Hajnal István
Az európai szintű világtörténész, aki nem emigrált nyugatra, nem hagyta el hazáját, és végül méltatlan körülmények közé kényszerítették.
Félbetört életpálya
Szekfű Gyula így jellemzte Hajnalt:
"... igazi kutató elme, aki problémákat lát és megoldásukhoz módszerekkel és ismeretekkel fog. Az újkori történet modern műveléséhez szükséges diplomatikai, közigazgatástörténeti és ún. szellemtörténeti műveltségének birtokában van. ... Kétségtelenül fiatal tehetség, aki azonban példátlan munkaerővel ls kötelességtudással vetette magát az újkori történetre."
1922-ben megházasodik és az Esterházy-család szolgálatába áll, történetükkel kapcsolatos tanulmányokat és forráskiadványokat ír és szerkeszt. A herceg szolgálatában töltött évek úgy tűnik meglehetősen keservesek voltak, erről több levele tanúskodik. Nyolcévnyi munka után is félt a hercegtől és köreitől, féltette egzisztenciáját. Tartott attól, hogy ha elhagyja a hercegi szolgálatot, akkor a család sértettsége, bosszúja utoléri. Sajnálta a befektetett munkát is, mégis, amikor felmerül a lehetőség, hogy katedrát kaphat, nem tétovázik, hanem igent mond.
A Magyar Tudományos Akadémia 1928-ban választotta levelező tagjává, amit 1939-ben követett a rendes taggá választás. 1930-ban katedrát kap a budapesti egyetem újkori egyetemes történeti tanszékén. Valamennyi egykori hallgatója és kollégája egyetértett abban, hogy előadásai nagyon érdekesek voltak - de csak azok számára, akik valóban odafigyeltek. Odafigyelni azonban nem volt könnyű, mert iskolapéldaszerűen rossz előadó volt: halkan, monoton hangon beszélt, nem volt kontaktusa a hallgatósággal. 1931-től 1942-ig a Századok szerkesztője.
Hajnal a tudós szerepét az élet aktualitásaiban kétségtelenül túlbecsülte. A kiirthatatlan igénye az objektív szenvedély nélküli felsőbbrendű tudós teljesítményeket illetőleg a múlt század tudományos optimizmusában gyökerezett. Nem csatlakozott a két szembenálló irányzat egyikéhez sem, sőt egyre határozottabban kinyilvánította különállását az uralkodó szellemtörténeti iskolától és, bár kevésbé élesen, de a pozitivizmustól is elhatárolta magát. Ezzel voltaképpen elszigetelte magát.
Furcsa helyzet alakult így ki: professzor volt az ország első egyetemén, a Századok szerkesztője, külföldi konferenciák résztvevője: hivatalosan tehát elismert, megbecsült tudós. Ugyanakkor érzékelnie kellett, hogy különállását nem nézték jó szemmel. E furcsa kettőséget egyetlen pillanatba sűrítve élhette meg 1939-ben, akadémiai székfoglalójának fogadtatásakor:
"Díszes közönség volt jelen, nem miattam, hanem mert Hegedűs Lóránt is felolvasott azon az ülésen. Főhercegek, püspökök, bankárok, stb. előtt beszéltem arról, hogy a gép nem lehet magántulajdon. Utána fagyos csönd, elmaradt az obligát gratuláció, mintegy bojkottálva ültem egydül a padszélen: s rámragadt aztán a "neomarxista" gúnynév."
Egyetemes történeti főműve Az újkor története 1936 végén jelent meg. A Magyar Szemle lelkes recenziója egy új nagy történészegyéniség porondra lépését jelentette be, aki nem szellemtörténész, de nem is pozitivista, hanem valami új: szociológus történész. 1939-ben pedig nagy elméleti tanulmánya, a "Történelem és szociológia" került kiadásra, amelyről Krakkóban és Poznanban is tart előadásokat.
1949 őszén jelenik meg a Válasz című folyóiratban "Az első gépek" című esszéje, amiért a Szabad Nép éles hangú támadást indít ellene és a Válasz ellen. "Az első gépek" valóban Hajnal egyik legjobb, ma is elgondolkodtató írása, de jobb lett volna, ha az asztalfiókban marad. Az erőltetett iparosítás beindítása idején egy ilyen "erőltetett humanizálási" program természetesen mindenképpen "reakciósnak" minősült volna; ám az a körülmény, hogy írása az ekkor már nyilvánvalóan halálra ítélt Válaszban jelent meg, végzetesnek bizonyult.
