Költészetével új mitológiát teremtett a Nyugat szimbóluma, Ady Endre

2021. november 22. 10:40 MTI

144 éve, 1877. november 22-én született Ady Endre, a magyar költészet megújítója. Ady az egyén, a nemzet és az emberiség legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel, és ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban.

Korábban

Érmindszenten, elszegényedett nemesi családban látta meg a napvilágot. Jogot hallgatott, de a bohém „garabonciás” élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban újságírónak állt, a függetlenségi párti Debrecen című lapnál kezdett dolgozni. A cívisváros légköre fárasztotta, ezért a századfordulón a mozgalmas, élénk Nagyváradra költözött.

Az újságírói munka, amelyet kimagaslóan művelt, és a hasonló gondolkozásúakkal töltött idő szélesítette látókörét. Életének fordulópontja 1903 volt, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal.

Léda, ahogy Ady nevezte, élete múzsája lett, az iránta érzett szenvedélyes szerelem és az asszonynál tett párizsi látogatások segítették tehetsége kibontakozásában. 1904 és 1911 között hétszer járt a francia fővárosban, amely számára a nagyvárost, az „ember-sűrűs, gigászi vadont” jelentette. A Budapesti Naplónál ebben az időszakban több mint ötszáz cikke és számtalan verse jelent meg.

Költőként 1906-ban publikált harmadik verseskötetével, az Új versekkel tört be az irodalmi életbe, a modern magyar költészet ezekkel a versekkel született meg. Az igazi hírnevet azonban negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára.

1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa lett, amely 1912-től nevét szerkesztőként is feltüntette, így a magyar irodalmat meghatározó lap szimbólumává vált. Ady szívesen tetszelgett a meg nem értett, magányos költő szerepében, olykor még közeli barátait, híveit is megtámadta, pedig a valóságban sok támogatója – igaz számtalan tehetségtelen utánzója is – akadt.

1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, mert önpusztító életmódja aláásta egészségét. Lédával való kapcsolata egyre inkább teher lett számára, a pár a halva született gyermekük miatt támadt belső konfliktusát sem tudta feldolgozni, és a költő a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével 1912-ben végleg szakított Lédával.

1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett, és akit a következő évben, a lány apjának tiltása ellenére feleségül vett. Verseiben fiatal szerelmét Csinszkának nevezte el, s meghitt szerelmes verseket írt hozzá.

Ady világosan látta a világháború közeledését, és kortársai többségével ellentétben félelemmel és iszonyattal töltötte el a vérontás lehetősége. Háborúellenes versei miatt sokat támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel.

A forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj: amikor a haladó költők által létrehozott Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia. 1919. január 27-én halt meg Budapesten, koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el.

Ady az egyén, a nemzet és az emberiség legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel, és ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Képeit látomásokká növelte, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak háromszavas címei, a nagybetűs szimbólumok. Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliai, saját leleményű kifejezésekkel, szófűzésekkel.