Hosszú időre feledésbe merültek az Európa műkincseit megmentő szövetséges kommandó érdemei

– Maga idióta! – rivallt egy felettese James Rorimer alhadnagyra, aki éppen arra kért engedélyt, hogy megvizsgálhassa a La Manche csatorna bretagne-i árterében fekvő középkori várat, Mont Saint-Michelt. – Ez egy XX. századi háború – folytatta ordítva a parancsnok. – Ki a búbánatos francot érdekelnek ilyenkor a középkori falak és a kiszáradóban lévő meder? Rorimer kérése azonban nem volt teljesen alaptalan: civilben ugyanis a Metropolitan Museum kurátora volt, és a D-nap után a legendás műkincsvadászcsapat, a szövetségesek katonai hierarchiájában amúgy teljességgel láthatatlan Műemlékek, Képzőművészet és Archívumok (röviden: MKA) tagjaként, különleges státuszban került a frontra. Sokadmagával azt a feladatot kapta, hogy a nácik által elrabolt kulturális javakat, műkincseket kutassák fel és mentsék meg. A nemzetközi szakértőkből verbuvált műkincsvadászoknak több szempontból sem volt könnyű dolguk.

Pánik Pearl Harbor után

A 2014 tavaszán bemutatott, pazar szereplőgárdával vászonra vitt Műkincsvadászok című film igaz történeten alapult, amely a film elkészültéig nem volt annyira közismert.

Pedig a ma Firenzében, Párizsban, Berlinben és Londonban megcsodálható, felbecsülhetetlen értékű műkincsek közül több nem lenne látható, ha ezek a bátor művészettörténészek és restaurátorok nem loholtak volna olyan kitartóan a fokozatosan visszavonuló német hadsereg nyomában.

Az egész történet még 1941 decemberében, Pearl Harbor után kezdődött: a baltimore-i Walters Galéria vitrinjeinek aranytárgyait minden éjszaka páncélszekrénybe zárták, nehogy az esetleges japán bombatámadást követő zűrzavarban az oltásban részt vevő tűzoltók „megszédüljenek”.

A New York-i Metropolitan Múzeumot már sötétedéskor bezárták, mert váratlan áramszünet esetén nem tudták volna megakadályozni, hogy az éppen bent lévő látogatók a „sötétben tapogatózzanak”. A szintén New York-i MoMA termeiből pedig minden este egy homokzsákokkal kibélelt alagsori terembe szállították az összes képet, ahol nagyobb valószínűséggel vészeltek volna át egy komolyabb szőnyegbombázást, mint a fenti termekben.

Hála a nemzetközi szakmai diskurzusnak, az amerikaiak mellett az európai kollégák sem tétlenkedtek: a londoni Nemzeti Galéria képeit egy walesi bányába, Manodba rejtették, a Louvre termei kongtak az ürességtől, de az amszterdami Rijksmuseum egyik ékköve, Rembrandt Éjjeli őrjárata is szőnyeggé csavarva egy koporsószerű faládában hevert.

Nem minden alapot nélkülöző félelem

Vezérüket követve a náci elit számos tagja vált lelkes műgyűjtővé, élükön a rezsim második legbefolyásosabb emberével, Hermann Göringgel. A műkincsvadászat terén a hatalom- és élvhajhász birodalmi marsall komoly konkurenciát jelentett Adolf Hitlernek. Ügynökei olyan jól végezték a begyűjtő munkát, hogy a Luftwaffe vezér kollekciója már 1938-ban túlszárnyalta a Führerét.

„Régebben egyszerűen csak fosztogatásnak nevezték, de ma már sokkal kifinomultabb nevekkel illetik a dolgokat. Ugyanakkor én kijelentem, hogy mindent kifosztok, és mindent viszek, amit látok!” – vallott színt egy ízben nagy plénum előtt Göring. Ezt az egyenes beszédet nehéz volt nem úgy értelmezni, aminek ő is szánta: a nácik korlátlan igényt tartanak Európa mozdítható műkincseire.

Az Alfred Rosenberg vezetésével kifejezetten erre a célra létrehozott Einsatzstab (műveleti csoport) már 1940 októberétől tevékeny gyűjtögetésbe kezdett az elfoglalt területeken.  „Módszeresen átkutattunk minden raktárt, valamint a szökevény zsidó emigránsok művészeti javainak titkos rejtekhelyeit. Az állományomba tartozó művészettörténészek tudományos szempontok szerint osztályozták a teljes művészeti anyagot. Hamarosan végzünk a munkával, és az átfogó katalógust rövidesen megküldöm Önnek!” – áll Rosenberg 1941 márciusában Hitlerhez írott levelében.

Bár a bécsi Képzőművészeti Akadémiára nem jutott be, Hitler soha nem vesztette el vonzalmát a festészet és a művészetek iránt, így hatalomra kerülve szorgalmasan gyarapíthatta gyűjteményét. Nagyra törő világuralmi tervei mellett a náci diktátor egy grandiózus művészeti múzeum megteremtéséről álmodozott.

