Egyenes út vezetett a kiegyezéstől Trianonig? – az 1867. évi alku 150 év távlatából

Mit gondolt egy átlagos osztrák vagy horvát az 1867-es kiegyezésről? Van-e okunk ünnepelni a híres alkut? Mennyiben befolyásolta a történelmünket a 150 évvel ezelőtti eseménysor? Miért volt szükség rá? Sikerként vagy bukásként könyvelhetjük el? Miért olyan megosztó a mai napig? Számos fontos kérdésre keresték a választ az Országház Felsőházi üléstermében rendezett konferencia résztvevői.

„Inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé”

Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke megnyitó beszédében a magyar történelem egyik legfontosabb dátumának nevezte az 1867-es évet. Mint elmondta, nem a kompromisszum megkötőinek felelőssége a fő kérdés, hanem az utánuk következő nemzedékeké, akik jól vagy rosszul használták ki a lehetőségeket.

Az elmúlt másfél évszázadban számos, kifejezetten intellektuális, ám olykor öldöklő vita zajlott le a kiegyezésről. Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint az utókornak nem csupán elemeznie kell a problémakör ellentmondásos megítélését, hanem tanulnia is illene belőle. Megjegyezte, Európa egykor második legnagyobb területű állama, a Monarchia szétesésekor az egykor irigyelt Magyarország nem rendelkezett a megfelelő fizikai, katonai eszközökkel, hogy megvédje saját magát. Annak ellenére, hogy 1918 őszén még egymillió magyar állt fegyverben.

Kövér úgy véli, a magyarság a Habsburgoknak köszönhetően tudta megőrizni az állami egységet. Ám utólag nézve nem volt eredményes a szuverenitás ezen modellje. A birodalom szétesésekor a magyar a legerőtlenebb volt a népek közül, ezen tény hátterének feltárása az egyik legfontosabb történészi feladat, így az elnök. A Monarchia ötven éve során a korszak egyik legnagyobb modernizációs kísérlete zajlott, amely során a magyar gazdaság hatalmas mértékben prosperált, az analfabetizmus csökkent, Budapest fejlődését pedig csak Berliné előzte meg. Kövér ellentmondásos kérdést fogalmazott meg: a gazdasági és kulturális modernizáció vajon erősítette vagy gyengítette a magyar nemzeti önazonosságot?

Van-e okunk ünnepelni a kiegyezést? – tette hozzá az újabb kérdést ifj. Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese. Megemlített több magyar gondolkodót, akik különféle módon ítélték meg az 1867-es alkut. Szekfű Gyula szerint a magyar politikai elit bölcs döntése volt a kompromisszum, ám az őket követő, kevéssé bölcs generáció miatt bukássá vált. Kossuth a Kasszandra-levélben egyértelmű bukást jósolt. Az egykori kormányzó attól (is) tartott, hogy a német befolyás visszaszerzése miatt szükséges Ferenc Józsefnek Magyarország emberanyaga és gazdasági ereje. Ám ebben a kérdésben végül nem lett igaza, mert éppen a dualista rendszer tudta kivédeni, hogy a Monarchia belesodródjon például az 1870-es francia-porosz háborúba. Falk Miksa észbeli házasságnak nevezte az alkut. Ugyanis egy király sem volt, aki olyan lelkiismeretesen betartotta a magyar alkotmányra tett esküjét, mint Ferenc József, érvelt Falk.

Mint Bertényi elmondta, ha a bukás összefügg a kiegyezéssel, akkor méltánytalan lenne azt is állítani, hogy a hatalmas fejlődés nem a kiegyezés egyik eredménye. Többen gondolkodtak egykor úgy, hogy a kiegyezés az a fajta lehetőség, amely lehetővé tette, hogy az 1848-ban megakasztott fejlődés folytatódhatott. A hazánkba érkező tőkeimportnak és a nagybankoknak kiemelkedő érdeme volt a fejlődésben, mindez pedig a kompromisszum nélkül bajosan jöhetett volna létre.

Ausztriában heves bírálatok érték akkoriban a kiegyezést. Miközben a magyarok kiharcolták a paritást, az egyenjogúsítást (vagyis a döntési súly 50 százalékát), addig a hadseregre jutó kiadásokból csupán 30 százalékot álltak, magyarázták a Lajtán túliak. Ráadásul az etnikailag homogénebb Magyarország jobban tudta érdekeit érvényesíteni, mint a szlávok és németek vitái miatt lekötött Ausztria. Az osztrákok a túlzó magyar befolyást emlegették fel.

Bertényi egy anekdotával érzékeltette a magyar ember kiegyezéshez, 1848-hoz, valamint a királyhoz való viszonyát. Thallóczy Lajos (1857-1916) Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján (1902) magyar parasztoktól kérdezte meg, hogy „ki volt Kossuth?” Így válaszoltak: „az a nagy ember, akinek a szabadságunkat köszönhetjük”. „De hát szembeszállt a királlyal” – replikázott Tallóczy. „Igen, ez az egy volt, amit rosszul tett” – magyarázták. Előadása végén Bertényi levonta a következtetést: nem egyértelmű az út a kiegyezéstől Trianonig, ily módon Kossuthnak sem volt mindenben igaza.

