Divatosra fűzve: a darázsderék tündöklése és bukása

A ruha az egyéniség lakóhelye, írja Balzac Az elegáns élet fiziológiája című elmélkedésében. De vajon egyéniséget fejez-e ki a divatkövető magatartás? Mit tekinthetünk egyáltalán divatnak, ugyanakkor része lehet-e annak egy olyan ruhanemű, amely rejtve volt a kíváncsi tekintetek elől, vagy legalábbis csak a legbeavatottabbak láthatták viselőjén?

A divat mondja meg, hogy ki vagy?

A divat egyik lényegi része, hogy jelentős követőtábora van. Aktuális, a korszellemnek megfelelő információhalmaz, amely az utánzás révén széles körben elterjed, és semmiképpen nem statikus. Másik jellemzője a változékonyság, ha ugyanis túl nagyra nő követőinek száma, elveszti erejét, elcsépeltté, közhelyessé válik, majd megújul. Komplex jelenségről van szó, amely folyamatos kölcsönhatásban áll korának és közegének társadalmi, gazdasági, technológiai, kulturális változásaival. Ha pedig leszűkítjük értelmét, a divat az emberi megjelenéshez kapcsolódó, elsősorban ruházati eszközök csoportját jelöli.

A divatnak tehát kell, hogy legyen közönsége. A nyilvánosság kulcsfontosságú a létrejöttében és az elterjedésében, hiszen csak akkor képes manifesztálódni, ha van kinek megmutatni. Nem meglepő, hogy Thorstein Veblen közgazdász, szociológus 1899-ben a hivalkodó fogyasztásról szóló írásában (A dologtalan osztály elmélete) minden fogyasztási cikk közül az öltözéket tartotta a legalkalmasabbnak a társadalmi és vagyoni helyzet jelölésére. A tárgyalt korszakban a ruházat tehát státuszszimbólum is: a hozzáértő szemek egyértelműen és első pillantásra megállapíthatták belőle az illető hovatartozását, mégpedig márkajelzések nélkül. (Az öltözék ilyen értelemben vett szerepe persze elsősorban Veblen korára vonatkoztatható, mai világunkban a divat demokratizálódásával és az egyre növekvő számú fogyasztási cikkel a megjelenés státuszjelölő szerepe már kevésbé egyértelmű.)

A nyilvánosság számára a ruházat tehát elsődleges jelként funkcionált. De vajon betölthetett-e hasonló szerepet az olyan ruhanemű, amely nemhogy nem látszott, de nem is illett megmutatni?

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a fűző a divattörténet egyik legvitatottabb ruhadarabja. Különböző formáit (kis megszakítással Napóleon idején) a XVI. század óta viselték, históriájának egyik legizgalmasabb fejezete pedig az 1800-as évekre nyúlik vissza. A XIX. század második felében és a XX. század elején rendkívül széles körű diskurzus övezte a viseletét és a darázsderék jelenségét, hiszen nem elsősorban egy ruhadarab, hanem sokkal inkább egy testforma divatjáról volt szó.

A fentebb említett vebleni elmélet a korban viselt összes ruházati cikk közül a fűzőt tartotta a legalapvetőbb státuszjelölőnek, hiszen a darázsderék egyértelműen azt üzente: a „tulajdonosa” nem végez munkát, termelés nélkül fogyaszt, azaz egy életforma és a vagyon (hajadon esetében az édesapja, férjezett asszony esetében a férje vagyona) reprezentációs eszközének számított. (Természetesen csak a polgárság és az elit köreiben, de divatról elsősorban amúgy is csak ezeknél a rétegeknél beszélhetünk.) A fűzőviselet azonban nem pusztán ezért érdemel figyelmet. Sokrétű, összetett nőtörténeti különlegesség, amely nem csak divatcikként elemezhető, hiszen története többek között kapcsolódik a nőideál, az egészség, a feminizmus problémaköreihez is. A kortársak körében komoly vita övezte a szoros fűző használatát. Ellenzői, az úgynevezett ruhareformerek elsősorban egészségkárosító, a női szabadságot (fizikai és átvitt értelemben is) korlátozó mivolta, valamint a derék esztétikája miatt támadták.

A második ipari forradalom, valamint a nagyvárosok kialakulása nyomán a divat komolyabb követőtáborra tudott szert tenni, hiszen egyfelől a textíliák és ruhaneműk előállítása gyorsabb és olcsóbb lett, másfelől a nagyvárosi új típusú nyilvánosság, valamint a kommunikáció felgyorsulása, a földrajzi távolságok lerövidülése lehetővé tette a divat nagyobb mértékű terjedését. A korszak divatos sziluettje viszonylag gyorsan változott, de a karcsúra formált derék körülbelül a század közepétől a húszas évekig – a ruhareformelvek ellenére – alapvető volt a polgárság és az elit női megjelenésben, amelyet anyagi és életmódbeli lehetőségekhez mérten az alacsonyabb rétegek is igyekeztek utánozni.

A szépség záloga

Minden kor kialakítja a maga képét arról, hogy milyen az ideális emberi külső. Az ember a világ minden részén korszakonként valamilyen esztétikai mérce, egy ideál alapján módosította külsejét, testének felszínét, formáját. Az öltözék, az ékszerek, de még maga a test is, a különböző részeinek formája, felülete, szőrzete, a bőr színe is a divat tárgyát képezheti, és ezek mindegyike aszerint alakítható, hogy a megjelenés a lehető legjobban illeszkedjen az aktualitáshoz. A szépségideál nem egy előre meghatározott eszmény, hanem a mindenkori korszellem produktuma.