A germán faj magasabbrendűségét hirdető „Führermuseum” helyét szülővárosában, Linzben jelölte ki. A múzeum anyagának – amelynek gerincét magángyűjteménye adta – összegyűjtését a drezdai Művészeti Galéria igazgatójára, Dr. Hans Posséra bízta. A művészettörténész tevékenysége csak a német területekre korlátozódott, a külföldi műkincseket a Rosenberg-kommandónak kellett felkutatnia és begyűjtenie.

A műalkotások tekintetében a Harmadik Birodalom vezetői azonban rendkívül „finnyásnak” bizonyultak, mélyen megvetették a XX. századi modern művészeti irányzatokat, így Picasso, Kandinszkij, Matisse, Cézanne, Chagall és Van Gogh műveit is. Az utált és „elfajzottnak” nevezett műremekek egy része (több ezer festmény, rajz és szobor) hamuvá égett egy propagandisztikus célokat szolgáló, berlini náci rendezvényen, a többit pedig a műkincspiacon értékesítették.

Parancs helyett ajánlások

Az európai műkincsekért aggódó amerikai művészeti múzeumok vezetői, neves művészettörténészek és restaurátorok vészjósló felszólalásai végül meghallgatásra találtak. Franklin Delano Roosevelt hathatós közreműködésével és támogatásával 1943 júniusában végre létrehozták az MKA-t.

A fura nevű – Műemlékek, Képzőművészet és Archívumok – csapat kötelékében 13 nemzetből 350 férfi és nő teljesített szolgálatot, ebből a háború végén mindössze 60 „műkincsvadásznak” hívott szakértő tevékenykedett Európában: csekélyke szám, ha hozzávesszük, hogy Nyugat-Európában ekkoriban megközelítően egymillió fő harcolt a szövetségesek oldalán a nácikkal szemben.

Az MKA-állomány tagjai nem tartoztak a klasszikus akcióhősökhöz, akik egyes-egyedül likvidálni tudtak ellenséges náci osztagokat. A legfőképp pedagógusokból, művészettörténészekből, művészekből, levéltárosokból, építészekből és muzeológusokból, nagyobbrészt brit és amerikai önkéntesekből álló csapat átlagéletkora 40 év körül volt. Militarista lelkületük hiányát jól ellensúlyozta a művészi értékek iránti elhivatottságuk, lelkesedésük és rendkívüli munkabírásuk.

Az egység megszületésének egyik fő ötletadója, az amerikai George Stout műkincsvédelmi szakember eredetileg minden hadosztály mellé egy 16 fős, teherautókkal, ládákkal, fényképezőgéppel felszerelt MKA-osztagot tervezett, amelynek soraiban a szakértőkön kívül a kétkezi munkákat ellátó, csomagoló, szállító feladatkörrel rendelkező katonák is helyet kaptak volna. Ezzel szemben a műkincsvadászoknak sokszor egy szál magukban, jobb esetben párban, hatalmas műveleti területen kellett dolgozniuk, mindenféle felszerelés nélkül.

A legtöbbször alacsony rendfokozatú műkincsvédelmisek – akik parancsokat nem adhattak, csupán ajánlásokat tehettek – úgy boldogultak, ahogy tudtak: hol gépkocsiért kuncsorogtak, hol pedig megpróbálták a közelükben tartózkodó, az aktuális harcászati műveletet irányító tisztet meggyőzni egy-egy épület, templom vagy műemlék fontosságáról – több-kevesebb sikerrel. A szicíliai partraszállást megelőzően ugyanis szinte a földig bombázták Palermót, és Monte Cassinónál sem sikerült 1 négyzetméternél nagyobb felületű falat épségben hagyniuk a szövetségeseknek.

Az elsődlegesnek gondolt állagmegóvási tevékenység azonban sok műkincsvadász esetében nyomozati munkába torkollott, hiszen a terepen dolgozók közül nagyon sokan szembesültek azzal, hogy a németek rengeteg műkincset raboltak el, és azokat a Harmadik Birodalom területén tárolják. Ezen titkos raktárak lokalizálása olyan volt, mintha egy tűt kerestek volna a szénakazalban, de a szerencsés véletleneknek, nem kevésbé pedig céltudatosságuknak hála, szenzációs felfedezések is születtek.

Sóba rejtve

Az egyik ilyen bombasztikus felfedezés egy fogfájásnak volt köszönhető. 1945. március 29-én a szövetségesek által elfoglalt németországi városban, Trierben a sérült műemlékek állapotát felmérő egyik műkincsvadászt, Robert Posey századost szörnyű fogfájás kínozta, így kénytelen volt fogorvost keresni a rommá lőtt városban. Posey a szerencse kegyeltje volt, ugyanis az idősödő fogorvos, akivel összehozta a sors, élénken érdeklődött a százados műkincsvédelmi feladatai iránt, és felajánlotta, hogy bemutatja őt művészettörténész vejének.

