Iskolanővérek és az ostrom viharai

2025. január 29. 16:05 ArchívNet, Múlt-kor

Napjainkban a második világháború történetének vizsgálatakor egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a korabeli személyes források. Ezek között éppúgy lehetnek naplók és krónikák, mint levelek vagy feljegyzések. Az elemzett források pedig származhatnak hadifoglyoktól, kamaszoktól, civilektől vagy egyházi személyektől. A különböző dokumentumok a háború megélés-történetének más-más aspektusait tárják fel. A következő írás egy konkrét szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, azt mutatja be, hogy a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai milyen háborús tapasztalatokat szereztek a főváros ostromának idején.

Romok a Mátyás-templom környékén (Kép forrása: Fortepan / Erky-Nagy Tibor)

Korábban

Kőfalviné Ónodi Márta: „A jó Isten megőrzött mindannyiunkat…” – Élet a kalocsai iskolanővérek budapesti kollégiumában a főváros 1944/45-ös ostroma idején című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 1. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Bevezető

A Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulata egy 1860-as alapítású, lányoktatással foglalkozó női szerzetesközösség. Az 1950-ig tartó virágzó működésük eredményeként számos településen nyitottak óvodát, elemi és polgári lányiskolát, árvaházat, valamint részt vettek a pedagógusképzésben is.

A társulat a kínai misszióba való 1926‑os bekapcsolódása révén a katolikus egyház nemzetközi tevékenységében is szerepet vállalt. A nővérek 1942-ben már 67 fiókházzal rendelkeztek, a társulat létszáma 929 főt tett ki, a nővérek pedig – különböző intézményeikben – több mint 20 ezer növendékről gondoskodtak.

A társulat történetének első 50 éve alatt alapított 30 fiókház jelentős része a kalocsai érsekség területén feküdt. Az 1910-es évek elejére azonban egyre sürgetőbb kényszerként jelentkezett az igény, hogy a társulat megtelepedjen Budapesten is.

Ennek a nőnevelés előmozdításán túl az volt a gyakorlati oka, hogy az egyetemet látogató, illetve orvosi vizsgálatra és kezelésre szoruló, valamint a különböző árucikkek beszerzésére a fővárosba utazó testvéreknek legyen hol megszállniuk, a társulatnak legyen egy „bázisa” Budapesten is.

Mindezek mellett a társulat ismertségének és népszerűsítésének szempontjából sem ártott, hogy a nővérek megvetették lábukat az ország kulturális, művelődési és oktatási központjában. Ezért a társulat vezetését 1911-től átvevő második generális főnöknő, Bleilőb Mária Bernárda egyik első intézkedése egy budapesti munkakör elvállalására irányult.

Az elöljáróság a főváros „meghódításának” nem klasszikus iskolaalapítási tevékenységgel kezdett hozzá. Minden bizonnyal felmérték, hogy a Budapesten már jól bejáratott intézményekkel rendelkező más, jelen esetben konkurensnek számító tanító apácarendek mellett – tehetős fővárosi mecénás nélkül – nem sok eséllyel nyithatnak lányiskolát.

Ezért a szociális szférában kerestek maguknak működési területet. Elvállalták a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége által fenntartott Úrinők Otthonának, majd cselédképzőjének vezetését, később a cselédelhelyező iroda adminisztrációjának végzését.

Azonban ezek a munkakörök nem feleltek meg teljesen a társulat céljainak, ahogyan egy másik, Budapesten való megtelepedési próbálkozás is kudarccal végződött.

Bangha Béla jezsuita atya katolikus sajtópropagandával, nyomdai munkákkal kapcsolatos árvalány-nevelési programot terjesztett a társulat vezetősége elé. A társulat eleget tett a felkérésnek és elvállalta az Apostol Nyomda keretén belül működő Szent Szív fióknyomdában a betűszedés és a korrektúra munkálatait, valamint a nyomdászlányok felügyeletét. Ennek az ígéretesen induló budapesti tevékenységnek azonban az 1918-as forradalom, a nyomdában kitört szociáldemokrata zavargások vetettek véget.