Mátyás korvinái az örök fagy birodalmába kerültek – interjú Rózsa Dávid főigazgatóval a nemzeti könyvtár új megőrzési projektjéről

2021. október 15. 18:00

Magyarország először helyezett el digitalizált kultúrtörténeti dokumentumokat az Északi-Sarkvidéki Világarchívum (Arctic World Archive) Spitzbergákon található tárolójában. Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) gyűjteményéből összeállított válogatást Rózsa Dávid, az OSZK főigazgatója és Sándorfi Eszter, Magyarország oslói nagykövetének jelenlétében helyezték el a háromszáz méteres mélységben található trezorban. Az archívumba Mátyás király corvinái mellett Széchényi Ferenc és Apponyi Sándor térképgyűjteményéből származó különleges darabok, valamint az OSZK-ban őrzött, XX. század eleji grafikus plakátok digitális másolatai is bekerültek. A nem mindennapi esemény kapcsán Rózsa Dáviddal beszélgettünk.

Az eseményről a sajtóból értesülők többsége vélhetően most hallott először az AWA-ról (Artic World Archive – Északi-Sarkvidéki Világarchívum). Mikor és milyen célból jött létre az archívum?

Az Artic World Archive a Piql nevű norvég cég vezetőjének kezdeményezéseként jött létre 2017-ben azzal a céllal, hogy az emberiség tudáskincsét biztonságos helyen, az online hálózatokról leválasztva őrizzék. Ennek mintája a tőle egyébként nem messze lévő Spitzbergák Nemzetközi Magbunker, amelyet 2008-ban nyitottak meg, és amelyben a világ vetőmagállományát őrzik.

Hogyan talált egymásra az AWA és az OSZK?

A Piql szakemberei rendszeresen járnak olyan nemzetközi konferenciákra, amelyek a digitális adatok hosszú távú megőrzésével foglalkoznak. Egy ilyen rendezvényen találtak egymásra az OSZK és az AWA szakértői 2018-ban. Az OSZK tehát az első partnerek között van.

Milyen technológiával őrzik meg a dokumentumokat?

A Piql által használt technológia filmtekercseken alapszik. Az évtizedekig nyers filmeket gyártó Piql a digitális kor beköszöntekor kezdte el kutatni az analóg és a digitális technológia ötvözését. A papíralapú dokumentumok hosszú távú megőrzéséről évezredes tapasztalataink, de a filmszalagok túléléséről is több évtizedesnek mondható ismereteink vannak. A digitális adatokkal és hordozókkal kapcsolatban viszont ugyanez még nem mondható el: egy harminc évvel ezelőtt készített CD-ROM-ot lejátszani sincs mivel, és az adattartalom sem hívható elő, míg egy-egy szoftver verziófrissítésekor is adatvesztés vagy az adatokhoz való hozzáférés korlátja következhet be.

A digitális állományokat és a hozzájuk tartozó leíró adatokat (metaadatokat) lézerrel másolják át a filmszalagokra. Ezeket aztán speciális dobozba, hő- és fagyálló csomagolásba, a teljes csomagot pedig egy trezorba helyezik, amely a szénbánya mélyén, háromszáz méternyi permafroszt (örökké fagyott föld) alatt található.

Sokan elavultnak gondolhatnák a filmen őrzött adatok tárolását. Mégis ebben a technológiai eljárásban lenne a jövő záloga?

Nem azt állítjuk, hogy ez az egyetlen megoldás (maga az AWA is csupán négy éve működik), azt viszont, hogy izgalmas innovációs projekt, amelyben van perspektíva, igen. Vannak kísérleti eredmények arra vonatkozóan, hogy ezek a speciális eljárással készült szalagok több száz évig megmaradhatnak. Az OSZK-nak – mint nemzeti könyvtárnak – elsődleges feladata, hogy átörökítse a következő generációkra az általa őrzött kultúrkincseket, hiszen mi a teljes magyar írásbeliség őrzőhelye vagyunk. Küldetésünk az örök időkig tartó megőrzés, ezért minden olyan projektre nyitottak vagyunk, amely segít bennünket ebben.

Hol található pontosan ez a trezor, és hogyan kell elképzelni a bánya mélyére való lejutást?

Az AWA trezorja a Spitzbergákon (norvégul Svalbardnak hívják) található. Magának a szigetcsoportnak is nagyon érdekes története van, és maga a hely is izgalmas. A Svalbard-szigetek Norvégia része. Az odajutás repülővel történik, Oslóból közvetlen járat indul a Föld legészakibb településére, Longyearbyenbe, amelynek repterétől busszal tíz percre van maga a város, és néhány száz méterre ez a bizonyos III-as számú szénbánya, amelyben már huszonöt évvel ezelőtt felhagytak a termeléssel. Ennek mélyében, egy vájatban alakították ki azt a helyiséget, ahol a trezor található. A fölötte tornyosuló permafroszt (örökké fagyott föld) biztosítja az állandó mínusz négy fokos hőmérsékletet. Szeptember vége táján ér véget a Spitzbergákon a nyári időszak. Azt szokták mondani, hogy arrafelé három évszak van: a nyár, az enyhe tél és a kemény tél. Nyáron az ember jó hidegnek érzi a trezort, télen viszont szintén mínusz négy fok van odabent, ami olyankor nagyon jól tud esni. Az állandó hőmérséklet és a száraz levegő nagyon fontos a dokumentumok tárolása szempontjából. A trezor védett helyen van, a filmtekercsek vasszekrényekre vannak felhelyezve.