A vő, egy frankofil német, amint szóba elegyedett amerikai „kollégájával”, gyorsan kipakolt: bevallotta, hogy SS-tagként Göring marsall mellett Párizsban dolgozott, és segített a Harmadik Birodalom második legbefolyásosabb emberének a francia műkincsek összeválogatásában, amelyeket főnöke a németországi otthonába vitetett. A volt SS-tiszt azonban nemcsak történetekkel traktálta az elképedt Poseyt, hanem elárulta azokat a titkos helyeket is, ahol Göring és Hitler magángyűjteményeit őrizték.

A műkincsvadászok így jutottak el az ausztriai Altausseebe, ahol egy sóbányában Hitler Linzben felállítandó múzeumának anyagait őrizték. Az óriási gyűjteményt, amelyben sok egyéb kincs mellett több mint 6000 festmény, 230 rajz és akvarell, illetve 137 szobor is helyet kapott, a totális megsemmisülés veszélye fenyegette. A birodalma és saját hatalma végóráit élő Hitler ugyanis 1945. március 19-én kiadta a hírhedt Néró-parancsot, amelynek szellemében a visszavonuló német hadseregnek a birodalom területén belül mindent el kellett pusztítania (legfőképpen az ipari létesítményeket és a közlekedési infrastruktúrát), hogy a bevonuló ellenséges hadseregeknek csak a felperzselt föld maradjon.

August Eigruber náci helytartó felbuzdulva Hitler utasításán, az egész sóbányát fel akarta robbantani a benne lévő temérdek műkinccsel együtt. A helyi kényúr ámokfutását a józanul gondolkodó bányaigazgató, dr. Emmerich Pöchmüller és annak munkavezetője, Otto Högler a helyi sóbányászok támogatásával állította meg – elsősorban azért, mert a sóbánya a megélhetésüket biztosította. A parancsot szabotálva a bányászok csak a bejáratot robbantották be, így a bánya és benne a műkincsek épen maradtak.

Ennek köszönhetően az 1945. május 12-én a helyszínre érkező Posey és kollégája, Lincoln Kirstein némi törmelékeltakarítás és alagútásás után bejuthatott a mélybe, ahol olyan mesterművekre bukkantak, mint például Jan van Eyck XV. századi genti szárnyas oltára, vagy Michelangelo Brugge-i Madonnája, de előkerült Hitler egyik nagy kedvencének, a XVII. századi holland festőnek, Johannes Vermeernek Az asztronómus című festménye is.

Az MKA fáradhatatlan tagjai a bajorországi Neuschwanstein kastélyában is egy igen értékes, több mint 6000 darabból álló, festményeket, ékszereket és bútorokat tartalmazó gyűjteményre bukkantak. A Bajor-Alpokban fekvő Berchtesgadenben pedig megtalálták Göring elrejtett magángyűjteményének jelentős részét, több mint 1000 festményt és szobrot.

A megkésett elismerés

A műkincsvadászok tevékenysége a háborúval nem ért véget. A szövetségesek által megtalált lopott műkincseket Németország amerikai megszállási zónájában összegyűjtötték.

A gyűjtőpontokban dolgozók több millió műtárgyat azonosítottak és katalogizáltak, ezek között azonban nemcsak festmények és szobrok, hanem színes templomablakok, harangok, vallási kegytárgyak, ékszerek, kéziratok, könyvek, bor- és rovargyűjtemények is helyet kaptak. A gigászi munka 1951-ig húzódott el, ekkorra sikerült a tengernyi kulturális értéket visszajuttatni származási országaikba.

Ezt követően az MKA-kommandó tagjai visszatértek civil állásaikba. A háborúban nyújtott munkásságukat sokáig nem ismerték el, mivel semmilyen alakulathoz nem tartoztak, így hivatalos történetük sem maradhatott fenn: gyakorlatilag a feledés homályába vesztek.

A csapat emblematikus figurája, az egyik alapító, George Stout hadnagy volt az, aki – nem sokkal halála előtt, egy 1978-ban adott interjúban – csupán annyit tartott fontosnak megemlíteni a múltjából, hogy a műkincsvédelmi szolgálathoz sorozták be, és más katonákhoz hasonlóan tette a dolgát.

Példamutató szerénysége okán egy szóval sem említette meg, hogy a Rooseveltnél és Eisenhowernél kijárt MKA megalapítása és tevékenysége nélkül ma sokkal szegényebb lenne a világ. 2007-ben az USA kongresszusa egyhangú szavazáson elismerésben részesítette a 13 nemzet 350 tagját, és megkapták a 2007. évi nemzeti humán tudományi emlékérmet. Ekkor már csak 12 fő élt a legendás műkincsvadászok közül.