A Szabad Nép 1949. szeptember 25-i számában egy aláírás nélküli cikk jelent meg "A Válasz a lejtőn" címmel, amely rendkívül éles hangon támadta a folyóiratot és a körülötte tömörülő értelmiségi csoportot. Idézet a cikkből:
"... ott brekeg az egész burzsoá-kispolgári l'art pour l'art mocsara, Kosztolányi apró utódai, akik az intellektuális anarchiát, a szemérmetlen individualizmust, nihilizmust, pornográfiát képviselik. Az imperializmusnak ezek a szennyes irodalmi ügynökei hihetetlen cinizmussal törnek a dolgozók öntudatának elerőtlenítésére..."
Hajnal erre így reagált: "...az az érzésem, hogy ha magában a Szovjetunióban publikáltam volna, megértőbben kezeltek volna, mint nálunk. Itt a fiatal történészeknek fájt a csípés, amire rászolgáltak, a marxista tanok üres sablonként való használata miatt..."
A folyóirat megszűnik, Hajnalt pedig megfosztják akadémikusi címétől és katedrájától is. Nyugdíjazásakor ezt írja:
"...A múlt évben egy cikket írtam, ami bizonyára végzetes volt a számomra, Tudnék Sztálin-idézeteket hozni, amik meglepően támogatnák egyes fejtegetéseimet, a munka egyéni szférájának megőrzését, kiépítését illetőleg. Mindegy, cikkem kétségtelenül nem felelt meg a marxizmusnak. S mégis, hasonló gondolatok hirdetése, szerintem, oly feszítőerővel hatna a nyugati polgáir világra, a végső cél, az igazi egyenlőség-társadalom elérésére, amire ez a polgári társadalom, egyelőre nem tudja őszintén rászánni magát. Még egy évvel ezelőtt nem hittem a világellenségeskedés mai kiélesülésében, azt gondoltam, a Szovjet fokozatos békés feszítőerővel is megváltoztathatja a szívósan ellenálló nyugati társadalmakat is. Ma már nem írnám meg e cikket, még ha veszélytelenül is tehetném; mert átértem, hogy egy kemény hadiállapotban nincs helye különvéleménynek....
Nekem most eléggé nehéz lesz az életem. De amint mindig is úgy éreztem, hogy az üldözöttek sorsáért, szenvedéseiért én is felelős vagyok... most is arra gondolok, hogy évszázadokon át milliók szenvedtek, az emberiségnek nagyobbik része, s hogy én úgy töltöttem ifjúságom, hogy mások nyomorát az élet rendelésének tartottam. Semmi igazságtalanságot nem érzek tehát, ... ha most, öregkoromra engem is megpróbáltatások érnek."
Méltatlan, megalázó körülmények között, megrendült egészségi állapotával és nem szűnő anyagi gondokkal küszködve dolgozott mégis tovább, egészen 1956-ban bekövetkezett haláláig. Visszatért eredeti szakterületéhez, utolsó éveit most már teljesen az írástörténeti kutatásainak szentelte. És sikerült bizonyítania: ekkor írta meg nagy művét a középkori egyetemeken folyó írásoktatásról, amelyben tulajdonképpen a már a habilitáns munkájában felállított és őt azóta is foglalkoztató elméletét fejti ki és támasztja alá óriási bizonyító anyaggal. A könyv 1954-ben jelenik meg, franciául. 1955-ben még megkapta a történelemtudományok doktora címet, munkája nemzetközi elismerését azonban, ami az igazi elégtétel lett volna számára, már nem érhette meg.
Igazi tudóstípus volt, rendkívül erős hivatástudattal, őszinte és kissé naiv hittel a tudomány fontosságában. Őszinte ember volt: taktikázni nem tudott, nem is akart, tudományos meggyőződéséhez mindvégig hű maradt. Féltucat társaságnak volt tagja, ám politikai pártnak egynek sem. Hajnal István 1956. június 16-án halt meg.
`Elhallgattatott` munkássága
Írásaiból a humanizmus melege sugárzik és mindennapi munkájukat végző, mindennapi gondjaikkal küszködő egyszerű emberek tisztelete és megbecsülése.
1921-ben habilitált "Írástörténet az írásbeliség felújulása korából" című művével, amelyet a történész-céh, ha nem is fenntartások nélkül, de lényegében rendkívül elismerően fogadott. Az elismerés a felfedezésszámba menő új eredményeinek szólt, a fenntartások viszont a merész magyarázatnak, amivel új elméleti keretbe igyekezett rendezni a feltárt tényeket.
