Évtizedekre elfelejtette és magára hagyta a világ a Vöröskereszt elvi megalapozóját

A ma 193 éve, 1828. május 8-án született Jean Henri Dunant életének sorsfordítója volt az 1859-es solferinói csata. A sebesültek borzalmas állapotát látva kezdeményezte megsegítésükre a széleskörű összefogást. 1910-ben bekövetkezett halála miatt azt már nem élte meg, hogyan állították az első világháborúban harcoló hatalmak a Nemzetközi Vöröskeresztet minden addiginál nagyobb feladat elé. A segélyszervezet alapítója élete végét elfeledetten, egy szegényházban töltötte.

Üzletember a csatatéren

Jean-Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletembert eredetileg a III. Napóleon francia császárral való találkozás vágya hajtotta a harctérre. Ugyan korábban is részt vett különböző jótékonysági akciókban, de a solferinói csatamezőn való megjelenése teljesen véletlenszerű volt.

1859. június 24-én engedélyt kért a francia parancsnokságtól, hogy megtekinthesse a solferinói ütközet színhelyét. Ekkor sebesült osztrák katonákra talált rá, akiket a város lakossága ütlegelések közepette űzött ki éppen menedékhelyükről. Ez a jelenet indította el benne a segélynyújtást és a sebesültek ápolását végző szervezet létrehozásának gondolatát.

A háborúk, katasztrófák és természeti csapások áldozatai hosszú évszázadokon át semmiféle intézményes védelmet nem élveztek. Az egyházi és polgári szervezetek alkalmankénti segélynyújtása az adott közösség összefogásán és akaratán múlott.

A csatatéren maradt sebesültek sorsa a környező lakosság kezében volt. A 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a harcoló felek előzetesen megegyeztek a hadifoglyok cseréjéről, kiváltásuk módjáról, a beteg és sebesült katonák védelméről. Ezen alkalmi szerződések azonban nem váltották ki az intézményes rendezést.

Az egyének és közösség segítő akciói esetiek és elszigeteltek maradtak, nem váltak nemzetközi, még csak országos szintűvé sem. Ahogyan Kapronczay Károly rámutat tanulmányában, ez Dunant érdeme volt.

Dunant Solferino lakosaiból saját pénzen önkéntes mentőcsapatokat szervezett és a sebesültek számára szükségállomásokat létesített. A terepmunkával párhuzamosan hozzálátott az ügy mögé befolyásos támogatókat szerezni, arisztokratákkal levelezett és hazatérése után könyvet írt tapasztalatairól, valamint az összefogás fontosságáról.

Beszámolója Európa-szerte nagy visszhangra talált, amire talán ő maga sem számított. Dunant a sikerén felbuzdulva európai lobbikörútra indult, hogy a politikai döntéshozókat megnyerje nemzeti, majd egy nemzetközi segélyszervezet létrehozásának.  

A segélyezés nemzetközi szinte lép

1863 nyarán Genfben nemzetközi konferenciát hívtak össze, ahol a megjelent európai országok közös egyezményt írtak alá és felvették a Genfi Bizottság nevet. A következő évi tanácskozáson már 16 állam 25 képviselője vett részt, akikhez további 20 állam küldötte csatlakozott. Az ekkor elfogadott Genfi Konvenciók alapján nemzetközi védelem illeti meg a szervezet munkatársait, megkülönböztető jelzéssel kell ellátni épületeit, járműveit, felszereléseit.

Még 1864-ben megalakultak az első nemzeti vöröskeresztes társaságok, ettől az évtől kezdve lobogott a kórházakon a vöröskeresztes zászló és húzták fel az orvosok és ápolók ruhájukra a vöröskeresztes karszalagot. A közismert fehér alapú vöröskeresztes zászló a svájci nemzeti színek fordítottja. Az első igazi próbatétel az 1870. évi francia-német háború volt, ahol a szervezet jól szerepelt és 1882-től már Nemzetközi Vöröskereszt néven működött.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1866. július 21-én csatlakozott a Genfi Egyezményhez. Bécsben 1867-ben alakult meg a vöröskeresztes segélyegylet, amelyből a kiegyezés után vita támadt, ugyanis a magyarok ragaszkodtak a saját szervezetükhöz. Ez viszont ellentmondott a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának elvi álláspontjának, amely szerint egy államban csak egy szervezet alakítható ki.

A tárgyalások nagyon lassan haladtak, mindeközben 1878 nyarán a Monarchia csapatai hozzáláttak Bosznia-Hercegovina okkupálásához. A harcokban a Monarchia vöröskeresztes egysége csak a közös hadsereg tagjait és az osztrák véderő katonáit látták el, míg a magyar honvédeket nem vagy csak igen felületesen. Magyar oldalról az önkéntes nőegylet lendült munkába, a Vöröskereszt magyarországi szervezetének megalapítására végül 1881-ben került sor.

Dunant élete azonban kevésbé alakult ilyen sikeresen. Míg másokon segített, üzleti ügyeit elhanyagolta, bankháza tönkrement, a közélettől visszavonulva, nehéz anyagi körülmények között töltötte a következő éveket. A heideni szegényházba került és csak 25 év múlva terelődött rá ismét a nemzetközi figyelem.

1895-ben egy svájci újságíró kereste fel Dunant-t, akit a cikk hatására egy sor kitüntetéssel és tiszteletbeli tagsággal halmoztak el. 1901-ben neki ítélték oda az első Nobel-békedíjat. Mindez élethelyzetére azonban nem volt hatással, ugyan többször fordultak hozzá tanácsért, de továbbra is a szegényház lakója maradt.

A Vöröskereszt számára óriási feladatot jelentő első világháború felé vezető folyamatokat aggódva figyelte, de a háború kitörését már nem élhette meg, 1910. október 30-án Heidenben hunyt el.

A világháborús tapasztalatok után a védelem hatályát tovább bővítették. Tulajdonképpen a háborús felek által bevetett új módszerekre reagálva igyekezett a szervezet minél szélesebb körű segélyt nyújtani a katonai és civil érintettek számára, és mi sem bizonyíthatná jobban a Nemzetközi Vöröskereszt létjogosultságát, mint a 20. század sajnálatos eseményei.