el az Antiquity című tudományos lapban megjelent tanulmány fő szerzője, Thomas Urban, a Cornell egyetem kutatója. „Az évek során több kutatás is eredményezett nyomokat, de határozott választ nem” – mondta el Urban. „A tisztáson kívül a geofizikai felmérés igencsak körülményes, mert a félsziget nagy részét sűrű erdő borítja.”

Urban elmondása szerint éppen történelmi temetkezési helyek felkutatásában segédkezett Sitkában, amikor a nemzeti park képviselői megkeresték az oroszok által dokumentált, majd lerombolt tlingit erődítmény keresésének folytatásával. Korábban, az 1950-es években a régészek ástak néhány árkot, és felfedeztek számos olyan fadarabot, amelyeket az erődítmény falának részeinek véltek. Eme ásatások helyszínét aztán 2005 és 2008 között vizsgálta a Nemzeti Parkszolgálat csapata, akik ágyúgolyókat és más, a csatára utaló tárgyakat találtak a kijelölt tisztáson belül. Azt azonban ők sem tudták megállapítani ezek alapján, hogy pontosan hol állt maga az erőd.

Eredmények új eszközökkel

2019 nyarán aztán Urban és a tanulmány társszerzője, Brinnen Carter, a Nemzeti Parkszolgálat szakértője a park jelentős területeit felmérte különböző új technikákkal. A geofizikai eszközökkel a sűrű növényzettel benőtt helyeken is azonosíthatják az egykori épületek helyeit bármiféle ásás nélkül – a különböző építőanyagok, illetve az olyan elváltozások, mint például a földbe süllyesztett cölöpök egykori helyei másként jelentkeznek a műszeren.

A páros által talált, föld alatt rejtőző épületmaradványok alaprajza illeszkedett az annak idején az oroszok által a trapéz alakú erődítményről készített rajzokhoz. A körülbelül 90 méter hosszú és 50 méter széles építmény falai éppen kívül esnek a napjainkban fenntartott tisztáson, azaz az erődítmény nagyobb volt, mint eredetileg sejtették.

Az ilyesfajta építmények nem képezték részét a hagyományos tlingit építészetnek – a legtöbb másik erődítmény igénybe veszi a természetes sziklaformációk adta lehetőségeket –, de bizonyára az orosz gyarmatosítókkal szembeni harc egyik adaptációjának tekinthető – mondta el Thomas Thornton, az Alaszkai Egyetem délnyugati kampuszának szakértője és az Oxfordi Egyetem kutatója. Az erőd tlingit neve – Shis'gi Noow, azaz „csemeteerőd” – fontos újításra hívja fel a figyelmet: a tlingitek megtanulták, hogy a rugalmasabb, fiatalabb fák jobban elnyelik az orosz ágyúgolyók becsapódását.

Az erődítmény „vízválasztót jelent Alaszka történelmében” Thornton szerint, aki nem vett részt az új tanulmány elkészítésében, de avatott ismerője a tlingit történelemnek, és kutatásai során az őslakosok hivatalos önkormányzatával, az aleutokat, tlingiteket, haidákat és cimpsziket összefogó Alaszkai Sitka Törzzsel is együttműködött.

„Minél jobban megértjük a régészeten, illetve az oral history-n keresztül, annál tájékozottabbak leszünk e történelmet illetően, amely továbbra is igencsak jelen van Sitka építészetében és a Sitkában felfedezhető kapcsolatokban” – mondta Thornton.

A Sitka Törzs tlingit tagjai által gyűjtött oral history anyag a konfliktus máig feloldatlan aspektusait vizsgálta meg. A rengeteg nehézség dacára a Kiks.ádi klán egyik vénje, Herb Hope az 1980-as évek végén és az 1990-es évek folyamán hosszú időn át igyekezett újra felfedezni ősei nyomait a „túlélőmeneten”, amely elhagyta az erődítményt, hogy meghatározza annak útvonalát. Végül arra jutott, nagy valószínűséggel a part mentén távozhattak.

Hope egyszer azt mondta, akkor döntött úgy, hogy elkezd kutatni, amikor szem- és fültanúja volt annak, hogy a Kiks.ádi klán tagjai bocsánatot kérnek az 1804-es háborúban játszott szerepükért. El akarta oszlatni azt a képzetet, hogy az őslakosok visszavonultak. „Ez egy túlélőmenet volt saját hátsó kertünkön keresztül, egy előre eltervezett helyre” – mondta el egy konferencián 1993-ban. „Akárhogyan is tekintettek rá az oroszok akkoriban a csatára, és akárhogyan is tekint rá ma a történelem, abban az időben az 1804-es sitkai csata tisztán megmutatta, hogy az Alaszkában lévő orosz erők túl gyengék voltak ahhoz, hogy meghódítsák a tlingit népet.”

Az összegyűjtött szájhagyomány alapján akár 900-an is részt vehettek a menetben. A Kiks.ádi klán táborhelyről táborhelyre mozgott észak felé a Baranof-sziget sziklás partja mentén, hogy elérje a szomszédos Chichagof-szigeten lévő Point Craven magaslatot, ahol egy Chaatlk'aanoow nevű elhagyatott erődítményben rendezkedtek be. Innen aztán jelentős mértékben tudták hátráltatni az orosz kereskedelmet, mivel blokádot tudtak felállítani a Sitka-szorosban.

Hope leírása szerint „a blokád még hatékonyabbá vált, miután a jenki kereskedők tudomást szereztek róla, és ki akarták használni. Felállítottak egy kereskedőtelepet a  Chaatlk'aanoow -val szemben, délre, a Catherine-szigeten. Mind a mai napig Kereskedő-öböl a neve. Délnyugat-Alaszka egész északi végéről ide jöttek a kereskedőkenuk, hogy a jenki kereskedőkkel üzleteljenek a Kereskedő-öbölben”. A tlingit nép végül 1821-ben visszaköltözött Sitkába, de többé nem kapták vissza a földjük feletti irányítást.

A Nemzeti Parkszolgálat és Urban jelenleg nem tervezi az erődítmény helyének feltárását, de a pontos elhelyezkedés megállapítása tisztább képet ad a rövid életű, ám annál nagyobb jelentőséggel bíró építményről. Urban számára a felfedezés ismét demonstrálta a geofizikai eszközökkel történő kutatásban rejlő lehetőségeket Alaszkában – elmondása szerint a közelmúltban temetkezési helyeket, házak romjait, mamutcsontokat, de még 10 000 évvel ezelőtti tűzrakó helyeket is találtak a segítségével.