Egyszerre tudósított Itália egyesüléséről és küzdött érte a magyar szabadságharcos

2020. szeptember 13. 08:32 Pete László

Korábban

Folytatni a harcot és az írást

Október 1-jén a volturnói csatában az Éber-dandár, sorai között a Magyar Légió katonáival, döntő szerephez jutott. Az Éber-dandár az 5600 fős Türr-hadosztály részét képezte, amely tartalékként a főhadiszálláson, Casertában várt bevetésre. A csata első felében nem vettek részt, délután fél kettőkor viszont Garibaldi magához rendelte az egész tartalékot a kritikus helyzetbe került balszárnyra, S. Mariába. Nagy szükség volt a friss egységekre, a Milbitz vezette garibaldista csapatok ugyanis már kilenc órája állták az erős ellenséges nyomást és erejük határára jutottak.

Miután megérkezett S. Mariába, Éber, hallván az erős tüzet, ami a Garibaldival az élén elvonuló Milano-dandárt érte, segítségükre küldte a magyar légiót, egy hegyivadász-századot és egy ezredet azzal a paranccsal, hogy a Milano-dandár jobb szárnyához közelítsenek. Maga Türr is Garibaldi után indította az Éber-dandár egyik felét, a másikat pedig Porta Capuához vezette, ahol a Scheiter őrnagy vezette magyar huszárok éppen akkor hajtottak végre egy igen jól sikerült rohamot.

A tartalék bevetése nyomán kedvezőre forduló hadi helyzet láttán sikerült lelket verni a hajnal óta harcoló fáradt katonákba és ismételten rohamra vezetni őket. A garibaldista csapatok egymást múlták felül lelkesedésben, a királyiak pedig kénytelenek voltak hátrálni, egymás után adták fel állásaikat. Dicsőséges szerep jutott tehát a tartaléknak is, amely a legmegfelelőbb pillanatban kapcsolódott be a küzdelembe, hogy helyrebillentse a csatatéren megbomlott egyensúlyt, és ezzel nagymértékben hozzájáruljon a királyi erők visszaveréséhez.

Éber, természetesen részletes és alapos beszámolót küldött a Timesnak a döntő csatáról. Az egyszerű haditudósítói szerepen túllépve mindent megtett azért is, hogy az igen befolyásos brit lap hasábjain keresztül megvédje Garibaldi presztízsét az európai liberálisok előtt, akik riasztó híreket hallhattak a zűrzavaros nápolyi helyzetről. Éber elismerte ugyan a torinói kormánnyal, különösen annak vezetőjével, Cavour gróffal fennálló konfliktust, ugyanakkor határozottan cáfolta, hogy Dél-Itália sorsát illetően szakítás történt volna Garibaldi és II. Viktor Emánuel között, sőt egyértelműen kijelentette, hogy az uralkodó nélkül lehetetlen Olaszország egysége.

Azt is hozzátette, hogy Garibaldi személyes barátsága a radikális eszméket hirdető követői iránt nem jelenti azok programjának elfogadását, végezetül pedig kifejezte meggyőződését, hogy az uralkodó és a diktátor közelgő találkozója véget vet az átmeneti válságos helyzetnek.

Éber, a maga eszközeivel, már csak azért is küzdött a két személyiség közötti egyetértés fenntartásáért, mivel az év szeptemberétől a magyar emigráció vezetői előrehaladott tárgyalásokat folytattak a torinói kormánnyal egy közös osztrákellenes háborúról. A reguláris hadsereg támogatására pedig jelentős szerepet szántak egy expedíciós seregnek, amelynek az élén Garibaldit szerették volna látni. A Magyar Nemzeti Igazgatóság egy körlevelet bocsátott ki a terv támogatására, amelyhez aláírásukkal elsőkként Türr és Éber csatlakoztak.

Ezzel a mozzanattal gyakorlatilag le is zárult Éber szerepvállalása az 1860. évi hadjáratban, ugyanis amint megtudta, hogy Garibaldi visszavonul, benyújtotta lemondását. Nem követte tehát magyar társai többségét, akik a királyi hadseregben folytatták a szolgálatot, hanem visszatért újságírói működéséhez. Élete végéig kapcsolatban maradt a The Timesszal, amely, hogy el ne veszítse tehetséges tudósítóját, végül elnézte itáliai katonai szerepvállalását is. A torinói kormány Ébert kitüntette a Szent Mór és Lázár Lovagkereszttel.

1863-ban Éber újra feltűnt Olaszországban: a The Times megbízásából egy körutat tett, hogy beszámoljon a félszigeten uralkodó állapotokról. Az újságírás azonban továbbra sem elégítette ki. A következő év tavaszán, amikor a lengyel felkelés ismét életet lehelt a magyar reményekbe, Éber, Klapkával együtt, Torinóba sietett. Egy részletes emlékeztetőt készített az olasz kormány számára arról, hogy milyen módon lehetne fegyvert juttatni Romániába és Erdélyen keresztül felkelést szítani Magyarországon.

Ez a terv azonban csak két évvel később, az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború kirobbanásakor került igazán előtérbe. Ekkor ugyanis, a tervek szerint, Éber feladata lett volna egy expedíciós hadsereg szervezése Romániában, amellyel be kellett volna törnie Erdélybe. Hiába érkezett meg Éber a rendeltetési helyére, a békekötés, akárcsak 1859-ben, hamarabb bekövetkezett, mintsem a tervet végre lehetett volna hajtani. Ez volt az utolsó esély a magyarországi felkelés kirobbantására.

1867-ben hazatért. Jóllehet a The Times tudósítói állását élete végéig megtartotta, sőt egy évtizeden keresztül a Közép-Kelet-Európát érintő hírszolgálatot irányította, tehetségét főképpen a hazájának szentelte. Kezdetben az erdélyi Szék város, majd a szászsebesi kerület képviselőjeként a Deák-párt soraiban foglalt helyet az országgyűlésben, ahol elsősorban hadügyi és külügyi kérdésekben szólalt fel.

Részt vett a magyar–angol bank megalapításában, 1883-ban pedig az osztrák államvasút-társaság magyar vonalainak igazgatótanácsába választották. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök, majd külügyminiszter bizalmi embere lett. A nőtlen Éber a művészetben, különösen a zenében keresett szórakozást, és a színházakban is állandó vendég volt.

Élete vége felé szavaiban és viselkedésében az elmezavar tünetei mutatkoztak, elméje egyre jobban elhomályosult. Halála tragikus körülmények között történt: 1885. február 27-én este színházba készült, és amikor kilépett második emeleti lakása folyosójára a lépcsőnél megtántorodott, majd a lépcső korlátján keresztül a mélybe zuhant. Temetésén a Times tudósítója búcsúztatta, azé a lapé, amelyhez több mint harminc éven keresztül kötődött.

előző oldal 3 / 3