Diana és Mars kegyeltjei: az erdélyi fejedelmek vadászatai

A három részre szakadt ország mindennapjait leginkább a hadakozás töltötte ki. Az erdélyi fejedelmek, valamint a főurak azonban gyakran hódoltak a vadászat szenvedélyének is, amelynek a hús megszerzésén kívül más gyakorlati haszna is volt: a korabeli felfogásban háborúra való felkészülésnek tekintették. Diana istennőt gyakran ábrázolták Mars istennel együtt, ami nem véletlen, hiszen a vadászat és a harci erények igen közel álltak egymáshoz a kora újkor emberének a gondolkodásában.

Fejjel lefelé a jeges vízben

Európa koronás főinek, fejedelmeinek és főurainak életében kiemelkedő szerepe volt a vadászatnak, és ez alól Erdély fejedelmei sem voltak kivételek. Már János Zsigmondról és Báthory Istvánról is közismert volt, hogy szerettek vadászni, a legtöbb adat viszont a XVII. században uralkodó fejedelmekről található. Kemény János szerint Bethlen Gábor fejedelem személyesen ugyan nem sokat vadászott, „esztendőben háromszor, négyszer ha kiment”, de fiatal felesége Brandenburgi Katalin − más főnemesi asszonyokhoz hasonlóan − annál inkább hódolt a vadászat szenvedélyének. Naplója szerint I. Rákóczi György fejedelem mesterien értette a vadászat minden fortélyát. Szinte napi rendszerességgel járt vadászni, ilyenkor az egyik inasának az volt a feladata, hogy szorgalmasan vezesse, hogy mit lőtt aznap a fejedelem vagy a többi vadász. A zsákmányból gyakran küldött távol lévő feleségének, Lorántffy Zsuzsannának is. Az asszony annak ellenére szép gesztusnak, törődésnek tartotta, hogy a lőtt vad a hosszú szállítás alatt megromlott.

A fejedelem kedvelte a jó vadász, madarász és „..ebeknek kapó nyúlász embereket”. Még zöld színű egyenruhát is készíttetett számukra. Utazásait is gyakran szakította meg többnapos vadászattal. Ilyenkor nagy lakomákat rendeztek, a vadászok mellett szépszámú konyhai személyzet kísérte a fejedelmet, hogy az elejtett vadakat mielőbb fel tudják dolgozni. Szalárdi János siralmas magyar krónikája szerint a fejedelem vadászszenvedélye olyan erős volt, hogy élete végén, mikor már igen rosszul volt, és még a vacsorához sem kelt fel, de: „Másnap virradólag mégis felerőltetvén magát, még hajnalban elmene vadászni”. Fiait, II. Rákóczi Györgyöt és Rákóczi Zsigmondot, valamint dédunokáját, II. Rákóczi Ferencet is jó vadásznak tartották. Ez a szenvedély Apafi Mihály és Thököly Imre fejedelmekből sem hiányzott.

Kis túlzással mondhatnánk, hogy a fejedelmek mindenre vadásztak, ami mozog. Történetírók leírásai, Magyarországon és Erdélyben járt utazók naplói, levelei, Magyarország és Erdély vadbőségéről számolnak be. Zsákmány szempontjából a XVI–XVII. századi vadászati módokat két csoportra oszthatjuk. Az elsőbe nagyvadak tartoznak − ilyen például a bölény, a medve, a szarvas vagy a vaddisznó, a másodikba az apróvadak − az őz, a róka, a nyúl, a fácán, a fürj, a fogoly és más szárnyasok. Számos állatfaj azóta kihalt a Kárpát-medencéből: a magyar faunából korunkra teljesen eltűnt a jávorszarvas, a bölény és a farkas.

Benda Borbála kutatásai bizonyították, hogy a korabeli táplálkozási kultúrában a vadhúsnak fontos szerepe volt. Bornemissza Anna szakácskönyvében a vadfajok szinte mindegyike képviselteti magát. Ennek ellenére a főurak nem elsősorban a vad húsának megszerzéséért vadásztak, így a vadászat nem korlátozódott a hasznosnak ítélt vadfajokra. Vadóvás, tilalmi idő, vadgazdálkodás a főurak vadaskertjein kívül még nem igen létezett évszázadokkal ezelőtt. Csőre Pál kutatásai nyomán ma már jól ismertek a Kárpát-medence vadaskertjei. Erdélyben a leghíresebb a fogarasi fejedelmi vadaskert volt, ahol I. Rákóczi György is szívesen vadászott. Élve befogott dámokat szállítottak a Szatmár vármegyei vadasparkból Bécsbe. Báthory István fejedelem jávorszarvast és bölényt küldött Miksa király és császár bécsújhelyi vadászkertjébe. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai sok adatot tartalmaznak a kor vadászati viszonyairól.