Ferenc Józsefnek szüksége volt a horvátokra

Erdődy Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, az első szekció levezető elnöke is azon a véleményen volt, hogy Trianon nem a kiegyezés következménye, mint fogalmazott, „a Szent Istváni Magyarország felbomlása elkerülhetetlen volt”.

A hivatalos horvát közlöny magyar-horvát megállapodásként, a Pesti Napló megegyezésként, a bécsi Zukunft Horvátország leigázásaként említette az 1868-as horvát-magyar – általunk ma kis kiegyezésként emlegetett – törvénycikkelyeket, mondta előadásában Željko Holjevac zágrábi történész. Hozzátette: kiegyezésként a korban kevesen említették. Míg az unionisták hívei tisztességes unióról beszéltek, számos horvát politikus tartott attól, hogy bár autonómiát kapott Horvátország, félő, hogy a kis ország idővel beolvad a Magyar Királyságba. A létrejött autonómiát egyébként az 1841-es törvénycikk alapozta meg.

Holjevac szerint sikernek is nevezhető az 1868-as megállapodás, ugyanis a Monarchián belül más szláv nemzet nem rendelkezett hasonló előnnyel. Kiemelte, Ferenc József – aki saját diadalának tekintette a dualizmus létrejöttét – támogatta a horvát-magyar megegyezést. Hiszen szüksége volt Horvátországra az esetleges magyar törekvések ellenében.

Az 1848-49-es szabadságharc vereségének egyértelmű oka a szövetségesek hiánya az országon belül és az országon kívül is, fejtette ki Hermann Róbert A magyar emigráció tervei Magyarország és szomszédai jövőjéről, 1850-1867 című előadásában. Hozzátette: az országon belül egyedül a szlovákok álltak mellénk, amit manapság már nem annyira hirdetnek. Kossuth az 1849. szeptember 2-es vidini levelében a Magyarország és Ausztria közti szövetséget hangsúlyozta, ám fontos pontként említette, hogy az uralkodó semmiképp sem lehet Habsburg.

Teleki László szerint 1849-re nemcsak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is. Úgy vélte, Magyarország vagy hajlandó feladni az integritását vagy elvész a küzdelemben. Szerinte az országnak konföderációra kell lépni a környező kis államokkal Cseh- és Morvaországtól Bulgáriáig. Kossuth válaszként hasonló tervet vázolt fel. Az általa felvezetett konföderáció megvalósulása esetén – úgy vélte, – Horvátország és Szlavónia akár el is szakadhatnak a Koronától. Kossuth elképzelései idővel változtak, az 1851-es kütahyai alkotmánytervben a népfelség elvét emelte ki. Mint vélte, a nemzetiségi érdekképviselet a területi autonómia alkalmazása nélkül is megoldható.

Az egykori kormányzó 1862-es Duna-konföderáció tervének kifejtésekor számot vetett a ténnyel, miszerint Magyarország csupán egy kis állam, így több ország összefogása szükséges. Ám ebből Lengyelország (Galícia) és Csehország kimaradt volna. Fontos pontként említette meg, hogy bármely állam kiléphet belőle, nem úgy, mint az Egyesült Államok esetében, ahol éppen abban az években folyt a véres polgárháború. A 30 milliós lakosságú konföderáció az elképzelés szerint vándorló fővárossal rendelkezne, az aktuális állam feje egyben a szövetségi állam vezetője is lenne. Hermann szerint a vándorló főváros elve még a mai technikai szint mellett sem működhetne eredményesen. Hivatalos nyelvként a franciát jelölte meg, „mert azt senki sem beszéli” – tette hozzá tréfásan az előadó.

A Habsburg Birodalom leghosszabb ideig, tíz hónapig tartó háborújának nevezte a magyarok szabadságharcát előadásában Ligeti Dávid. Mint kifejtette, 1849-ben 170 ezres haderőt tudott mozgósítani a birodalom, érdekes összehasonlítás, hogy néhány évvel később, a román fejedelemségek megszállásakor a krími háborúban semleges Habsburg-vezetés 300 ezres haderőt vonultatott fel.

A krími sikertől megrészegülő III. Napóleon az 1850-es évek második felében nyíltan támogatta Piemontot és az olasz egységesülő törekvéseket (Risorgimento), 200 ezres francia sereg állt készen, amely képzettségben és tűzerőben is magasan az osztrák színvonal felett állt. A tét a gazdag, 5,6 milliós Lombard-Velencei Királyság függetlensége volt. Mivel végül Ausztria támadta meg az elszakadni vágyó Piemontot, a német szövetség a szerződések nem volt kötelezhető, hogy támogassa Bécset. Ferenc József döntő összecsapást akart, amelyre végül Solferino (1859. június 24.) mellett került sor. Az ütközet Waterloo óta a legvéresebb összecsapás volt, eredményeképpen Ferenc Józsefnek szégyenszemre le kellett mondania Lombardiától.

