Három bizánci császár elleni merénylet, amely nem pont úgy sült el, ahogy tervezték

Közismert, hogy a római császárok gyakran végezték életüket merénylet áldozataként – nem egy alkalommal saját testőreik keze által. Az ókori Róma örökébe lépő Bizánc pedig ebben is nagy szorgalommal követte „elődje példáját”. Egy császárt megölni mindazonáltal sosem volt egyszerű feladat, gyakran a legaprólékosabban kidolgozott terv is könnyen félresiklott a korabeli krónikák tanúsága szerint.

Ha császárt ölsz, előbb nézz a csuklya alá!

V. León 813 és 820 között ült Bizánc trónján és a történeti feljegyzések szerint tehetséges és szorgalmas uralkodó volt. Természetesen mint mindenkinek, neki is megvoltak a maga hibái, így León például a nagy, 11. századi bizánci történetíró, Johannes Skylitzes szerint különösen kegyetlen ember volt, aki „minden alattvalója iránt gyűlölettel viseltetett.” Feljegyezte azt is, hogy a császár rendkívül büszke volt énektudására, és gyakorta csillogtatta is azt – valószínűleg környezete nagy fájdalmára, ugyanis León „nem tudta tartani az ütemet és kevés sikerrel találta el a megfelelő hangokat.”

Történt aztán egyszer, hogy a császár fülébe jutott a hír, miszerint egyik hadvezére, Amorioni Mikhaél összeesküvést szervez ellene. A császár azonnal letartóztatta az áruló tábornokot és azonnal halálra is ítélte. Mielőtt azonban Mikhaélt a császári palota medencéit fűtő hatalmas kályhába dobták volna, a császárné könyörgésére, León, ha vonakodva – és saját rossz sorsát előre sejtve – megkegyelmezett a tábornoknak és büntetését börtönre enyhítette.

A császár egy idő elteltével aztán felkereste a palota börtönében raboskodó Mikhaélt, és amikor belépett a cellába nagyon meglepő dologgal szembesült. A rab kényelmesen elhelyezkedve szunyókált a börtönőr ágyában, míg utóbbi a padlón fekve hajtotta álomra a fejét. Emiatt León éktelen haragra gerjedt és minden rossznak elmondta a börtönőrt és Mikhaélt.

A többi börtönőr félve az uralkodó haragjától Mikhaélhoz fordult, hogy találjanak ki valamit a helyzet orvoslására. A raboskodó hadvezér erre egy Theoctistos nevű papért küldetett, aki hamarosan meg is érkezett a cellájához. Mikhaél közölte vele, hogy azonnal riadóztassa a többi összeesküvőt és bírja őket cselekvésre, ellenkező esetben beárul mindenkit León előtt.

Az üzenet célba ért és Mikhaél társai aljas tervet eszeltek ki León császár meggyilkolására. Szándékuk az volt, hogy a hajnali istentisztelet alkalmával támadnak majd a gyanútlan uralkodóra. El is érkezett a merénylet napja és az összeesküvők diszkréten, szerzetesi ruhát öltve elvegyültek a templomban sürgölődő papok között. Aztán eljött az előre megbeszélt jel – amikor is a császár elkezdte énekelni az egyik himnusz refrénjét –, mire az összeesküvők nagy számban egyszerre megrohanták a fahangú Leónt… pontosabban ők ezt hitték. Hogy ténylegesen mi történt, azt Skylitzes foglalta össze kiválóan:

„Az első támadás kudarcba fulladt, ugyanis összetévesztették a császárt az egyik főpappal, talán mert hasonlítottak egymásra, vagy mert mindketten ugyanolyan kalapot viseltek a nagy téli hidegben. … A pap igyekezett menteni magát, ledobva kalapját, ezzel felfedve kopasz fejét. Amikor a császár felfogta, hogy megtámadták, azonnal a szentélybe sietett és a láncánál fogva magához vette a tömjénfüstölőt (mások szerint a szent keresztet) és azzal próbálta elhárítani a támadókat.”

Bár León sokáig derekasan állta a sarat merénylőivel szemben kényszerszülte fegyverével a kezében, végül a túlerő legyűrte őt. Egy hatalmas termetű ember tőből levágta a kezét, míg egy másik végül a fejét szelte le. Az összeesküvők ezt követően azonnal a börtönbe siettek, kiszabadították vezetőjüket és még béklyókkal a kezein sebtében a császári trónra ültették. Így kezdődött II. Mikhaél bizánci császár kilenc évig tartó országlása.

Az első ijedtségen túl kell lendülni!

A 10. században élt és uralkodott II. Niképhorosz Phókasz még trónrakerülése előtt fantasztikus hadisikerei révén alapozta meg karrierjét. Hadvezérként felszabadította a másfél évszázada muszlim megszállás alatt álló Kréta szigetét és Szíriában is hatalmas területeket hódított vissza a Birodalom keleti ellenségeitől. Az előző császár, II. Rómanosz halálát követően szövetkezett annak özvegyével, Theophanó császárnéval, majd összeházasodott vele és 963-ban felvette a császári címet.