A kutatás a XII-XIII. századi magyar, osztrák, német és francia oklevelek írásformáinak aprólékos összehasonlításából állt, ami kétségtelenné tette, hogy az Alpoktól északra eső területen az egymástól legtávolabbi vidékek is meglepő szinkronban vannak egymással az írásfejlődés szempontjából: ami változás, új "divat" a betűk rajzolásában, az írás technikájában időről időre Franciaországban megjelenik, az csaknem egyidejűleg a közép- és kelet-európai területeken is feltűnik. A magyar írásbeliség persze gyérebb, szórványosabb volt, mint a francia, de technikailag nem maradt el tőle; kevesebb oklevelet produkált ugyan, de az a kevesebb épp vagy majdnem ugyanolyan volt, mint az ugyanakkor francia földön írottak.
Ez már magában is nagy jelentőségű felfedezés volt, hiszen addig azt hitték, hogy az írásformák lassan terjedtek vidékről vidékre, s hogy Kelet-Európa mintegy 50-100 éves késéssel követte a nyugatot. Hajnal azonban új magyarázattal állt elő. A meglepő párhuzamosságból arra következtetett, hogy az okleveleket kiállítók alighanem ugyanabban az iskolában sajátították el az írás mesterségét.
Az 1936 végén megjelent a nagy munka: Az újkor története.
"Mély és újveretű , új felfogású könyv ez. Az első magyar nyelvű igazi egyetemes történelem, de még az egész világirodalomban is újszerű, új módszereket kijelölő , új eredményeket kifejező munka" - írta Istványi Géza, a fiatal történésznemzedék legtehetségesebbnek tartott képviselője. Az újkor története valóban egyfajta tiszta társadalomtörténet: nyoma sincs benne a szakmai elfogultságnak, ami az 1933-34-es tanulmányokat jellemezte. A könyv így azzal a ritka élménnyel szolgál, hogy minden különleges nézőpont és magyarázó elv előzetes magunkra erőltetése nélkül megérthetjük a modern társadalom kialakulásához vezető történeti fejlődést. Pusztán annak alapján, amit a társadalomról, annak szerkezetéről, különböző típusairól, sajátos fejlődéstörvényeiről mintegy menet közben megtudunk - azokból az elszórt megjegyzésekből, rövid fejtegetésekből, amiket Hajnal olykor magyarázatképpen az éppen tárgyalt eseményekhez fűz. Hajnal megújította és európai színvonalra emelte az egyetemes történet hazai művelését.
A Válasz utolsó, 1949/5-ös számában megjelent "Az első gépek" c. esszéjében, ebben a technikatörténeti témájú, de nem is titkoltan gazdaságpolitikai célzatú tanulmányában Hajnal a múlt tanulságaira hivatkozva, de már a szocialista jövő perspektíváját szem előtt tartva egy olyan iparfejlesztési programot ajánlott, amely a munka humanizálásának szempontját a termelés fokozásának szempontja elé helyezné.
Maga Hajnal írástörténeti munkásságát tartotta a legtöbbre, ezen belül is első könyvére, az 1921-es Írástörténetre volt a legbüszkébb. Kétségtelen, hogy írástörténészként is jelentőset és maradandót alkotott; a középkori egyetemeken folyó írásoktatással kapcsolatos tézisét ma már elismeri a nemzetközi tudomány.
Kevés olyan nagy alakja van a magyar tudománytörténetnek, akinek a munkássága annyira elszigetelt és visszhangtalan maradt volna, mint az övé. Pedig "formális teljesítménye" alapján akár világhírű is lehetne, hiszen annak az új szellemű, új szemléletű történetírásnak volt úttörője a 30-as évek Magyarországán, amelyet Franciaországban is csak akkor indított világhódító útjára Marc Bloch és Lucien Febvre.
A modern társadalomelmélet, főleg a rendszerelméleti kezdeményezéseknek köszönhetően , ma már messze meghaladta a Hajnal korabeli szociológia színvonalát, és olyan eredményeket produkált, amelyek fényében végképp elavultnak tűnik a társadalom mibenlétéről és természetéről való korábbi gondolkodás. Hajnal társadalomelmélete nem veszi fel a versenyt ezekkel a modern eredményekkel, az a mód azonban, ahogy a struktúrafogalom segítségével összekapcsolta a társadalomelméletet és a történelemelméletet, mindmáig példa nélküli.
