„Wesselényi mint egy Isten jár a’ nyomorok bokrai közt!” Izgalmas naplótudósítás a pesti árvízről

2022. szeptember 22. 13:24 Múlt-kor, Honismeret

Az „ifju szép Pest”-et, az ország fővárosának tekintett Duna menti várost 1838 márciusában szörnyű csapás érte. A hömpölygő jeges áradat 13-án este 9 órakor, felülemelkedve a váci töltésen, áttörte a korábban homokból és trágyából emelt ideiglenes gátat, s a medréből kilépő Duna szennyes hordalékával hatalmas pusztítást okozva, elöntötte a védtelen várost. Bár a Pest-Budát elöntő vízár néhány napig tartott csupán, mégis szörnyű rombolás járt a nyomában, súlyos károkat, s számtalan személyes tragédiát okozva.

Korábban

Az ifjú vidéki jurátus a pesti nagyok között

Losonczy Tóth Árpád: Tanárky Gedeon és 1838. évi pesti árvízi naplója című tanulmánya a Honismeret 2021/5. számában jelent meg, és teljes terjedelmében az alábbi linkre kattintva olvasható.

Romba döntött otthonok ezreit és több tízezer, reménytelenségbe taszított életet hagyott maga után a városon szétterülő hömpölygő áradat. Sok ezer, házát, egész addigi élete munkáját, minden vagyonát elvesztő, földönfutóvá vált család soha nem tudott többé talpra állni. Noha a város tulajdonképpeni belső magját adó Belváros és Lipótváros sok háza is megrongálódott vagy teljesen összedőlt, az igazi pusztítást a város külső kerületei, Teréz-, Ferenc- és Józsefváros szenvedték el.

A szilárdabb alapokra épült belvárosi középületek és emeletes magánházak többsége, melyekben az árvíz ideje alatt igen sok hajléktalan zsúfolódott össze, zömmel sikeresen átvészelte a katasztrófát. Ugyanakkor a belvárosi nagyobb épületek közül ‒ talán jelképszerűen ‒ éppen a reformkori Pest két meghatározó, tekintélyes épülete szenvedte el a legjelentősebb károsodást. Az egyik a vármegyei közigazgatás székhelye, legfontosabb intézményeinek és vezető tisztviselőinek központja, a már ekkor vezérmegyének tekintett Pest-Pilis-Solt székházának régebben épült „ócska szárnya” a Gránátos utcában.

Falai annyira megrepedeztek, hogy gerendákkal kényszerültek azokat a víz levonulása után alátámasztani, s hamarosan le is kellett bontani. Hasonlóan a vármegye kuriális házához, a legfelsőbb bíráskodási fórum, a Királyi Táblából és a Hétszemélyes Táblából álló Magyar Királyi Curia patinás barokk épülete is „romladozó állapotba” került. Hosszú időre alkalmatlanná is vált az egykori Szeleczky-ház a két kúriai bíróságban addig folytatott igazságszolgáltatási tevékenység folytatására. A most közlésre kerülő naplórészlet szerzője, a 23. életévében járó ifjú Tanárky Gedeon mint Somssich Pongrác királyi személynök joggyakornoka, valósággal nagy úr volt a juratéria egyéves időszaka alatt, aki akkor úgy érezhette: övé a világ. Azáltal, hogy fölesküdött a királyi tábla jegyzőjének, a fiatal jogász élte a jurátusok gondtalan életét. Mindkét hivatalhoz személyesen kötődött.

Árvízi naplója azért különösen érdekes számunkra, mert annak lapjait olvasva a pesti árvízi védekezésben kiemelt szerepet vállaló két fontos tisztviselő személyiség, a megyei közigazgatásban vezető szerepet betöltő másodalispán és a nádor által kinevezett királyi biztos ‒ kiket személyesen is jól ismert a fiatal joggyakornok ‒ árvíz alatti ténykedéséről tudhatunk meg néhány, eddig még nem ismert apró részletet. Ugyanakkor talán az sem érdektelen, hogy a napló lapjait olvasva hírt kapunk egy királyi főtisztviselő, a személynök irodájában ténykedő némely, maguknak később komoly tekintélyt kivívó ügyvédek fiatalkori szerepléséről is. Némi fantáziával képet is alkothat magának a kései olvasó a napló írójának érdeklődéséről, szórakozási szokásairól és ismeretségi köréről.

Korabeli metszet az árvízről és a mentési munkálatokról

Tanárky Gedeon (Nagykőrös, 1815. okt. 26.‒Budapest, 1887. nov. 23.) igen művelt és tehetséges értelmiségi családból származott. Középiskolai tanulmányait szülővárosa, Nagykőrös református gimnáziumában végezte. Ezután 1831‒1836 között a pesti egyetemre járt. Jogi tanulmányait befejezve 1836. augusztus 20-tól 1837. május 28-ig az ügyvédi rendtartás által előírt patvaristai joggyakorlatot Földváry Gábor Pest megyei másodalispán mellett végezte. Ezt a közel 10 hónapos időszakot addigi élete „szebb szaká”-nak nevezte naplójában. A családnál uralkodó patriarchális légkörre és hazafias szellemre, valamint a magyaros vendégszeretetre jó szívvel tekintett vissza.

A Földváry-házról följegyzi, hogy „igazi magyar, szíves, külső ál míveltség ’s feszesség nélküli ház”. Szívébe zárta a ház urát, a határozott és erős akaratú másodalispánt, akiről személyes hangvételű naplójegyzeteiben is csak a legnagyobb elismerés hangján emlékezik meg. Fontosnak tartja róla megjegyezni, hogy „az ispány házi körben mulatságos, hivatalban serény ’s energicus, jó indulatú, ’s elvű hazafi , ’s ezen elveknek tettleg gyakorlója”.

Az árvízi hajóst mentés közben ábrázoló dombormű. Holló Barnabás alkotása (1895)

Földváry is nyilván megkedvelte az igyekvő és szorgalmas ifjút, hiszen „elbocsátó szép üzeneté”-ben, a patvaristai törvénygyakorlatot igazoló, 1837. április 14-én kelt, általa kiállított bizonyítványban csupa szépet és jót ír a nála gyakorló Tanárkyról.6 Kölcsönösen rokonszenvet érezhettek egymás iránt, különösen erős lehetett az ügyvédjelölt ifj ú ragaszkodása szeretve tisztelt egykori főnökéhez. Elképzelhető, hogy a megye egyik első embere továbbra is figyelemmel kísérte távolról az ifjú joggyakornok pályafutását. Talán nem a véletlenen múlt tehát, hogy a szeretett városáért aggódó másodalispán és az immár jurátus Tanárky összefutottak a várost ért tragédia napjaiban.

következő oldal 1 / 2