1866-ban a második Custozzai csatában vereséget szenvedtek az olaszok, északon azonban Moltke porosz csapatai villámgyorsan Ausztria határai előtt teremtek. A hátultöltős puskájú, ötször olyan gyorsan tölthető fegyvereikkel a poroszok hatalmas túlerőben voltak a königgrätzi csatában, ahol egyébként számos magyar is harcolt. Bismarck enyhe békefeltételeket kért csupán, ami megmentette Ferenc József császári pozícióját is, ugyanis Bécsben már a trónjáról Miksa javára történő lemondásra szólították fel a tüntetők.

Esténként az operában

A kiegyezés egy politikai rendszerváltás volt, amely során a kölcsönös bizalmatlanság ellenére egy stabil konstrukciót sikerült kialkudni. Az uralkodóval történő alkudozás korábban sem volt ismeretlen a magyar nemesek körében, magyarázta Cieger András, az MTA munkatársa a kiegyezés közjogi rendszeréről szóló előadásában. Magyar győzelemnek nevezte, hogy két állam dinasztikus uniója és nem egy mindent magába olvasztó császárság alakult meg. Érdekesség, hogy a két 60 fős delegáció kínosan kerülte a parlament látszatát, így külön épületben tevékenykedtek és írásban kommunikáltak egymással, ami meglehetősen megnehezítette a dolgukat. Természetesen esténként az operában gyakran összetalálkoztak, és megvitatták a problémákat, tette hozzá.

Ferenc József sohasem lépett be az Országházba; ha beszédet mondott, a képviselőknek kellett felfáradniuk a budai várba. Cieger szerint az uralkodó ezzel jelezte, hogy az országgyűlés kormányzati hatalmát nem teljesen ismeri el. Magyarország leghosszabban fennálló alkotmányos rendszere jött létre a kiegyezéssel, amely gazdasági és kulturális stabilitást hozott az országnak. Ám az előadó hozzátette: a legitimációs problémája (amelynek ellenére egyébként kiválóan működött a rendszer) máig kihat a megítélésére.

Néhány hónap alatt olyan minőségű magyar hadsereg jött létre 1848-1849 folyamán, amely a korszak legtöbb haderejével felvehette volna a versenyt. Mátyás Fekete serege óta Magyarország legütőképesebb hadserege volt a honvédség, magyarázta Kedves Gyula, az Országgyűlési Múzeum munkatársa az „Ahol a magyar fél a legtöbbet engedett – a forradalom és a kiegyezés honvédsége” című előadásában.

Az 1867-es kiegyezési folyamat során két alapálláspont létezett, amely nem képezhette vita tárgyát: 1. a közös véderő teljesen az uralkodó hatásköre alatt áll, az ő csorbíthatatlan felségjoga, 2. a magyar haderő a honvédség lesz. Különös, de a kiegyezés utáni honvédsereget azok a honvédvezetők szervezték meg, akiket halálra ítéltek vagy börtönbe vetettek 1849 folyamán. Érdekesség, hogy a honvédség szerkezeti elemeinek összeállítása, valamint az ütőképes haderő felállítása 1848 folyamán két hónapot, míg 1867-1868 folyamán hét hónapot vett igénybe. A megfelelő törvények megalkotására másfél, illetve hat hónapra volt szükség.

A kék felsőből és piros nadrágból álló honvédségi katonaruha kifejezetten magyarosnak hatott akkoriban, hasonlított is az 1848-asra. A nadrág színét úgy magyarázták meg, hogy a mexikói kalandból megmaradt vörös posztót úgyis fel kell használni. Kedves Gyula kiemelte, hatalmas hiányosságai voltak a Magyar Királyi Honvédségnek: az egyik legfontosabb, hogy tüzérséggel 1913-ig nem is rendelkezett. Az előadó szerint ez azt jelentette, hogy a honvédség önálló háborúra sokáig alkalmatlan volt. Továbbá nem volt csatalovassága, valamint csak a közös hadsereg újoncozása után lehetett a honvédségnél újoncozni. Csak a korszak végére, a háború előestéjére válik a közös hadsereggel egyenértékű (nem csupán kisegítő jellegű) haderővé.

Érdeke volt a magyaroknak, hogy az 1860-65 közti időszakot vegyék figyelembe a kiegyezés gazdasági kvótájának megállapításánál, hiszen az 1863-as éhínségeknek és egyéb csapásoknak „köszönhetően” jelentős adóelengedésekre került sor, magyarázta Nagy Mariann, a Károli Gáspár Református Egyetem munkatársa, aki a gazdasági kiegyezés tárgykörét boncolgatta. A hatalmas vitákkal teletűzdelt, ám magyar szempontból mégis sikeres tárgyalássorozatnak köszönhetően az 1867 utáni öt évtized a magyar történelem leghosszabb, gazdaságilag prosperáló időszaka volt. A (föld értéke nélküli) nemzeti vagyon értéke 1867-től az első világháborúig 5,3-ról 23 milliárd koronára emelkedett. A magyar tulajdon háromnegyedét a dualizmus idején hoztuk létre.