Az egyes községek jobbágyainak tartozásai között gyakran szerepelt a vad. Mivel a vadászat nemesi előjog volt, jobbágy csak arra vadászhatott, amire urától engedélyt vagy megbízást kapott. A más nemes birtokán tetten ért vadászó jobbágyokat szigorúan megbüntették. 1557-ben Bornemissza Mátyás a szomszéd birtokos erdejében egy szarvast és vaddisznót elejtő jobbágyát megpálcáztatta, léket vágatott egy közeli tó jégen, majd fejjel lefelé belemártatta a jeges vízbe. Ő még mindig jobban járt, mint az a jobbágy, akit a salzburgi érsek egy szarvas elejtéséért annak bőrébe varratott, és kutyákkal tépette szét.

Pontatlan puska és éles szekerce

A XVII. század folyamán az egyre tökéletesebb kézi tűzfegyverek lassan kiszorították a vadászat régi, hagyományos fegyvereit. A kézi íj, a számszeríj és különböző szúrófegyverek, például a vadászlándzsa, a vadászkard, ugyan nem tűntek el, de lassan háttérbe szorultak. A közelre ható fegyverek közül emellett még vadászkések, tőrök és balták is hozzátartoztak a vadászok felszereléséhez. Vadászbalta említésével találkozunk Szalárdi krónikájában is, aki II. Rákóczi György vadászatairól írva szól a fejedelem vadászfegyvereiről: „…puskája kezében, szekercéje is hol öve megett s hol környülette viselvén”.

Az akkori puskák találati pontossága és hatékonysága messze elmarad napjaink vadászpuskáitól. A XVI–XVIII. században feketelőporral működő elöltöltős puskákat használtak, amelyeket keréklakatos vagy kovás elsütő szerkezettel szereltek fel. A különösen kedvelt főúri vadászfegyverek, a keréklakatos csinkapuska (tescheni puska) és a rövid csövű strucc számos fegyvertárban megtalálhatók voltak. Mindkét típust nagyon gyakran pazarul díszítették aranyozással, illetve gyöngy- és csontházberakással készítették. II. Rákóczi György fejedelem unokatestvére, a híres vadász Rákóczi László naplójában még egy puskatípusról olvashatunk: „Szélpuskával találtam meglőni az német inasnak kezét, nem is reménlvén, hogy puskapor nélkül oly hatható legyen az golyóbis, csak az párától.” A szélpuska nem lehetett széles körben használt vadászfegyver a XVII. században, a grófnak is valószínűleg ez volt az első találkozása a típussal

Nagyvadra menvén

Európa más fejedelmi és főúri udvaraihoz hasonlóan, az Erdélyi Fejedelemségben is nyugati mintára rendeztek nagyszabású hajtásos vadászatokat azzal a különbséggel, hogy Erdélyben nem alakultak ki azok a szertartások, külsőségek, amelyek a nyugati vadászatokat jellemezték. A hajtásos vadászatokhoz szelindeket, kopókat és agarakat is használtak. Szalárdi János krónikájában egy igazán nagyszabású udvari vadászatról olvashatunk I. Rákóczi György idejéből, ami a lehető legszemléletesebben mutatja be, miként is zajlott le egy ilyen vadászat: „…a szörnyű erdők meghajtására sok helyekben a maga kopói (noha olyak három s négy nagy seregekkel egynehány százan volnának) tizedrészére sem érkeznének; főképpen  Erdélyben, kétszáz, háromszáz parasztságot is s többet is hajtani felvesznek, és az erdőket szélben vevén iszonyú kiáltással úgy űzik, kergetik, hajtják vala a szegény különb-különb vadakat az elejekbe vetett hálóba, maga is puskásival [...] lesi, lövöldözi vala az igen nagy medvéket, erdei disznókat, vadkanokat, hatalmas nagy medvéket, gímokat”.

Láthatjuk, hogy a hajtásos vadászatokhoz meglehetősen nagy előkészületek kellettek. A pecérek összefűzve vezették a kopóikat. A hajtóktól és a kutyák csaholásától felriadt vad előre törtetett, egyenesen a vadász lővonalába. Ha a vadász elhibázta a lövést, és csak megsebesítette a vadat, a kutyákat a sebzett vad után eresztették, hogy lefogják vagy visszatereljék a vadász puskája elé. A kutyák által befogott nagyvadat lóról vagy többnyire gyalogosan, vadászlándzsával szúrták le. Bethlen Gábornak például ötven kopója volt, míg Apafi Mihály fejedelem 83 kopót tartott. Amint az a fenti idézetből is jól látszik, a vadászok mögött a biztosabb zsákmány reményében vadfogó hálót is felállítottak. A különböző nagyságú és erejű vadakhoz különböző anyagú és lyuknagyságú hálókat használtak: „…egy igen nagy szép hiuz is jütt vala reám, de nem álla meg, hozzá lőttem, s azután az medve fogó hálóban is bement volt, de mivel nagy volt az szeme, kibútt belőle” – írja nagyobbik fiának I. Rákóczi György. A fejedelem 1640. szeptember 13-án egy olyan nagy vadkant látott, mint addig még soha: „az medve fogó hálóba ment volt be”. A korabeli naplók tanulsága szerint az udvari vadászatoknál gyakoribb volt, ha a fejedelem néhány kísérővel és kutyafalkával, akár naponta többször is kiment vadászni. Ilyenkor ez eléjük kerülő vadat lovon üldözték.

