Hogyan lett a szabadságharc eltiprójából mindenki Ferenc Jóskája?

A forradalom zsarnoki eltiprója és a boldog békeidők megbecsült magyar királya, érzelmektől mentes, „hivatalnok” családapa és öngyilkos gyermekét, valamint merénylet áldozatául esett feleségét gyászoló férj. Az állításokban „és” helyett a „vagy” szó használata lenne indokolt a legtöbb esetben, ám Ferenc József személyéről a mai napig nem született – és nem is születhet – egyértelmű ítélet. Történelmünk egyik legvitatottabb alakja 105 éve, 1916. november 21-én hunyt el.

A császár, aki sosem volt gyermek

„Itt van a nap, melyre milliók epedve vártak! Itt az idő, melyben a nemzetnek ismét törvényesen koronázott királya leend! Szent István dicső koronája, ez annyi vészt látott szent ereklye ismét visszanyeri jogát, hogy felkent királyi főn ragyogjon s aranya és drágakövei szétverődő sugáraival hirdesse a világnak, hogy a magyar alkotmány nyolczszázados jogereje régi érvényében áll!”

A Vasárnapi Ujság 1867. június 9-én kiadott számából idézett szövegrészlet példázza, hogy a történelem útjai kifürkészhetetlenek. Ferenc József többszörös metamorfózison ment keresztül a magyarok ítélőszéke előtt: a törvénytelen uralkodótól a véres megtorlóig, a hazánkat felemelő jóságos királytól a háborúba sodródás főbűnöséig számtalan címkét aggattak történelmünk egyik legellentmondásosabb figurájára.

Az 1830. augusztus 18-án született Ferenc Józsefet már a kezdetektől uralkodónak nevelték. A cím nagybátyja, V. Ferdinánd leszármazottait illette volna meg, de a családban nyílt titokként kezelték, hogy a mentális problémákkal küzdő gyermektelen uralkodót testvére legidősebb fia követi majd a sorban. A politikai manőverekben kiemelt szerep jutott Ferenc József állhatatos édesanyjának, Zsófia főhercegnének is, aki még saját férjét, Ferenc Károly főherceget is „lebeszélte” a koronáról, hogy közös gyermekük trónra léphessen.

Ennek fényében rendkívül rövid gyermekkor adatott a leendő császárnak. Már négyéves korától tanulásra fogták, az államtudományokban és a nyelvekben hamar jártasságot szerzett. Neveltetése az egyház és a katonaság, valamint az állam szent frigyére épült, míg a művészetek (és az érzelmek) világa örökké idegen maradt számára. Ugyan Zsófia a háttérből folyamatosan terelgette fia útját, de a szeretet nyelvét, az anyai törődést semmi sem pótolhatta. 

A szellemi, társadalmi és nyelvi megújulás lázában égő reformkori magyar elit számára presztízskérdés volt, hogy a leendő koronás fő elsajátítja-e a magyar nyelvet. Az aggodalmakat végül egy szerencsés véletlen oszlatta el: egy 1843-as sümegi kiránduláson Kisfaludy Sándorral találkozva kiderült, hogy Ferenc József folyékonyan beszéli a magyart – további hét nyelvvel egyetemben, ezzel is bizonyítva uralkodói rátermettségét.

Felkészülésének éveit nem várt események szakították félbe. A forradalom lázában égő magyar nemzet valódi diadalt aratott, amikor V. Ferdinánd szentesítette az áprilisi törvényeket, miközben a bécsi események az uralkodói udvart menekülésre kényszerítették. A forradalom szabadságharccá duzzadt, 1848 ősze már a fegyverek ropogásától volt hangos. Ekkor a birodalmi gépezet működésbe lépett, és lemondatták a Habsburg érdekeket erélytelenül képviselő V. Ferdinándot, ezzel elérkezett a várva várt pillanat: Ferenc József a gyenge kezű előd örökébe lépett.

Az 1848-1849-es szabadságharcban vállalt szerepe miatt az új uralkodót magyar földön a sátánnal azonosították, azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tinédzserkort éppen maga mögött hagyva, válságos időkben, tanácsadói (és édesanyja) befolyása alatt kellett meghoznia döntéseit.

