„Hosszú tanulmányúton voltam” – Gulag-túlélők elbeszélései a családi emlékezetben

Hideg

A családtagok a „fogságról” legtöbbet a hideg kapcsán hallottak a szülőtől. A hideg és a „gulág” számukra szinonimává váltak. Az egyik túlélő, Nagy Lajos elbeszélését unokája rögzítette: „Nagyon meg voltunk ijedve, mert augusztus hónapban értünk oda, de ott minden meg volt fagyva. Hát, mondjuk, itt ember ezt ki nem bírja. A lágerben mindjárt adtak vattás ruhát, szőrcsizmát, mert anélkül nem lehetett létezni. […] El se lehet hinni azt, hogy mit is lehet csinálni olyan marha hidegben. Mert a 40 fok az rendszeres volt. 30–40–50 fok volt. Ha fújt a szél, akkor 55–60 is. Olyan öltözékben voltunk, hogy nem fagytunk meg, aki vigyázott magára. Aki nem vigyázott magára, annak az arca bubja, vagy a keze, vagy a lába megfagyott. […] Ha valaki meghalt, azt nem lehetett ott elásni. Azt kicsit távolabb a lágertől otthagyták, aztán a farkasok megették, meg a vadak.”

Rabok a Gulagon, munka közben a harmincas években

A lágert megjárt embereknél későbbi, otthoni életükben is megmaradtak a rabság alatt kialakult szokások. „Nem zoknit vett egy időbe, hanem betekerte a lábát ronggyal. […] Kapcával és mondta, hogy így voltunk annak idején is kint és ez neki jó. […] De, fázott. Ő nyáron is pulóveresen volt” – emlékezett nagypapájára unokája, ifj. Lippert Ferenc. Míg mások a mínuszok ellenére a hazai téli klímát is enyhének érezték: „Ez a Vorkuta ez egy hideg pont volt. Édesapám, amit mesélt, mínusz 72 fok volt a leghidegebb. Azt hiszem 35 fok alatt nem kellett kimenni dolgozni. Megjöttek a Szovjetunióból, az első teleken édesanyám mínusz 5-10 fokban szandálban, rövid ujjú blúzban, lengén öltözve volt. Neki az jó idő volt. Annyira bírta.” (Farkas Károly)

Kenyér

A kenyér a lágerben a túlélést jelentette. A kevéske fejadagot rendkívül meg kellett becsülni. Az egyik túlélő, Vidi József így beszélt erről: „Reggel adtak 65 dkg kenyeret. Minden reggel minden rabnak, ha dolgozott, ha nem, az megjárt. Meg kétszer adtak levest. Ez volt az egész. Na most, ha dolgozott, és teljesítette a 100%-ot, akkor emelték a kenyér adagját, emelték a levest, akkor még a leveshez volt kása. Ez a koptatott búza, vagy rozs, azt főzték meg. Kis zsír rá aztán kész. Semmi több.” A kenyéradag elosztásáról részletesen beszámolt az egyik szülő a már felnőtt korú gyermekének, Farkas Károlynak: „Édesapám mesélte, hogy a lágerben négyen kaptak egy kenyeret. Összeállt négy ember mindig, egy mérte, három másik választott.

Nagyon pontosan kellett mérni, mert ha nem jól mérte, akkor megverték, volt olyan, hogy meg is ölték, ha nem úgy csinálta. Annyi volt a haszna, hogy a morzsa azé lett, aki mért. Botból meg madzagból csinálták a mérleget.”

Az élelem komoly érték maradt a túlélőknek egész életükben. „Gyermekkoromban apám mindig mondta, hogy a kenyeret nem szabad kidobni. És anyukám mesélte, hogy mindenhol talált kenyeret, zacskóban, meg papírban, meg nem tudom hová dugta. Volt olyan érzésem, hogy idős korában azt gondolta, ott van az oroszoknál” – elevenítette fel Jegyes Eta.

Van, akinél a szülő étkezési szokása maradt emlékezetes, mint például Fodorné Simon Veronika esetében: „Szegény papa egész életében gyorsan evett. A vasárnapi ebédekről én emlékszem erre, hogy az anyám néha szólt, hogy lassabban egyen. És akkor azt néha mondta válaszként, de tudod meg kellett tanulnom, hogy az az enyém, amit megeszek. Mert ha félrenéztem, már ellopták az ételemnek egy részét. […] És azt is el szokta mesélni, hogy a napi fejadagban volt valami minimális mahorka, és hogy ő mindig elcserélte a dohányát cukorra, mert tudta, hogy a cukor kalória és fontos. Mondta is, hogy hát, bizony a dohányosok sokkal rosszabb bőrben voltak.”