Az itt tárgyalt korszak hölgyei számára (is) a vonzó, mintaszerű megjelenés kulcskérdés volt, a szépség elérésének vágya a női szocializáció részét képezte, a korabeli ideál egyik alappillére pedig kétségkívül a karcsú derék volt. Ennek eszköze pedig a fűző volt.

A fűzött derék jelenségének komplexitását jelzi, hogy míg egyfelől a jó családból való lányoknak egyáltalán nem illett fűző nélkül megjelenni, mert az átvitt értelemben vett tartást, valamint a bonyolult öltözködési etikett ismeretét (értsd jó neveltetést) jelezte, másfelől a fűző éppen a női test másodlagos nemi jellegeit hangsúlyozta: megemelte a kebleket, valamint felnagyította a derék- és a csípőbőség közötti különbséget, amely arányszám az evolúciós pszichológia értelmében termékenységi mutató.

Magyarul mindazzal együtt, hogy a korban a lányokat óvták a házasság előtti szexuális élettől, ezzel együtt a promiszkuitástól (a partnerek gyakori váltogatásától), a női vonzerő szabászati megjelenítése a korszellem által diktált kereteken belül társadalmilag teljesen elfogadott volt. Sőt, az olyan alkalmakkor, amelyek a lányok kiházasítását helyezték előtérbe, például a bálokon, a szokásosnál jó pár centiméterrel összébb húzták a hölgyek derekát. Vagyis a fűző viselete a polgári berendezkedésben kettős értéket képviselt: egyfelől a feddhetetlenséget, a tartást, a társadalmi háttérhez kapcsolódó normák ismeretét és betartását, másfelől pedig a feltűnő vonzerőt.

1885-ben bizonyos Denise grófné divatcikkében úgy fogalmazott, hogy „nincs az a hibás termet, amelyet egy hivatott fűzőkészítő csinossá ne tudna tenni.” Tehát a test a maga természetességében nem volt elfogadható, a korabeli ízlés azt megkreált szépségében kívánta látni. A fűzőellenes csoport tagjai gyakran érveltek a milói Vénusz természetes szépségével. Úgy vélték, hogy nincs szebb annál, mint amit a természet alkotott.

A fűzőt védelmező divathölgyek erre azzal vágtak vissza, például a Vasárnapi Újság hasábjain, hogy ha a szobor megelevenedne, megbotránkozva néznék bő derekát, amely a divatos ruhában esetlennek, nehézkesnek hatna. S valóban, a milói Vénuszra fel sem lehetett volna adni a korabeli módi szerint készített öltözéket, hiszen a kurrens toalettet eleve fűzött derékra szabták. A lapok a kifogástalan női alakot „ruhaszerűnek” nevezték, a kifejezés mögött az a felfogás bújt meg, amely szerint a testnek kell igazodnia a divatos ruhához és nem fordítva.

Orvosok és feministák 

A XIX. század második felében és a XX. század elején igen heves vita folyt a fűző problémájáról, elsősorban a sajtó hasábjain, de különálló orvosi értekezések, feminista kiáltványok is foglalkoztak a kérdéssel.

A Magyarországon ekkoriban megjelent, a témával foglalkozó orvosi írások több mint 40 különböző betegséget írtak a szoros fűzőviselet számlájára. A leggyakrabban említettek között találjuk a különböző csontok deformációját, a gerincferdülést, a légzőszervi megbetegedést, a légszomj okozta gyakori ájulást, az izomsorvadást, a gyomor- és bélrendszeri bántalmakat, a vetélést, a nőgyógyászati problémákat.

Gyanakvásra ad okot azonban, hogy olyan betegségek kialakulásával is a szoros fűzést vádolták, mint a tuberkulózis vagy a rák. Fontos megjegyezni, hogy bár a szóban forgó viselet nyilvánvaló kényelmetlenséggel járhatott, komoly és tartós egészségügyi problémát csak szélsőséges esetben okozhatott.

Századfordulós értekezésében Lantos Emil nőgyógyász lemondóan úgy fogalmazott, hogy „amit az orvosi igyekezet nem tudott megoldani (tudniillik a fűző elvetését), majd megoldja a feminizmus.” Valóban a női ruha reformjáért küzdők másik nagy csoportját alkották a nemek közötti egyenjogúságért küzdő aktivisták, hiszen a társadalmi státuszt jelölő öltözék elvetése jól összeegyeztethető volt elveikkel.

Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol a nők boldogulása jellemzően azon múlott, hogy mikor és kihez tudnak férjhez menni, a divatos megjelenés alapvető jelentőséggel bírt számukra. Érthető tehát, hogy a szabad mozgást erősen korlátozó, a nők anyagi függését egyértelműen jelölő korabeli divatos ruha megváltoztatását az emancipációs mozgalom kulcskérdésének tekintették.

A divathölgyek minden orvosi és emancipációs érv ellenére ragaszkodtak a karcsú derekakhoz mindaddig, amíg a korszellem ezt diktálta. A szorosra fűzött derék ideáljával tulajdonképpen maga a divat végzett: a női testideál változása már az első világháború előtt megindult, de igazán csak az 1920-as években csúcsosodott ki. A társadalmi változásokkal, a nők tömeges munkába állásával, az emancipáció nagy fokú terjedésével párhuzamosan váltak mellőzötté a nőies vonalakat kihangsúlyozó ruhadarabok.

A divatos öltözék alapját azonban megint egy testideál képezte, amely ezúttal a fiús alakot éltette. A fűző nem tűnt el, csak átalakult ennek az új típusú szépségeszménynek megfelelően: már nem darázsderekat varázsolt, hanem a lapos formákat segített kialakítani, amelyeket a ruhák egyenes szabásvonalukkal és ejtett derékvonalukkal tovább erősítettek. Nem a fűző ment ki tehát a divatból, hanem a karcsú derék túlhangsúlyozása.