Egyre aggasztóbb híreket olvashatunk a permafroszt olvadásáról. Van az AWA-nak vészforgatókönyve?

Azt mutatják a kísérletek, hogy az átlaghőmérséklet akár több fokos növekedése sem hat kedvezőtlenül a filmszalagok élettartamára. Ha pedig marad ez a mínusz négy fok körüli hőmérséklet, akkor akár ezer évig sértetlenek maradhatnak.

Van-e valamiféle kritériumrendszer, amely alapján az AWA trezorjába kerülnek az anyagok?

Nincs, még magánemlékek is bekerülhetnek. Az archívum nem válogat az emberiség kollektív emlékezetéből, ezért nemzeti intézményektől akár magánszemélyekig is befogadnak kulturális javakat.

Milyen intézmények mellé került fel a polcra az OSZK válogatása?

A legnagyobb gyűjtemény a Vatikáni Apostoli Könyvtárból származik. Az első adományozók között volt 2018-ban a Mexikói és a Brazil Nemzeti Levéltár is, ahonnan első alkotmányuk és más pótolhatatlan történeti dokumentumok digitális másolatai érkeztek. A Norvég Nemzeti Múzeum, a Norvég Szépművészeti Múzeum és a Fegyveres Erők Múzeuma szintén átadta az anyagait, szalagra mentették Edvard Munch festményeit, de ezeken kívül megtalálható itt az Európai Űrügynökség és az UNICEF csomagja is. Összesen huszonhat ország közgyűjteményeinek, intézeteinek kulturális-tudományos értékeit helyezték el a trezorban. Magyarországot jelenleg egyedül mi képviseljük, és a világ könyvtárai között is a másodikok vagyunk.

Milyen szempontok játszottak szerepet a digitalizálandó dokumentumok kiválasztásában? Milyen típusú iratanyagból történt a válogatás?

Alapvetően a nemzeti könyvtárban már zajló digitalizálási projektek határozták meg azt a kört, amelyből válogattunk. Digitalizálási tevékenységük eleve arra irányul, hogy azt az óriási kultúrkincset, amelyet őrzünk, kutatunk és szolgáltatunk, a lehető legméltóbb módon reprezentáljuk. Emiatt három nagyobb gyűjteményegységből válogattunk: az első Mátyás király könyvtára, amelyik a XV. században az első, Itálián kívüli uralkodói könyvtárként funkcionált. Nagyjából kétezer kötetből állhatott az eredeti bibliotéka, amelynek nagyjából 10%-a maradt fenn. Ebből ötvenötöt őriznek Magyarországon, harminchetet a nemzeti könyvtárban. E kötetek több mint tízezer oldalát szolgáltattuk be.

A második gyűjteményegység térképeink ötszáz darabos állománya. A könyvtáralapító Széchényi Ferenc térképgyűjteménye mellé egy másik nagy adományozónk, Apponyi Sándor gróf hatalmas hungarikagyűjteményéből válogattunk, amelyben megtalálható az első nyomtatott magyar nyelvű térkép, az 1528-as Lázár deák-féle térkép.

A harmadik dokumentumegység a XX. század első harmadának grafikus plakátjaiból tevődik össze. Kevesen tudják, hogy az OSZK több mint tízmillió dokumentumának közel a fele apró- és kisnyomtatvány, plakát. Ennek nagyon nagy része grafikus anyag, szecessziós, art decós, művészi értékű alkotás. Ezekből egy közel háromezer darabos kontingenst helyeztünk el a trezorban.

Az így összegyűlt fél terabájtnyi (több mint tizennégyezer darab) felvétel hat filmtekercsre fért el.

Várható-e további együttműködés az OSZK és a Világarchívum között? Bővül-e majd a későbbiek során ez az anyag?

Igen, nagyon szeretném, hogy bővüljön. Ilyen kezdés után nem következhet más, mint kéziratos anyagunk. Az OSZK-ban több mint hétszáz kódexet őrzünk, köztük a nyelvemlékeket, azok közül is az egyes sorszámút, a Halotti beszéd és könyörgést tartalmazó Pray-kódexet. Ezek mellett olyan, a magyarságtudat, a magyar művelődéstörténet és történelem szempontjából elsődlegesen fontos dokumentumokról beszélünk, mint mondjuk a Himnusz és a Nemzeti dal kézirata.

Milyen volt a magyar delegáció norvégiai fogadtatása, hogyan zajlott le az ünnepélyes dokumentumátadás?