Erőszak

A Gulagon az agresszió a mindennapi élet része volt, s a szülői történetek gyakran szóltak a lágerek fizikai erőszakra épülő törvényeiről. Az őrök felszólítás nélkül lőhettek a szabályokat be nem tartó rabokra. „Azt mesélte anyám, hogy amikor reggel mentek a munkára, akkor mindig bemondták azt, hogy aki – ezt is oroszul mondta anyám –, hogy aki a transzporttól egy lépést jobbra, vagy balra kilép, azt felszólítás nélkül lelövik. Aki meg akart halni, az kilépett a sorból és agyonlőtték. Vagy, aki megközelíti a kerítést azt agyon lövik – hallottuk Farkas Károlytól. A legnagyobb veszélyt a táborok igazi urai, a köztörvényes bűnözők jelentették.

Az erőszak folytonos jelenléte sokakban olyan mély nyomot hagyott, hogy életük végégi irtóztak annak minden formájától. Pregitzer Fruzsina színésznő ezt így idézte fel: „Soha nem nézett meg apám olyan darabban, amiben meghaltam a színpadom. Egyszerűen azt higgyem el, ő annyi szenvedést látott életében, hogy egyszerűen még csak játékból sem kíváncsi rá. Biztos nagyon jó színész vagyok, de nem kíváncsi az ilyen teljesítményre. Nem feltétlenül csak vígjátékokat nézett meg velem, de azt, ahol a szenvedést látta, ha én szenvedtem színpadon, azt nem.”

Másik interjúalanyunk, Sziklai Éva számára gyerekként az tűnt fel, amikor a vér és az erőszak látványa miatt a disznóvágástól „menekült” az apja: „Apunak az egyik nagyon fájó pontja a disznóvágás […]– Nagyon sokszor látta azt, hogy halomra ölték az embereket és dózerrel tolták be a hullákat a tömegsírokba. És ott a húsnak a látványa, ahogy a dózer szétmarcangolta őt az nagyon megrendítette és disznóvágáskor neki mindig ez jutott eszébe. Nem nekem mondta, hanem az anyuval veszekedések közepette derültek ki ezek a dolgok, amit én is hallottam.”

A hallgatás politikai kényszere legalább négy évtizedig tartott, de a belső kényszer még tovább dolgozott a túlélőkben. Több mint harminc év kötelező amnézia után, a nyolcvanas évek végétől megjelentek visszaemlékezések (Rózsás János: Keserű ifjúság, 1989, Keményfi Béla: Magyar leventék a sarkkörön túl, 1989), készültek dokumentumfilmek (Gulyás János és Gyula: Málenkij robot, 1990), s ha kevesen is, de publikáltak történészek feltáró kutatásokat. Már nyíltan találkozhattak az egykori rabok és szervezetet hozhattak létre, megindult a kárpótlásuk is, miközben a családi emlékezésben karakteres változást, nagy áttörést nem hozott a politikai-társadalmi átalakulás.

Sokkal inkább a fokozatosság, az apró lépésenként való megnyilatkozás volt jellemző. A leszármazottak szerint jóval később, akár másfél, két évtizeddel a rendszerváltozás után érzeték úgy a szülők, hogy bátran, szabadon beszélhetnek. A második generáció tagjai közül sokak számára csak felnőttként tárult fel a lágert megjárt szülő története, de van, akinek soha nem nyíltak meg teljesen, ahogy egyikük fogalmazott: „Felnőtt korra is igaz, ha bármit konkrétan kérdeztem, akkor bezárkóztak.” (Farkas Károly)

1. Elhurcolás után meghurcolás
2. Hideg

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2022

• Lakatos Ernő, a „kiváló napi végrehajtó”
• A mozsgói Biedermann-kastély
• Tévéelnök belügyes gyakorlattal: Tömpe István
• A rivaldafényt kerülő Apró Antal
• A holokauszt soproni mártírjai
• Hét híres királygyilkosság
• Biszku Béla, a megtorlás szimbóluma
• A Duna egykori halcsodái
• Szomorú szerelem a szabadságharc idején