Tanácsadói elveit követve a szabadelvű követeléseket lesöpörte, és törekedett arra, hogy az erős központi hatalmat megőrizze birodalmában. A közjogi különállást – amely a magyar szabadságharc végső céljai között szerepelt – nem engedélyezhette a birodalom népeinek. Az események sodrásában az uralkodó gesztusa, hogy a II. Ferenc név helyett – a reformer II. József politikájában látva a jövő útját – I. Ferenc Józsefként foglalta el a császári trónt, csak jelképes jelentőségű maradt.

V. Ferdinánd törvényeit semmisnek tekintették, így a magyarok kivívott jogait Ferenc József nem ismerte el; erre válaszul az országgyűlés továbbra is V. Ferdinándot tekintette törvényes uralkodónak. A konfliktus eszkalálódásához hozzájárult Windischgrätz eltúlzott diadali jelentése a kápolnai csatáról, aki beszámolójában azt írta, hogy „a lázadó hordákat iszonyú mennyiségben pusztította el”. A hír hallatán az uralkodó 1849. március 4-én kiadta az olmützi oktrojált alkotmányt, ezzel beolvasztva a centralizált Habsburg Birodalomba Magyarországot is. Az uralkodói döntés heves ellenreakciókat szült, a Kossuth zászlaja alatt egyesülő nemzet válaszul 1849. április 14-én kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

A magyar honvédsereg dicsőséges tavaszi hadjárata sorozatos győzelmeket hozott, ezért Ferenc József a birodalom megmentése érdekében az orosz cárhoz fordult segítségért. Az intervenció, Magyarország „pacifikálása” és a világosi fegyverletétel után a megtorlás lebonyolítását Haynaura bízta, ezzel lényegében az uralkodó áldását adta egy, a magyarok ellen folytatott véres bosszúhadjáratra. A legenda szerint Batthyány Lajos kivégzéséért a Habsburg családot megátkozta a gróf felesége, Zichy Antónia – a néphiedelem az átkot Skerlecz Borbálának tulajdonította, aki ekkor már több mint egy évtizede elhunyt –, és a jóslat, miszerint 13 Habsburgnak kell lakolnia a vértanúk haláláért, részben be is teljesedett.

Zsarnokból Ferenc Jóska

A Bach-korszak elnyomó politikája után – a Habsburgok szorult nemzetközi helyzetéből adódóan – egyre égetőbbé vált a magyar ügy rendezése. Már a krími háborúban megkezdődött a birodalom nagyhatalmi elszigetelődése, majd az olasz egyesítési törekvések fenyegették Ferenc József területeinek integritását. Az 1859-ben Solferinónál elszenvedett súlyos vereség előre jelezte: a Habsburgok nem tudnak gátat szabni az olaszok nemzeti ébredésének. Egy évvel a sorsfordító csata után föderatív jellegű alkotmányt ajándékozott népeinek, de a magyarok ellenállását nem törte meg véglegesen, a kiegyezésig még hosszú út – és a Habsburg illúziók halála – vezetett.

Az 1866-os königgrätzi csatavesztés, a meghiúsuló nagynémet álmok, illetve az itáliai birtokok elvesztése világossá tette: elkerülhetetlenné vált a birodalom teljes átalakítása. Ennek – egyik – következményeként Ferenc József 1867-ben kiegyezett a magyarokkal, és megkezdődött a dualizmus „aranykora”, a boldog évtizedek, amelyekben a magyar és az osztrák gazdaság egyaránt növekedésnek indult. 

A megbékélési folyamat 1867. június 8-án érkezett el az egyik legfontosabb állomásához, Ferenc József magyar királlyá koronázásához. A dualista Osztrák-Magyar Monarchia egy uralkodóval (egy személyben osztrák császár és magyar király), de két fővárossal és két parlamenttel, a bonyolult belső közjogi viszonyok ellenére maradt működőképes. Az uralkodó egyik legnagyobb erénye, hogy abszolutista hajlamai és neveltetése ellenére alkotmányos uralkodóként tudott kormányozni. A teljes – főként a csehek által szorgalmazott – föderalizálásának azonban ellenállt, amely hosszú távon kihatott a közép-európai régió 20. századi konfliktusaira.