Ott-tartózkodásunk nyitányaként Sándorfi Eszter nagykövet asszony fogadást adott delegációnk tiszteletére, ahová olyan országok nagyköveteit hívták meg, amelyek vagy már adtak be anyagokat az AWA-ba, vagy tervezik azt. Pål Sagen galériatulajdonos-térképgyűjtővel is megismerkedtünk, aki egy-egy rendkívül ritka Mercator-térképet mutatott nekünk a XVI. század végéről és a XVII. század elejéről. A Spitzbergákat, amellett, hogy már a XII. század végéről vannak róla feljegyzések, „hivatalosan” a XVI. század végén fedezték fel; Willem Barents utolsó expedíciójának tagjai vitték hírét a szigetcsoportnak. A két térkép ugyanarról a nyomóformáról származik, de a Spitzbergák elhelyezésében és részletezésében jelentős különbség mutatkozik. Tehát a tíz év alatt összeszedett ismeretek megjelentek a későbbi ábrázoláson. A nagykövet asszony velünk tartott Longyearbyenbe is. Ő és munkatársai nagyon sokat segítettek abban, hogy az ott-tartózkodás zökkenőmentes legyen.

Mit érdemes tudnunk a világ legészakibb, ezer fő feletti lakossal rendelkező városának múltjáról?

Longyearbyen 2400 fős város, és ez majdnem a teljes svalbardi lakosságot jelenti. Azért csak majdnem, mert Svalbardnak van még egy lakott települése, mégpedig egy Barentsburg nevű, háromszáz lelkes orosz bányászfalu, amely légvonalban nincs nagyon messze, de csak hajóval vagy helikopterrel lehet megközelíteni.

Longyearbyen egy John Munro Longyear nevű üzletemberről kapta a nevét, aki alapítója és legnagyobb részvényese volt annak az amerikai cégnek, amely megkezdte a szénbányászatot Svalbardon. A bánya és a bányászfalu később a Store Norske nevű vállalaton keresztül norvég kézbe került, amely évtizedeken keresztül vitte tovább a bányászati ügyeket. A sziget társadalma annak megfelelően alakult, hogy épp mely erőforrásait vették igénybe. A Spitzbergákon a XVII–XVIII. században nagyarányú rozmár- és bálnavadászat folyt. Amikor a rozmárüzlet már nem bizonyult kellően jövedelmezőnek, átálltak a bálnaállományra, amely a XIX. századra szinte teljesen kipusztult. Ekkor mindenki levonult a Spitzbergákról, és évtizedekig nem foglalkozott vele senki.

A század utolsó évtizedeiben élénkült meg a forgalom, amikor kiderült, hogy a szigetcsoport tele van ásványkincsekkel, leginkább könnyen hozzáférhető kőszénnel. Megjelentek az amerikai, angol, orosz, holland, svéd, norvég bányatársaságok. Sorra jöttek létre a bányásztelepek, amelyek általában elég rövid életűek voltak. Emellett ismét az érdeklődés homlokterébe került az Északi-sark, ahová Nansen, Amundsen, Umberto Nobile és minden társuk a Spitzbergákról indult el. Az ekkoriban még „senkiföldjének” minősülő szigetcsoport stratégiai szempontból elsősorban a norvégok számára volt fontos, akik a XIX. században függetlenedtek Svédországtól. Mellettük az oroszok formáltak rá igényt. Egy időben a Párizs környéki békeszerződésekkel, 1920-ban kötötték meg a svalbardi egyezményt, amely rögzítette a terület jogállását, és többek között azt is kimondta, hogy nem használható hadászati célokra. A II. világháborús katonai akciók persze Longyearbyent sem kerülték el.

Mi mondható el Longyearbyen jelenéről?

Svalbard Norvégiához tartozik, de nagyfokú önállósággal, például saját adózási és vámszabályokkal bír. Nincs parlamenti képviselete, van viszont saját kormányzója; a döntéseket a városvezetés hozza meg. Nem lehet itt születni, és az ötvenes évek óta temetkezni sem. A svalbardi egyezmény értelmében mindenki számára biztosítani kell a letelepedéshez és az üzletalapításhoz való jogot.

Longyearbyen egyetlen működő bányáját, a hetes sorszámút, két év múlva fogják felszámolni. A hetvenes évekre vált világossá, hogy ez az iparág nem működőképes: a szénárak is nagyon alacsonyan álltak, és a szénkészletek is kezdtek kimerülni. A norvég állam ekkor átvette a településüzemeltetési funkciót a Store Norskétól. Néhány éven belül átadták a repülőteret, ami hatalmas lökést adott a fejlődésnek. A kilencvenes évektől egyre nagyobb hangsúly helyeződött a szervezett turizmusra és a kutatási-oktatási tevékenységre. 1993-ban létrejött a sarkvidéki tudományok egyeteme, az UNIS, ahol manapság negyven országból több mint hétszáz diák tanul geológiát, biológiát és műszaki ismereteket. A városban egyre több a fiatal, a gyerekeket két óvoda és egy iskola fogadja. Nemrég vadonatúj művelődési házat avattak, benne kitűnően felszerelt könyvtárral és mozival. A város tele van új épületekkel; prosperál, de nincs „túlhasználva”, őrzi még az észak romantikáját.