Forradalom őszirózsákkal

2010. október 26. 10:27

Magyarország 20. századi történetének egyik legeseménydúsabb, legtöbb változást hozó éve volt 1918. Ekkor ért véget a hátországot is keserves terhekkel sújtó első világháború, ekkor dőlt meg az államforma, a királyság, ekkor hullott szét az 1867 óta létező dualista berendezkedésű állam, az Osztrák–Magyar Monarchia és ekkor vette kezdetét a soknemzetiségű ország területi széthullása, amelyet aztán a trianoni döntés kanonizált - mutatta be Katona Csaba a 92 évvel ezelőtt történteket a Magyar Országos Levéltár oldalán.

Korábban

Ez az eseménysor a Monarchia idővel boldog békeidőkké nemesedett időszakát utólag igencsak kedvező fényben tüntette fel. Nem véletlenül. Tény, hogy az ország lakosságának tekintélyes hányada által óriási örömmel fogadott nagy horderejű események: az évek óta tartó háború lezárulása, illetve a polgári forradalom győzelme és a köztársaság kikiáltása traumatikus szellemi és fizikai élményekkel fonódott össze rövidesen. A 20. század valósága tehát meglehetősen nyersen köszöntött rá Magyarországra.

1918 októberében azonban még a modern Magyarország megvalósításának programja volt az előtérben: e hónap végén megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amely három pártból állt: a Károlyi Mihály gróf vezette Függetlenségi Pártból (közkeletű nevén: Károlyi Párt), a Jászi Oszkár vezette Országos Radikális Pártból és a Garami Ernő, valamint Kunfi Zsigmond nevével fémjelzett Magyarországi Szociáldemokrata Pártból. A Nemzeti Tanács október 25-én egy kiáltványt tett közzé 12 pontban, amely a függetlenség, demokrácia és béke jelszavait meghirdetve a polgári demokratikus berendezkedés programját vázolta fel.

A Nemzeti Tanács vezetőjét, Károlyit azonban az uralkodó nem nevezte ki kormányfővé, ezt a posztot a harmadik miniszterelnöki ciklusát töltő veterán politikus, Wekerle Sándor töltötte be egészen október 28-i lemondásáig. E lemondás előzménye volt, hogy az uralkodó 27-én Habsburg József főherceget homo regius-szá nevezte ki, azaz a király helyettesévé, de facto átruházva rá a döntést. Az utcákon egyre nagyobbra duzzadt a Nemzeti Tanács kormánnyá alakítását követelő tömeg, ekkor került sor – szintén október 28-án – az úgynevezett lánchídi csatára, ahol fegyverhasználatra is sor került a rendőrség és a tüntetők összecsapása során.

A hangulat mind feszültebbé vált, ami azt eredményezte, hogy október 30–31-e során, miközben 30-án már a rendőrség is a Nemzeti Tanács mellé szegődött, győzött a forradalom. Az akkori események, a forradalmi hangulat felidézésére álljon itt néhány sor az ezeket a napokat épp a fővárosban töltő esztergomi ügyvéd, Katona Sándor emlékezéseiből (ő egyébként Esztergomban a helyi Nemzeti Tanács elnökévé választatott visszatérése után): „A véletlen úgy hozta magával, hogy X. 30-án hivatalos eljárás végett Budapestre kellett utaznom, ahova 6 órakor délután megérkezvén, az akkor már izzó hangulat hatása alatt felkerestem a Károlyi Párt helyiségét s ott Kobek Kornéllal kb. fél óráig beszélgettem. A szitáló őszi eső ellenére nagy tömeg állott az utcán és minduntalan beszédeket követelt. [...]