[galeria_kep_35974]

Magyarország iparosodott és gyarapodott, Budapest fejlődő világvárossá érett, a társadalom átrétegződése megkezdődött – a korszak az utókor emlékezetében aranykorként élt tovább, amelyet Ferenc József alakja szimbolizált. A dicsőségtabló felavatására az 1896-os millenniumi ünnepségsorozaton került sor, az emelkedett hangulatban a magyar és a Habsburg szív együtt dobbant – dicshimnuszoktól visszhangzott a sajtó az 1896. május 2-i nyitóünnepség másnapján, a Fővárosi Lapok a következőképpen számolt be az uralkodó beszédéről:

„A magyar király szavaiban oly melegen, oly fölemelően nyilatkozott meg az egész magyar nemzet öröme, büszkesége, diadalérzése, mint még soha. Ezeket a szavakat a magyar király mondta, magyar nyelven, magyar szívvel, méltóan önmagához, méltóan a fönséges ünnephez. Ólmos, nehéz fellegek borongtak az egész ünnepély fölött, de mikor a király szavai elhangzottak, egyszerre széttörte a felhőkárpitot a nap és sugarai odatüztek a felséges uralkodó fölkent homlokára.”

Külpolitikájában a gyarmatosításról lemaradt államok versenyébe bekapcsolódva a Balkán-orientáció vált a fő vezérfonallá. Ferenc József törekvéseit a szintén nagyhatalmi pozíciójának megszilárdításában érdekelt Német Birodalommal szövetségben látta megvalósíthatónak, ám a háborút – ameddig csak lehetséges – el akarta kerülni elsősorban legfőbb riválisával, a cári Oroszországgal szemben. Az erőviszonyok átalakulásával elkerülhetetlenné vált az I. világháború kitörése, a stabilitás és a béke mindössze egy nemzedéknek adatott meg. A Monarchiát a 20. század hajnalán belső ellentétek szakították szét, az egyetlen összetartó erő az egyenruháihoz hűen ragaszkodó császár, a „birodalom első hivatalnoka” maradt.

A boldog évtizedek elmaradtak, és a Monarchiára gyászkorszak köszöntött – csakúgy, mint Ferenc József magánéletére. A tragédiák – visszautalva a híres átokra – valóban kíméletlenül sújtották az uralkodót. A veszteségek sorát első leányának, Zsófia Fiderikának korai halála nyitotta 1858-ban. Testvére, Miksa elfogadta a lehetetlen kihívást, a mexikói trónt, ám rövid uralkodás után dicsőség helyett kivégzés lett a sorsa 1867-ben. Egyetlen fia, a mellőzöttségtől és a boldogtalanságtól szenvedő, a természettudományokban elmerülő Rudolf trónörökös öngyilkos lett.

Ferenc József általában hallgatott édesanyja intelmeire, de a párválasztásában ellenszegült akaratának: az idősebb unokatestvér, Ilona helyett a szépséges Erzsébetet választotta. A boldognak induló kapcsolat megromlott, a feleség a lehető legtöbb idejét utazással töltötte az udvartól (és anyósától) távol. A házasság zátonyra futott, két gyermekük elvesztését pedig szörnyű tragédia tetézte: Sisi életét 1898-ban Genfben kioltotta egy olasz anarchista, Luigi Lucheni. Ferenc Józseffel együtt gyászolt a magyar nemzet, mindenki osztozott az uralkodó fájdalmában. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc antihőséből Ferenc Jóska lett, a nemzet és uralkodó egymásra találására ékes példa Zichy Géza (Királyunkhoz című) versének alábbi részlete:

„Néz reánk te fölkent ember
nézz reánk mi jó királyunk!
Mindne üdvöt, boldogságot
Mi a tekezdből várunk.”
„Hordozd büszkén emelt fővel
véres töviskoszorúdat,
mert te meg nem érdemelted
Ádáz sorsod, szörnyű búdat…
A te trónod Golgotha volt
Keresztkínja volt az élted,
De egy népet megváltottál
E ez halálig ott lesz véled.
A kit annyira szeretnek,
Nem lehet az elhagyatva.
Óh! maradj, maradj tovább is
Jó királyunk, népünk atyja.”

Ferenc József a gyász árnyékában is fegyelmezetten tette kötelességét. Ugyan a trónörökös, Ferenc Ferdinánd halálát, és az elkerülhetetlen világháború kirobbanását megérte, a sors attól megkímélte, hogy utolsó tragédiájának, birodalma összeomlásának szemtanúja legyen. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése előtt két évvel, 1916. november 21-én halt meg a schönbrunni kastélyban. Az életének 86 évéből 68-at a trónon töltő uralkodó személyével egy korszak is a sírba szállt.