Szekéren utazó agarak

A vadászat másik kedvelt fajtája a kutyákkal, elsősorban agarakkal űzött vadászat volt, amelynek legnagyobb kultusza Erdélyben alakult ki. Radvánszky Béla szerint a XVII. századi főúri udvarokban kétféle agarat tartottak. Az erősebb fajta agár feladata a nagyvadak űzése, míg a másik, gyorsabb, de gyengébb agárfajta feladata az apróvadak kergetése volt. Apor Péter Metamorphosis Transilvaniae című munkája jó példa arra, hogy voltak olyan példányok is – gazdájuk nagyobb büszkeségére –, amelyek nem csak az apróvadat fogták el: „…az agarakban is az régi uraknak nagy gyönyörűségük volt, dicsekedvén egymásnak, kinek mint fogja az agara a szarvast, farkast, őzet, rókát, nyulat; sőt láttam olyan agarat − írja Apor −, az ki személye szerint elfogta az hiúzt”. Thököly Imre kölyökmedvét is ejtett el agaraival. Az agár különlegessége egyrészt a sebességében (50–60 km/h), másrészt abban rejlett, hogy a legtöbb kutyafajtától eltérően nem a szaglását, hanem látását használja a vadászat során.

Bethlen Gábor fejedelem két legkedvesebb agarát, Hókát és Kormost bízta a későbbi fejedelem Kemény János gondjaira. Egyszerre nyolc agár is volt a gondjaira bízva. Mindez Kemény szerint azért: „...mivel tudta szegény fejedelem, hogy igen vadász ember az apám, s én is igen szerettem az ebeket”. Az agárhierarchia csúcsán az úgynevezett „főagár” foglalt helyet. Mivel a vadászat során fontos volt, hogy a kutyák a vadat ne tépjék szét, a főagár feladata az volt, hogy a zsákmányt a többi kutyával szemben védelmezze, és épségben adja át a vadásznak. Volt, hogy a legjobb, legértékesebb agarakat szekéren vitték a vadászatra, nehogy idő előtt elfáradjanak, míg a többit előrebocsájtották. I. Rákóczi Györgynek 15 agara volt saját célra, a vendégei számára pedig külön 12-12 ilyen fajtájú kutya volt fenntartva. Apafi Mihály fejedelem 129 agarat tartott.

Apróvadra nemcsak kutyákkal, hanem betanított ragadozó madarakkal is vadásztak. Legnemesebbnek a különböző sólyomfajták számítottak, de vadásztak karvallyal, héjával és bagollyal is. A XVI–XVII. században, a középkorhoz hasonlóan hazánkban is fénykorát élte a solymászat. Európa nyugati felétől egészen az Oszmán Birodalomig keresettek voltak a betanított magyar vadászmadarak. Gondozóik, a madarászok a legjobban fizetett szolgák közé tartoztak. Erdély területén több településen is éltek solymászok. 1614-ben Székelyföldön 27 solymászt írtak össze. A fejedelmek számára idomították a madarakat, amelyeket a fészkekből szedtek ki és neveltek fel. Megbecsülésüket és fontosságukat jelzi, hogy közülük többen teljes adómentességet is kaptak. Mivel a solymászat az Oszmán Birodalomban is népszerű volt, az Erdélyi Fejedelemség a porta felé sólymokkal is adózott.

A madaras vadászathoz leginkább vizslákat használtak. Mikor a vizslák felzavarták a vadat, a madarakat „…abban a pillanatban lehúzta gazdája sólymának fejéről a sapkát és az intésére a vad után repült, mindaddig hajtotta, míg levághatta. Ekkor ismét a vizsla szerepe volt a levágott vadat felvenni és elhozni. A sólyom visszarepült gazdája karjára. A sólymokat felváltva bocsájtották a vad után, a melyet a lovasok követtek”. Nyulat, fácánt, foglyot és fürjet és vízi szárnyasokat ejtettek el ezzel a módszerrel mindaddig, míg a sörétes puskák megjelenése és elterjedése vissza nem szorította a ragadozó madárral történő vadászatot.

Amint arra a vadászat szimbolikus felfogásának vizsgálata során már Szabó Péter is rámutatott, az erdélyi fejedelmek forrásokkal jól dokumentálható vadászati kultúrát alakítottak ki maguk körül. Több volt, mint sport, kikapcsolódás vagy élelemszerző forrás, mert csak a bátor és eredményes vadászt tekintették rátermett vezérnek. Ha ezen, szimbolikus felfogásban vizsgáljuk Erdély fejedelmeinek vadászatait, általánosan elmondható, hogy amint a hadakozásban, a vadászatban is értek el jelentős sikereket.