Engem Kobek több nevesebb párttagnak mutatott be, [...] de én oly izgalomban voltam, hogy ezekkel alig tudtam pár szót váltani, hanem csupán Kobekkel beszélgettem és távozásom előtt súgva megkérdeztem tőle: »Mikor ragadjátok magatokhoz a hatalmat?« Erre ő titokzatosan mosolyogva azt felelte: »Erre most nem adhatok választ.« De én az arcából leolvastam, hogy ez már csak rövid idő kérdése. Izgatott állapotban mentem Nina sógornőmhöz éjjeli szállásra. [...] 8 órakor már útnak indultam a városba és az elinduláskor sógornőm szakácsnéja azzal jött elém, hogy be merek-e menni, további kérdésemre, hogy miért félnék, azt felelte: »Hisz kitört a forradalom és nagy lövöldözés van az utcákon.« Mélyen felindulva kaptam magamra kabátomat. [...] Az utca még csendes volt, és nem mutatta, hogy Budapesten értem meg életem legnagyobb és legboldogabb pillanatát. Oly természetesnek látszott a forradalom kitörése, hogy az első pillanatokban nem is gondoltam arra a nagy munkára és kockázatra, melyből megszületett. [...]

Egy keresztutcánál nagy automobillal találkoztunk telve katonákkal, akiknek egyike e pillanatban lőtt. Az utasok női része sikoltani kezdett, a villamos megállott és tovább már nem is ment – utasok és kalauzok ott hagyták és én gyalog indultam a Rákóczi út felé, ahol már a forradalom teljes és feledhetetlen képe tárult elém. Teherautók tömegei száguldoztak, az út tömve volt emberekkel, az autókon sűrűen katonák, népek sőt elvétve nők is. A katonák folyton lőttek a levegőbe. Virágeső hullott reájuk, őszi fehérrózsák milliói kerültek elő és minden ember feltűzte, a katonák fel voltak virágozva és utca–autók–stb. népe folyton éljenzett, integetett egymásnak. Örömmámor töltötte el a lelkeket és én teljes mértékben adtam át magamat a feledhetetlen nap örömének.”

Október 31-én Károlyi Mihály megkapta a miniszterelnöki kinevezést József főhercegtől, kormányát a Nemzeti Tanácsból alakította meg. A program az ország függetlensége és a választójog reformja mellett szót ejtett a politikai foglyok amnesztiájáról, az egyesülési és gyülekezési jogról, a sajtó szabadságáról, a földosztásról és különféle szociális intézkedésekről is.

Az egyik legnagyobb horderejű kérdést, a háború lezárását – a méltányosságban bízva – a győztes hatalmakkal való tárgyalás útján látták biztosítottnak, ezért a további katonai ellenállásról lemondott a Károlyi-kormány. Nem sokkal később, november 3-án Padovában fegyverszünetet írtak alá, amelynek értelmében a Monarchia csapatai az 1914. évi határokig vonultak vissza, de ez teljességgel hiábavalónak bizonyult, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a győztesek nem fognak méltányosságot gyakorolni Magyarországgal szemben. Közben 1918. november 13-án IV. Károly, az utolsó magyar király aláírta az úgynevezett eckartsaui nyilatkozatot, amelyben hivatalosan lemondott királyi jogkörének gyakorlásáról. Magyarország köztársaság lett.

A forradalom elérte legfontosabb céljait, ám a háború következményeit viselnie kellett az országnak: a különféle katonai ultimátumok révén egyértelmű lett, hogy a területi egység nem maradhat érinthetetlen. A csalódott Károlyi, a következő év elején, január 11-én leköszönt, ettől fogva a köztársaság elnöke volt mint ideiglenes államfő. Az új kormányfő Berinkey Dénes lett, ám nem sokáig: március 21-én a Szociáldemokrata Párt megállapodott a Kommunisták Magyarországi Pártjával a hatalom átvételéről, egyúttal pedig arról is, hogy visszautasítják a Károlyi lemondásához közvetlenül hozzájáruló Vix-jegyzéket. A Tanácsköztársaság kísérletet tett arra, hogy fegyverrel védje meg az ország területi épségét, de ez a próbálkozás éppúgy elbukott, mint maga a tanácsrendszer, azt megelőzően pedig a polgári Magyarország ígéretes programja.

Az eredeti cikk a MOL oldalán