Egyszerre tudósított Itália egyesüléséről és küzdött érte a magyar szabadságharcos

2020. szeptember 13. 08:32 Pete László

Korábban

A magyar forradalomból a legnevesebb brit laphoz

Éber Nándor 1826. május 23-án született Pesten, ahol apja, Eberl János számvevőségi tanácsos volt a magyar királyi udvari kincstárnokságnál. A pesti egyetemen folytatott jogi tanulmányok után Bécsben elvégezte a diplomáciai pályára felkészítő Keleti Akadémiát. Néhány hónapnyi külügyminisztériumi gyakornokoskodást követően, 1848 elején kinevezték a konstantinápolyi osztrák követséghez titkárnak, a márciusi forradalom után azonban, állását otthagyva, hazatért. Novembertől az Országos Honvédelmi Bizottmány mellett nyert alkalmazást, a következő év májusától pedig a külügyminisztériumban lett titkár, júniustól elnöki titkár.

A szabadságharc leverése után kimenekült az országból. Először Egyiptomba, majd Kis-Ázsiába utazott, ahonnét 1850 végén Angliába ment, ahol hadtudományi munkákat is tanulmányozott. Barátja és támogatója, William White képviselő, a magyar menekültek segélyezésére létrejött bizottság tagja közvetítésével magánórákból tartotta el magát. A diplomata végzettségű Éber anyanyelvén kívül tudott németül, franciául, angolul, olaszul, törökül és arabul, de zongoraleckéket is adott, sőt Dante Isteni Színjátékának egyes énekeit is magyarázta. A kevésbé izgalmas és fordulatos tanítóskodásból a krími háború jelentette számára a szabadulást.

1853 januárjában az egyik edinburgh-i újságban jelent meg egy cikke a keleti kérdésről. Amikor hónapokkal később Éber elégedetten látta, hogy helyzetértékelése helyesnek bizonyult és előrejelzései sorra beigazolódtak, küldött egy írást a témáról a The Timesnak is.

A kortársak között Európa hatodik nagyhatalmának tekintett lap 1854 márciusában Thesszáliába, az év decemberében pedig a Krímbe küldte haditudósítónak Ébert, aki először az Omer pasa parancsnoksága alatt a Duna-vonalat az oroszok ellen védő török sereghez csatlakozott, majd a betörő görög csapatok ellen harcoló Faud pasa vezérkari főnöke lett, ezredesi rangban. Jelen volt Szevasztopol hosszú ostrománál is: folyamatos, fülsiketítő ágyúdörgés közepette írta a szövetséges csapatok parancsnokait sem kímélő tudósításait.

A békekötés után egészen 1859 tavaszáig Konstantinápolyban maradt, a török helyzetről szolgált hírekkel. Itt találkozott Klapka György tábornokkal, és 1859 áprilisában az ő kíséretében érkezett Itáliába. Haditudósítói szerepe mellett a Magyar Nemzeti Igazgatóság megbízottjaként azt is feladatul kapta, hogy mozdítsa elő az osztrák hadseregben szolgáló magyar katonák átállását.

Ez ügyben június 6-án Novarába sietett, ahol az osztrák hadsereg Magentánál fogságba esett több mint 5000 katonáját őrizték, akik közül 5–600 magyar nemzetiségű volt. Némi huzavona után a magyar légió felállítását kimondó királyi rendelet június 10-én megjelent. Éber ettől az időszaktól kezdve aktív részesévé vált a magyar emigrációban kidolgozott terveknek, amelyek szoros kapcsolatban álltak az olasz politikai helyzettel.

Folyamatosan küldte beszámolóit lapjának a hadjárat eseményeiről. Az első nagy győzelmet hozó magentai csata fogoly sebesültjeinek szenvedéseit olyan megrázóan és átéléssel jelenítette meg, hogy írásával felkavarta az angol közvéleményt. Néhány hét elteltével pedig lezajlott az évszázad egyik legvéresebb csatája Solferinónál, ahol Éber szintén jelen volt, és – Pulszky Ferenc szavaival – „azt rögtön a hely színén oly melegen, oly híven és oly festői módon írta le a Times számára, hogy ezen levél Londonban nagy feltűnést gerjesztett, s a társaságban egy napig a közbeszéd tárgya lett”.

Éber tudósítása jelentős mértékben hozzájárult a háborús sebesülteket felkaroló Nemzetközi Vöröskereszt megalakításához. A villafrancai előzetes békefeltételek aláírása után is Itáliában maradt, milánói és torinói székhellyel az olasz helyzetről tudósított. Lapja megbízásából megírta az itáliai háború rövid történetét, amely már az év végén meg is jelent. Rendszeres tudósításaiban és összefoglaló történeti munkájában is tudatosan törekedett arra, hogy – a lap igen szigorú elvárásainak megfelelően – részrehajlás nélkül nyújtson minél bővebb ismereteket az olvasóknak.

Mégis volt abban szerepe, hogy a háború kitörésekor a még – hagyományosan – osztrákbarát lap lényegesen megváltoztatta hozzáállását az itáliai kérdéshez. Az angol közvélemény egyre nyilvánvalóbb olaszbarát rokonszenve és a londoni kormány határozott álláspontja a közép-itáliai államok önrendelkezésének támogatására nem maradtak hatás nélkül a The Times vezetőségére sem: a tudósítók szabad kezet kaptak az Ausztria elleni sajtóhadjáratra.

Éber élt a lehetőséggel: a magyarországi belpolitikai helyzetről gyűjtött adatok alapján cikkek sorában leplezte le az osztrák kormányzati elnyomást. Munkájában nem csak a The Times igazgatójának támogatását élvezte, de maga Lord Palmerston is magához kérette két alkalommal, hogy hosszasan tájékozódjon tőle a magyarországi helyzetről. Bécs reakciója nem sokat késett: betiltották a The Times terjesztését az egész birodalom területén.

következő oldal 1 / 3