A középkor rehabilitálása, hála elsősorban az Annales történészeinek, mára már befejezett tény: senkinek sem jutna ma már eszébe, hogy "sötét középkorról" beszéljen. Az európai fejlődésnek az az értelmezése azonban, amivel Hajnalnál találkozhatunk, nem egyszerűen a középkor újraértékelésén alapul, hanem az európai fejlődés és általában a társadalmi fejlődésnek és feltételeinek újragondolásán és ma is új és eredeti magyarázatnak tekinthető. Ez azt jelenti, hogy ebben a vonatkozásban Hajnalt nem erősítették meg az újabb fejlemények. A modern szintézisek minden újdonságuk ellenére továbbra is a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet hagyományos magyarázataival dolgoznak. Az alapfeltevés változatlanul az, hogy a kapitalizmus a feudalizmus antitézise - és ezért a feudalizmuson belüli, a feudalizmussal valamiképpen ellentétes, azt bomlasztó stb. elemek szolgálnak kiindulópontként. Hajnalnál ezzel szemben a kapitalizmus a feudalizmus szerves folytatása és kibontakozása, amely még a teljes ellentétbe fordulva is megőriz valamit középkori eredetéből. Ez a magyarázat ma is éppen olyan új, mint negyven éve volt, és van annyira eredeti, hogy legalábbis érdemes legyen megvitatni. Ehhez azonban az kellene, hogy Hajnal koncepciója valahogyan bekerüljön a nemzetközi tudományos eszmecserébe - amire ma éppoly kevés a remény, mint ezelőtt harminc éve volt.
Összefoglalóan tehát úgy lehet értékelni Hajnal teljesítményét, hogy európai színvonalú tudós és gondolkodó volt, aki, ha sorsa úgy alakul, Nyugaton minden bizonnyal élvonalbeli, megbecsült, elismert személyiséggé válhatott volna - s akkor, mint világhírű magyar származású tudóst talán itthon is jobban ismernénk.
Hajnal azonban nem csak hogy nem lett világhírű, de itthon is mindvégig elszigetelt, szinte ismeretlen maradt: nem alakult ki körülötte igazi iskola, és műveinek sem volt olyan visszhangjuk, amilyet megérdemeltek volna.
Mi lehetett az oka ennek a visszhangtalanságnak?
Ha csak a világhír elmaradásáról lenne szó, könnyű lenne a válasz, hiszen Hajnal itthon maradt, márpedig magyar tudós, pláne társadalomtudós a tapasztalatok szerint csak úgy lehet világhírű, ha emigrál. Hogy saját hazájában is szinte ismeretlen maradt, s ráadásul egy olyan korszakban, amikor a történettudomány az érdeklődés homlokterében állt, és amikor szeizmográf-érzékenységű elmék - Babits és mások - figyelték az európai és a hazai szellemi élet minden kis rezdülését - ez már nem magától értetődő.
A történetírás iránt valóban volt érdeklődés, de Hajnal világtörténész volt, a világtörténet pedig nálunk mindig háttérbe szorított terület volt. Közérdeklődésre igazán csak a hazai történet művelői számíthattak; ezért aztán a világtörténeti tanszékek gazdái is mind magyar témákkal foglalkoztak, legfeljebb ezek nemzetközi vonatkozásaival. Általános volt a meggyőződés, hogy a világtörténet a nagy nemzetek ügye, magyar tudós ezen a területen eredetit vagy jelentőset úgysem alkothat.
Épp ezért kellett volna feltűnnie, gondolhatnánk, hogy Hajnal személyében végre igazi művelője támadt ennek a területnek, aki mindjárt első munkájával csattanósan cáfolta ezt a vélekedést. De talán épp ezért nem keltett feltűnést: ilyesmire nem lehetett számítani, tehát nem is számítottak rá; és mert nem számítottak rá, nem is vették észre, amikor mégis bekövetkezett.
Nincs tehát ellentmondás Hajnal teljesítménye és elszigetelődése között. Hajnal egy elméletileg is egyenértékű alternatívát állított szembe a szellemtörténettel - amikor az éppen azzal igyekezett legitimálni hegemóniáját, hogy az egyedüli lehetőséget jelenti a pozitivizmus meghaladására. A legtoleránsabb magatartás, amit a szellemtörténészek egy ilyen kihívással szemben tanúsíthattak, a hallgatás volt. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Megtámadni nem lett volna értelme, ezzel csak ráirányították volna a figyelmet; hallgatni egyszerűbb volt és hatásosabb.
Hajnal gondolatrendszere mindmáig nem épülhetett be igazán a magyar közgondolkodásba, de még a társadalomtudományos gondolkodásba sem. Ennek okait láttuk: 1945 előtt hallgatás vette körül, 1945 után, pedig egyszerűen elhallgattatták. Neve és munkássága a legutóbbi időkig jóformán csak történész körökben volt ismert valamennyire. A szélesebb közönség számára gondolatainak egy részét Erdei és Bibó művei közveítették, illetve Kemény István és Márkus István munkássága. Ma már Hajnal műveivel is jelen van a magyar társadalomtudományban, és előbb-utóbb bizonyára elfoglalja méltó helyét a közgondolkodásban is.
Forrás:
Lakatos László: Hajnal István történelemszociológiája, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1996.