Kezdetben Niképhorosz egyik legfőbb támasza és legeredményesebb hadvezére unokaöccse, Ióannész Tzimiszkész volt, azonban félve a feltörekvő rokon növekvő befolyásától megfosztotta őt katonai tisztségétől és vidékre száműzte őt. Nem tudta azonban, hogy unokaöccse és felesége titkos viszonyt folytatnak egymással, így tettével arra késztette Ióannészt és Theophanót, hogy összeesküvést kezdeményezzenek vele szemben.

A tragikus eseménysorozatot a korszakban élt Diakónus Leó örökítette meg történeti munkájában. Feljegyzése szerint Ióannész titkos alagutakon keresztül fegyveres férfiakat küldött a császárné szobáiba, hogy álljanak készen. Amikor eljött a kiszemelt nap, a bosszúvágyó unokaöccs és társai egy kis csónakkal észrevétlenül a palota falai alá érkeztek és egy füttyjellel értesítették a bent tartózkodókat ott létükről. Az összeesküvők a fölöttük lévő erkélyről kötélen egy kosarat eresztettek a mélybe, majd egyesével felhúzták Ióannészt és embereit. Ezt követően azonnal a császár hálószobájába vonultak, ahol azonban nem várt meglepetésben volt részük:

„… kivont karddal léptek a császári hálószobába. Amikor azonban az ágyhoz értek, azt üresen találták, senki nem aludt benne. A rémülettől először megkövülve már arra készültek, hogy az erkélyről közvetlenül a tengerbe vetik magukat és úgy menekülnek. Végül azonban egy aljas gazfickó az udvarhölgyek személyzetéből elvezette őket az alvó császárhoz, akit körbevettek, ráugrottak és lábaikkal rugdosták.”

Az egyik merénylő egy fejre mért csapással „ébresztette” az uralkodót – akit korábban értesítettek már az ellene készülő merényletről, és valószínűleg ezért hajtotta álomra a fejét egy másik szobában. A vérző Niképhorosz ijedtségében és fájdalmában csak Szűz Máriához tudott fohászkodni, miközben Ióannész egy filmszereplő főgonoszként egy hosszú monológban olvasta fejére ellene elkövetett bűneit.

Ióannész végül megragadta nagybátyja szakállát, miközben a többiek kardjaik markolatával összezúzták az állkapcsát. Miután befejezték az uralkodó kínzását, az áruló unokaöccs a földre rúgta őt és kardjával keresztülszúrta Niképhorosz agyát. Ióannész ezt követően azonnal a trónterembe sietett, ahol császárnak kiáltotta ki magát, nagybátyjának testőreit pedig a szomorú véget ért császár levágott fejének felmutatásával „bírta rá”, hogy elfogadják hatalmát.

A császár, aki kétszer fulladt meg

Mikhaél Pszellosz Kronographia című művében részletesen elbeszéli III. Rómanosz bizánci császár életének szomorú végét. Rómanosz hat éves uralkodása nem volt kifejezetten sikeresnek mondható és számos összeesküvés is keserítette a császár életét. Az uralkodó sorsa pedig azért sem volt könnyű, mivel egész életében nagyon beteges volt. Pszellosz, aki 16 éves korában személyesen is látta őt, így jellemezte a császárt:

„Az egész arca fel volt duzzadva és olyan színe volt mint a három napos halottaknak szokott. Folyamatosan kapkodta a levegőt és néhány lépés után már pihennie kellett. Hajának nagy része kihullott … de néhány szál megmaradt a homlokán, amit a légzése mozgatott. Mások már teljesen lemondtak az életéről, de ő maga sosem adta fel a reményt. Orvosok kezébe adta magát és arra számított, hogy szakértelmük végül visszaállítja majd egészségét.”

Pszellosz gyanúja szerint a császár betegségét méreg okozta, amit felesége Zoé adagolt neki az évek során fokozatosan. A szer azonban úgy tűnik nem hatott elég gyorsan az ekkor valószínűleg már új férjet kereső császárnő szerint, ezért végül gyorsabb eredménnyel kecsegtető megoldásra szánta el magát.

Egy nap, amikor Rómanosz a tavaszi napsütést élvezte a medence vízében lebegve, szokásához híven a víz alá merítette a fejét. Ekkor azonban kíséretének tagjai rávetették magukat és nyakánál fogva a víz alá szorították a szerencsétlen császár fejét. Pszellosz szerint sokáig így tartották, majd elengedték és távoztak a helyszínről. A császár testében maradt levegő azonban újra a felszínre hozta őt és mint kiderült, Rómanosz még életben volt.

A vízben lebegő császár segítségért könyörgött és végül egy közelben lévő férfi megsajnálta és kisegítette a medencéből, majd a szobájába támogatta, ahol a császár már csak feküdni tudott. A hírre, hogy túlélte a merényletet Zoé azonnal férjéhez sietett, de azonnal elégedetten nyugtázta, hogy a császár már egyértelműen az utolsókat rúgja. Nem is tévedett: Rómanosz hamarosan már beszélni sem, csak nyögni tudott, egyre szaporábban lélegzett majd végül szája kinyílt és sötét színű, alvadt vér kezdett szivárogni belőle. Még néhány gyenge zihálás és III. Rómanosz bevégezte földi pályafutását.

Zoé nem maradt sokáig özvegyen, másnap ugyanis feleségül ment szeretőjéhez, aki IV. Mikhaél néven Bizánc császára.